Hosszú hétvége

A megújult blogspot szörnyű. Így röviden. De úgy döntöttem, kap egy esélyt, mert most érzek kedvet magyarul postolni. Tudom, hiába mondtam legutóbb, hogy többet tervezek, végül áprilisban is csak egy bejegyzést sikerült összehoznom ide, de talán ezzel most kárpótolom azt az egy-két embert, akik hiányolni szokták a magyar bejegyzéseket.
Szóval, a következőekben akkor a hosszú hétvége említésre méltó eseményei, szépen, sorban és - hiábavaló lenne tagadni - terjengősen. ^^

Shinshoku Fever vol.10

Ez volt a második SF-em, ezen kívül az előzőn voltam november elején Vikiékkel, csak arról elmaradt végül, hogy írjak postot. Röviden annyit tudok róla mondani, amit már az bokatörős NG-s bejegyzésemben is leírtam: zeneileg szörnyű volt, kb. 20 japán szám ha volt, maximum, de azért jól éreztem magam, mert kellemes volt a társaság, így azért elvoltunk. Most csak hármasban mentünk: én, Claudia és az egyik barátnője, Adri. Viszont, így is nagyon jó volt, a zene szempontjából pedig még jobb is, mint az előző.

Animekarácsony

Összeszedtem végre minden akaraterőmet, hogy befejezzem a postomat az Animekarácsonyról és a Shinshokuról, mert tudom, hogy ha ma nem csinálom meg, akkor szilveszter után már nem is fogom. Kicsit hosszú lett, úgyhogy megint ketté szedem. Ez azt jelenti, hogy lesz most két új, szép hosszú, magyar nyelvű post, remélem ezzel egy időre kárpótoltam mindenkit, és jövőre nem fogtok annyit piszkálni a sok angol postért. ^^"

Hina, én, dwaejitokki és Claudia

Emlékezetes Nippon Groove

Hálisten, az NG-ket is emberi helyen tartják, nekem a világvégi lepukkant helyeken megrendezett DS-ek után még mindig élmény, ha japán zenés bulira a belvárosba kell menni. A villamosút oda ráadásul nagyon jól telt. Mivel Claudia már a készülődés óta megállás nélkül az I'm the Bestet énekelgette a 2NE1-tól, kétségbeesetten igyekeztem elnyomni valamivel, így a megállóban várakozva nekiálltam telefonról zenéket berakni. Ezt a villamosra felszállva sem hagytuk abba, sőt, Claudiával már felváltva csináltuk, s közben énekeltünk, nevettünk és fotózgattunk, még Mónit is egészen sikerült bevonnunk. Bizonyára, a többi utas legnagyobb örömére, de én nagyon élveztem. Megérkezve sikerült kicsit rosszul lépnem, mikor leszálltunk a villamosról, picit éreztem, mert alapból rossz a jobb bokám, de ez még nem volt vészes. Kitaláltuk, hogy veszünk még egy bort a Kashmirral szemközti kisboltban, mielőtt bemegyünk. Így is tettünk, hasonló jó hangulatban megiszogattuk, majd elindultunk be.

Móni, én és Claudia

Japán Napok

Kata pozitívan áll a miso leveshez

Pénteken szociológia után visszamentem a koleszba, ebédeltem, kicsit rendet raktam, aztán indultam Claudiáért a Népligetbe. Ott ki volt írva a nagy táblára, hogy a 25-ös kocsiállásra fog érkezni a busza, ahogyan még vagy öt azon kívül, ugyanabban az időpontban. Kicsit furcsálltam, de azért elindultam megkeresni, hol is van az. Mindenfelé ki voltak ragasztgatva nyilak, hogy "A 25-ös kocsiállás oldala arra". Konkrétan végigjártam az egész pályaudvart, de nem sikerült megtalálnom. Teljesen olyan érzésem voltam, mintha legalábbis a kilenc és háromnegyedik vágányt keresném. xD Aztán feladtam és felhívtam Claudiát, hogy inkább találkozzunk bent a mozgólépcsőnél. Közben rájöttem, hogy nem néztem meg, hogy tudunk eljutni a Kálvin térre a Népligetből, így neki álltam telefonos segítséget kérni.

Csoportterápia

Múlt kedden végre elmentünk Katával színházba! Ő elég sokat volt mostanában az anyukájával, én pedig már kezdtem belebetegedni, hogy azért jöttem Pestre suliba, hogy színházba járjak, de még egyszer sem voltam. Oké, azért ez így nem teljesen igaz, de... azért kicsit közrejátszott, na. Szóval, eldöntöttük, hogy mindegy mire, de elmegyünk azon a héten a Madách Színházba, pótszékjeggyel. Kedden és csütörtökön olyan az órarendünk, hogy ezt meg tudjuk tenni, és mivel csütörtökön Macskák volt, amit én nem szeretek, egyértelműen a keddi Csoportterápia c. előadás nyert. Ez egy mjuzikelkámedi Szente Vajk és Galambos Attila tollából, ami nem olyan rég megnyerte a Madách musical pályázatot. Kb. ennyi volt az össztudásunk róla, illetve az, hogy a szereposztás igencsak kecsegtető. Hát, valami zseniális volt!

Második hét

Írnom kellene, ugye? Hiányzom egyáltalán vagy ilyesmi? Nem írtok nekem kommentárt mostanában... Mindegy, nekem hiányzik, hogy írjak ide. Nagyon is. Csak sajnos továbbra se nagyon van időm és lehetőségem rá. Most is annyi dolgom lenne, de attól tartok, ezen a hétvégén se nagyon fogok tanulni. Bár, az újságtervezethez a két oldalas kifejtést muszáj lesz megcsinálnom... De mindenképp be akarok befejezni legalább egy bejegyzést, mert kell. Nekem kell. Illetve, ma megnézem az egyik legnagyobb kedvenc musicalem, a Volt egyszer egy csapat japán előadását, Sakurai Sho-val a főszerepben, szintén mindenképp. ♥ Meg el kell mennem apukámékhoz is. Ajj, miért ilyen rövidek a hétvégék?!

Na, mindegy, kis lemaradásban vagyok, szóval vágjunk neki, először is a beszámolónak a múlthétről. Hosszú bejegyzés lesz, noha a mostanában már közel sem olyan eseménydúsak a napjaim, mint az első héten. Bezárt a ZP, mit várunk? Mondjuk, sokkal több időm ennek ellenére sincs, ami azért durva. Úgy szeretnék már végre úgy igazán belerázódni az egyetemi életbe, hogy ne érezzem se azt, hogy mókuskerék az életem, se azt, hogy kimaradok valamiből.

Gackt koncert

Délelőtt elindultunk Pestre, ahol végigjártuk Katával a leendő egyetemünket, a közelében lévő olcsó éttermet és a koleszt - de erről bővebben talán majd egy másik bejegyzésben. Eredetileg úgy terveztük, hogy ezután kimegyünk a Symához sorbaállni, összefutni pár ismerőssel, de mivel esett az eső, úgy döntöttünk, hogy ráérünk még, így hát bementünk a Westendbe. Nézelődtünk és egyszer csak azt vettük észre, hogy már fél öt van! Fogalmam sincs, hogy tudott ilyen gyorsan elmenni az idő. Ezután még gyorsan elszáguldottunk az aluljáróból a KFC-be, hogy vegyünk akármit elvitelre, csak hogy adjanak zacskót. Ezután leültünk, ettünk, illetve a fekete körömlakkommal átfestettük a logó K-betűjét Y-ra, mert YFC ~ Yellow Fried ChikenZ. Ezután fejenként két zacskódarabot magunkra tűzve járkáltunk. xD A járókelők talán hülyének néztek, de a koncert előtt többen is megdicsérték az alkotásainkat. ^^

Gackt és Jon

VOLT Fesztivál - 3. nap

Dátum: 2011. július 1., péntek
Koncertek: Lifejune, The Moog, Fish!, Vad Fruttik, Quimby, Pendulum, Moby
Egyéb: Edit véradása, telefontöltés, találkozás Nikki Sixxel

Likó Marcell (Vad Fruttik) © Somay Márk

VOLT Fesztivál - 2. nap

Dátum: 2011. június 30., csütörtök
Koncertek: Giant Horizon, Esti Kornél, The Hated Tomorrow, Turbo, Primus, SUM41, R-GO
Egyéb: látogatás a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben, eljárkálós koncertezés, valamint ízelítő, hogy mi ketten Krisztával mennyire nem vagyunk százasak xD

Kriszta, Edit és Niki

VOLT Fesztivál - My Chemical Romance

Számomra ez volt a fesztivált leginkább várt koncertje. A My Chemical Romance az egyik legnagyobb kedvenc nyugati együttesem, alig hittem a szememnek, mikor anno megláttam, hogy jönnek hozzánk. A koncert maga fantasztikus volt! Gerard hangja gyönyörűen szólt élőben és a többiek is hiba nélkül játszottak. Nagyon aranyosak voltak, mosolyogtak, Gee igyekezett valamennyit kommunikálni is velünk, de ebből el tudtam volna viselni még többbet is. Az egyik szám alatt pedig csak azt vettem észre, hogy hirtelen eltűnt. Gyorsan a kivetítőre pillantottam és azt láttam, hogy a földön fekszik és vonaglik. xD Hihetetlen jó hangulatú bulit csináltak, mondhatjuk, hogy tökéletes koncert volt.

Gerard Way © VOLT

VOLT Fesztivál - 1. nap

Dátum: 2011. június 29., szerda
Koncertek: Bohemian Betyárs, Intim Torna Illegál, Kiscsillag, My Chemical Romance (utóbbi külön bejegyzésben)
Egyéb: Niki érkezése, Civilek a VOLT-on, koncertes megpróbáltatások

Nagy-szín-pad!

VOLT Fesztivál - 0. nap

Dátum: 2011. június 28., kedd
Koncertek: Budapest Bár, Manga Clum Laude
Egyéb: évzáró, utazás, becsekkolás, általános

Edit és Kriszta

Szülinapozás

Tegnap ünnepeltem meg a barátaimmal a szülinapomat. Moziba mentünk 16:15-re, így háromra beszéltük meg a találkozót a Malom elé, mivel Kata közben lemondta, Edit, Molly, Nomin, Kriszta és én. Na már most nem is én lettem volna, ha ebben az időpontban még nem itthon tartózkodom. xD Szegény Edit fel is hívott, hogy sehol senki, de megnyugtattam, hogy többen is mondták, hogy késnek pár percet, én pedig csak én vagyok. Megkértem anyukámat, hogy vigyem be kocsival, mert ha elindulok gyalog, akkor jó félórás késéssel futottam volna csak be. Ahogy mentünk a buszmegálló felé, megláttam Mollyt, úgyhogy csikorgó gumikkal befékeztünk mellette és felvettük, ha már így egy irányba tartottunk.

Into the Wild~ én, Nomin és Edit

Nagy nehezen Kéményseprők

Szerdán elmentünk Nominnal és Claudiával Kéményseprők koncertre a Tekába. A program 18:00-tól volt kiírva, ami elképesztően korainak tűnt, de úgy voltunk vele, hogy mi odamegyünk időre, aztán majd elleszünk, amíg nem lesz kezdés. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy mi voltunk az elsők, akik vettek jegyet. Kaptunk karszalagot, rám sikerült a csajszinak úgy feladnia, hogy simán le tudtam húzni, így később rajzoltak még egy vámpírszmájlit is a csuklómra, hogy bebiztosítsák a megkülönböztető jelzésemet. Mivel ekkor még nem volt sehol senki, átsétáltunk a szemben lévő parkba és leültünk beszélgetni. Egy háromnegyed óra múlva már láttunk embereket bemenni, s mivel fáztunk, úgy döntöttünk, követjük a példájukat. Bent kb. még olyan öt ember volt rajtunk kívül. xD Befoglaltuk az egyik leülős sarkot és folytattuk a beszélgetést. Claudiával tervezgettük, hogyan kellene megkeresnünk Jint Pesten, merthogy ő most itt, nálunk forgatja a 47 Ronin c. filmet, Keanu Reevesel. Istenem, mit meg nem adnék érte, ha sikerülne megtalálnunk. *-*

Végül aztán olyan még egy óra elteltével elkezdett játszani az első zenekar, az Audiofeel. Eddigre összegyűlt már vagy tizenöt ember. Vettünk a pultnál vodkanarancsot, aztán ott ácsorogtunk a pult közelében, mikor odajött egy fotós, hogy álljunk már a színpad elé és csápoljunk, mert fotózni akar. Készségesen odaálltunk, neki pedig olyan húszezredik próbálkozásra sikerült is lefotóznia minket. Hát, nem mondom, hogy nem fagyott már addigra az arcunkra a mosoly. xD Ekkor azonban még nem tudtuk, hogy a teljes első két koncert abból fog állni, hogy a kb. a közönségével megegyező létszámú fotóshad azonnal megvadult kattogtatásba fog kezdeni, ha csak megmoccanunk. Ennél már csak az volt a jobb, mikor még a videokamerát is az arcunkba nyomták. Hármunkon kívül még egy csapat volt, akik néha-néha odamerészkedtek, de egyébként leginkább továbbra is mi képviseltük a nézőközönséget. xD

A második zenekar a Close to you volt, aminek az énekese Szabi a Barátok köztből, aki amúgy kecskeméti. Claudia találkozott egy barátnőjével, aki felvilágosított minket róla, hogy is hívják, azóta már sikeresen elfelejtettem, de mindjárt rákeresek... Tehát, Bozsek Márk zenekarát láttuk. Elég jók voltak, tetszett a zenéjük is és "Szabinak" kimondottan jó hangja van. Sajnos, ekkor még mindig elég kevesen voltunk, így nem kaptak akkora tombolást, mint megérdemelték volna, főként csak a feldolgozásokra mentek oda az emberek táncolni. Pedig, szerintem, kifejezetten jók voltak. Mire a Baby on the Woods elkezdett játszani, már szép kis tömeg gyűlt össze. Nagy tombolás volt, jó hangulat, de mi folyamatosan az óránkat bámultuk és minden szám után azért könyörögtünk, hogy az utolsó legyen. Ugyanis, a rendesen elcsúszott kezdés miatt vészesen közeledtek az utolsó buszaink indulási időpontjai, és már mindenkit láttunk-hallottunk, csak azt a zenekart nem, ami miatt jöttünk. Végül pont úgy sikerült befejeznie a Baby on the Woodsnak, hogy indulnunk kellett.

Mivel az összes utolsó busz kb. egy időpontban megy, így az egész közönség morgolódva oszlani kezdett. Mi, az utolsó pillanatban, elkezdtünk szervezkedni az előtérben, úgy, hogy már a kezünkben volt a kabátunk és készültünk rohanáshoz, ha nem jött volna össze. Végül sikerült elintéznünk, hogy engem és Nomint hazavigyen anyukám, valamint, hogy Claudiáért is bejöjjön a sajátja. Aztán még Claudia megszervezte, hogy vigyék haza útközben a barátnőjét is, akivel ott futottunk össze. Így tehát, nagy nehezen megoldottuk, hogy ott tudjunk maradni a Kéményseprők koncerten, ha már eleve arra jöttünk. Beállás után az énekesnek volt egy próbálkozása, hogy ne tartsanak kis szünetet a kezdés előtt, de aztán bizonyára úgy voltak vele, hogy akik itt maradtak, azoknak már mindegy, úgysincs több busz. Aztán végre valahára elkezdődött a várva-várt koncert, ami nagyon jó volt, de leginkább csak oldalt táncoltunk, mivel veszélyesnek ítéltük meg a középen a fullrészegen dülöngélő-pogózó, leginkább egy állatkert és egy cirkusz keresztezésére emlékeztető emberek megközelítését. xD A gitáros srác többször is próbálta fegyelmezni a népet és fenyegetőzött, hogy abbahagyják, ha nem lesz rend. Idővel a lámpákat is felkapcsolták, hogy legalább látni lehessen, mit csinálnak az emberek. Hát, érdekes látvány volt, azt meg kell hagyni. ^^

Amíg vártuk a felmentő sereget a koncert után, leültünk még az előtérben, csináltunk partifotót és örvendeztünk, hogy végül csak láttuk kéményseprő barátainkat. A legutóbb, mikor Kéményseprők koncertre mentem, azért maradt el, mert nem volt ott a dobosuk, s a Baby on the Woods volt helyettük, szóval, nem  mondanám, hogy éppenséggel egyszerű kifogni őket. xD Nomin, Claudia, nagyon jól éreztem magam veletek, majd menjünk máskor is! ^^

Miyavi koncert

Katával a 17 órás vonattal indultunk el, így eleinte tartottam is tőle, hogy nagyon későn fogunk odaérni és nem fogunk tudni normális helyet szerezni. Zuglóban szálltunk le és onnan sétáltunk el a Pecsáig, ahol meglepően kevesen voltak. Így hát, megnyugodva leültünk a bejárattal szemben. Amin még csodálkoztam, hogy kicsit más összetételűnek tűnt a közönség, mint az eddigi koncerteken és bulikon. Eleinte ismerőst se nagyon láttunk, de a végére egész sokkal összetalálkoztam. Aztán, eljött a beengedés. A biztonsági pasi élből kidobta a teli üveg vizem, ezen meg sem lepődtem, de utána leszedette a kitűzőimet! Mondtam neki, hogy már nem azért, de mindenkin van, már a társa is kérdezgette, hogy most akkor majd mindenkiről le akarja majd szedetni, de ő nem engedett. Szóval, levetettem, pedig egyértelmű, hogy feltett szándékom volt halálra szurkálni velük Miyavit... De nem baj, amíg koncert után sorban álltunk a ruhatárnál, Katával kiötlöttük, hogy nagyjából mindennel lehet ölni. xD

Bent először a mörcspulthoz mentünk, ahol én vettem egy nagyon szép plakátot, illetve adakoztunk Japán megsegítésére. Nem voltunk túl sokan, de koncert alatt azért, igaz szellősen, de egészen sikerült feltölteni a termet. Mi Katával először bal oldalt álltunk, de ott kezdéskor rögtön felemeltek pár szív alakú táblát, amiktől nem láttunk semmit, így gyorsan átmentünk a jobb oldalra. Onnan a rálátásunk nagyon jó volt, összesen annyi problémánk akadt, hogy egy idő után kinyitották az ajtókat, jött be a hideg, mi pedig eléggé fáztunk.

Fantasztikus volt. Ha egy szóval kellene jellemeznem, az a letisztultság lenne. A színpadi berendezés végtelenül egyszerű volt, Miyavi tökéletesen levetkőzött már minden visual kei jegyet, nem volt fanservice sem. Csak ő volt és a zene, nyersen, tisztán, egyszerűen és csodálatosan. Nagy kisegítő zenekar sem volt, csupán BOBO a sokat emlegetett dobos. Rám hihetetlenül nagy hatást gyakorolt az egész atmoszféra, amit megteremtett. Ő maga is csak egy egyszerű fekete felsőt viselt és, muszáj megjegyeznem, én ilyen gyönyörűnek még soha életemben nem láttam. Ahogy ott állt a gitárjával a színpadon, ahogy körbevonta az a narancssárgás fény, ahogy fújta a haját a ventillátor; egyszerűen lélegzetelállító volt. Miyavit sosem a külseje miatt szerettem, de most eszméletlenül megfogott ez a fajta elemi tisztaság, amit árasztott magából. Ezenkívül,  hihetetlenül kedves és aranyos volt, mindannyiszor amikor szólt hozzánk, ráadásul, hálisten, "lemotherfuckersöznie" sem sokszor sikerült a közönséget, aminek örültem, mert ezt a fajta hergelést nagyon nem szeretem. Valamint, az egyik legfontosabb dolog, hogy megtapasztalhattam végre élőben is, hogy Misama tényleg egy igazi gitáristen. Úgy tudja teljes uralma alá hajtani azt a hangszert, hogy közben teljes alázattal viseltetik iránta. Utánozhatatlan, amit művel.

Setlist:
01. What's My Name?
02. Universe
03. Survive
04. Hell No (új dal)
05. Chase (új dal)
06. Ossan ossan ore nanbo
07. Chillin' Chillin' Money Blue$
08. Boom-hah boom-hah-hah
09. I Love You, I Love You, I Love You, and I Hate You
10. Gravity
11. Justice (új dal)
12. Music Free (új dal)
13. (cím nélküli új dal)
14. Shelter
(akusztikus jammelés)
15. Moon
16. We Love You
17. What's My Name? (lassú verzió)
18. Torture
19. Are You Ready to Rock?
20. Futuristic Love
-ENCORE-
20. Futuristic Love folytatása
21. Subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-
22. Survive

Szokás szerint a What's My Name?-el kezdtünk, ami alatt első körön mindenkinek csak sikítani sikerült a kérdés elhangzása után, de aztán, mikor később lassú verzióban is eljátszotta, mindenkinek volt ideje szépen bekiabálni mindig, hogy "MIYAVI"! Látszott rajta, hogy örült neki, biztos vagyok benne, hogy ő ezt a számot így képzelte el, ezért soha nem értettem, miért mindig csak sikítozik a közönség. Aztán következett a Universe és a Survive, amiket imádok. Utána pedig két új szám, amiktől először nagyon megijedten, mert az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy "Jesszus, mit tud ez játszani, amit én még csak nem is hallottam eddig?!". Utána, szerencsére, megvilágosodtam. Nézegettem más országok set listjét, szerintem még sehol sem játszott el ennyi új dalt, mint nálunk. Egyébként, nagyon tetszettek, jó kis lemez lesz a következő is.

Volt egy kis technikai gebasz is. Miyavi épp betanított nekünk egy tapsolós-csápolós (ijesztgetős?) koreográfiát a Boom-hah boom-hah-hah-hoz, amikor elszállt a hangosítás. Ő egy ideig próbálkozott folytatni az éneklést, majd feladta, nemes egyszerűséggel letette a gitárját és előre jött jól begyakorolni velünk az előbb tanultakat. Miután már minden oldalnak jól ment, levonult a színpadról. Ott álltunk a sötétben, sikítoztunk, kiabáltuk a nevét és spontán nagyban elkezdtünk "Boom-hah boom-hah-hah"-zni. Aztán feljött egy pasi és mondta, hogy kis technikai szünet. Mikor Miyavi visszatért, mintha mi sem történt volna, ott folytatta velünk a "Boom-hah boom-hah-hah"-t, ahol abbahagytuk. xD

A koncert közepén egyszer csak elhallgatott a zene, s Miyavi beszélni kezdett. Mondta, hogy nehéz volt a döntés, hogy a Japánban történtek dacára belevágjon ebbe a turnéba, hogy félti az otthoniakat... Utána megkért mindenkit, hogy hunyjuk le a szemünk egy percre és imádkozzunk együtt Japánért. Tökéletes csend lett, senki sem beszélt, senki sem mozdult. A perc vége felé közeledve Miyavi hangosan mondott fohászt. Aztán kinyitottuk a szemünket, ő pedig a Japánnak ajánlva belekezdett a Gravitybe. Az a szám alapból egy csoda, de ilyen előzmények után teljesen transzba estem tőle. Folyamatosan rázott a hideg és közel álltam a síráshoz. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Kicsit nehéz volt mindezek után visszazökkenni újra vidám koncertező hangulatba, de egy-két szám elteltével azért, hálisten, sikerült. Felkerültek a netre nagyon jó minőségű videók a koncertről, szóval, íme a Gravity:

Pár szám után Miyavi leült egy székre és akusztikus gitáron folytatta a koncertet. Ezzel csak annyi baj volt, hogy innentől egy darabig folyamatosan lábujjhegyen kellett állnunk, hogy lássuk őt rendesen. Következett a Moon, ami az aktuális kedvenc számom tőle, majd pedig rögtön utána a mindenkori kedvencem, a We Love You. Annyira örültem neki, mikor megtudtam, hogy játssza ezt a számot ezen a turnén. Mondta, hogy szeretné, ha énekelnénk a szöveget, Japánnak. Elővett egy fényképezőgépet is és lekamerázta, ahogy szívecskéket mutogatva hangosan énekeltünk. Aztán mondta, hogy most pedig tanít nekünk pár japán kifejezést. "Nippon (Japán)" - hát, mondom - "Gambaro! (Erőt! / Hajrá! / Mindent bele! ~ ilyesmi)" - sok újságot tanulunk. xD Persze, igazából, ez a We Love You üzenetünk kiegészítése volt, amit szintén videóra vett.

Az Are You Ready to Rock? alatt kijött mindkét oldalon a színpad szélére és énekeltetett minket. Mindenki hangosan ordította a szöveget, nagyon jó volt. Utáni következett a Futuristic Love, aminek a technós részét sikerült végtelenül hosszúra nyújtani, Miyavi letette a gitárját és nekiállt táncolni. Közben pedig olyan felszabadult boldogsággal mosolygott, hogy ilyennek még azokon a képeken sem láttam, amiken a gyerekeivel van. xD Aztán megtörtént a levonulást, mi pedig, természetesen, követeltük a ráadást. Hamarosan vissza is jött és folytatódott a Futuristic Love. Ha Miyavinak, ne adj isten, valamikor befuccsolna az énekes-gitáros karrier, javaslom neki a DJ hivatást, mert láthatóan boldoggá teszi. xD Aztán következett a Subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-, ahogy elkezdődött, mindenki hangosan énekelte, hogy "Mawaru mawaru sekai wa mawaru, tatoe boku ga inaku nattemo...". Miyavin látszott, hogy nagyon örült nekünk, egy pillanatra abba is hagyta az éneklést és hagyott minket kibontakozni. Utána mondta, hogy most az utolsó szám után következik, túl kell élnünk: Survive.

És véget ért... Elmentünk a ruhatárba, leloptunk egy Children of Bodom plakátot Molly számára, majd leültünk és bent maradtunk addig, amíg ki nem küldtek minket. Utána elindultunk megkeresni, honnan indul az éjszakai járatunk, aminek keretében kirándultunk egyet a Vajdahunyad Várához, illetve át akartunk menni egy építési területen, mert a túloldalán ott magasodott a csodaszépen kivilágított Hősök tere. Éjszakai városnézésünk után, telefonos GPS-t is bevetve, elindultunk a másik irányba, amerre már legalább buszmegállókat találtunk. Ácsorogtunk az egyikben, amit lehetségesnek ítéltünk, de nem jött semmi. Átmentünk a túloldalra, ahol egy nagyobb csapat, köztük ismerősök, vártak valamire, de nem voltak épp olyan állapotban, hogy tudjanak segíteni. xD Miután ők elmentek, Katával elindultunk abba az irányba, amerre láttunk buszokat közlekedni. Nem sokára sikerült is megtalálnunk a megfelelő megállót, de még volt vagy negyed óránk a következő járatig. Így hát, leültünk az oszlop tövébe, a nyolcsávos út szélén és néztük a mellettünk elhúzó autók reflektorait. Színtiszta LSD-élmény volt. xD Aztán megérkezett a busz, teli BKV ellenőrökkel, de szerencsére voltak nálam felhasználatlan jegyek, még szilveszterről. Átszálláskor viszont nem értük el a következő buszunkat, mert, további ellenőröktől tartva, vettünk jegyet az automatából. De egész hamar eltelt az a fél óra, amit ott várakoztunk. Végül sikerült megérkezni a Nyugatihoz, ahol a már jól ismert török kifőzdébe vezetett az utunk. Vettünk valami kaját és befoglaltunk egy asztalt a sarokban. Itt is gyorsan eltelt a várakozás, beszélgettünk, elvontunk, hevertünk az asztalon, utóbbi miatt, szerencsére, nem is szóltak ránk.

Négy körül indult haza a vonatunk, befoglaltunk rajta magunknak egy egész fülkét, de mivel elég sokan felszálltak, nyitva hagytuk az ajtót, hogy aki máshol nem talál helyet, beülhessen. Egyszer csak azt hallom, hogy bejön két pasi és az egyik közli, hogy "Ülj rá a lábára, nyugodtan, ez nem hálókabin!". Hát, bocs már... Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy tudomást se véve róluk fetrengtünk és aludtunk tovább. xD Pedig, szerintem, igyekeztek direkt jó hangosan beszélgetni. Aztán megérkeztünk Kecskemétre, én leszálltam, Kata pedig ment tovább. Volt 6:20-as buszom haza, így, hálisten, nem kellett gyalogolnom és fél hétre már itthon is voltam. ^^

Igazán különleges élmény volt ez a koncert. Olyan, amilyet még nem nagyon éltem át ezelőtt. Igazán köszönöm, Miyavi-sama! ♥

Források, linkek:
koncert fotók (© Molek Csaba)
videók (az egész koncert, kifejezetten jó minőségben)

Ténylegesen utolsó

Vasárnap hajnali hét óra harminc perckor gyülekeztünk a vasútállomáson, hogy elinduljunk az - ezúttal már tényleg - utolsó osztálykirándulásunkra. Muszáj megjegyeznem, hogy én, aki mindenhonnan elkések és sose érek be a suliba a 7:45-ös órakezdésre se, hamarabb odaértem, mint az osztályfőnök! Odafelé sikerült a vonaton találnunk olyan fülkét, ahol volt elég hely még négyünknek (Kriszta, Petra, Edit és én), szóval az utat végigbeszélgettük. Miután megérkeztünk Pestre, elsétáltunk a Terror Házáig. Még volt vagy háromnegyed óránk a nyitásig, úgyhogy addig mindenki kielégítette a különféle szükségleteit, majd beálltunk a sorba.

Már kitudja mióta el akartunk jönni a Terror Házába, főleg, mivel a történelem tanárunk folyamatosan ezt szorgalmazta. Úgy gondolom, jó, hogy csak azután jöttünk, hogy már tanultuk azt a korszakot, amivel foglalkozik, mert anélkül lehet nem érettünk volna mindent. Az idegenvezetőnk a töri tanárnőnk szintén szakmabeli férje volt, aki nagyon aranyosan és lelkesen magyarázott nekünk mindent, viccekkel megtűzdelve. Maga a múzeum az egyik legjobb volt, amiben valaha jártam. Nem vitrinek és fotók sora volt, hanem az egészet megpróbálták közel hozni az emberhez. Volt térképes szőnyeggel lefedett terem, sok-sok képernyővel, amiken olyan emberek meséltek, akik megélték a kommunizmust. Egyébként, máshol is rengeteg kivetítő volt, illetve szemléletesen berendezett szobák, korabeli telefonról meghallgatható beszédek, mindez több emeleten. Tényleg teljesen a hatása alá tudta vonni az embert. Ugyan a tárlat főleg a kommunista terrorra fókuszál, az én elmémbe legdurvábban az egy a náci kivégzőtáborban történő tömegsírba temetésről látott videó égett bele, valószínűleg örökre. Azóta is rosszul vagyok, ha rá gondolok... Három órát töltöttünk bent, aminek a végére már kicsit szenvedtünk, mert elfáradtunk, ráadásul iszonyatosan fülledt volt bent a levegő és fény sem jött be, egyáltalán.

Miután végeztünk, metróval átmentünk Budára és felsétáltunk a várhoz. Bementünk a Magyar Nemzeti Galériába megnézni Munkácsi Krisztus Trilógiáját, ami után kaptunk egy óra szabad programot. Ekkor eléggé szétszéledt a csapat, mi is leszakadtunk Krisztával a többiekről, így végül lecsúsztunk arról, hogy együtt elmenjünk fagyizni. Azonban, végignéztük majdnem az egész múzeumot. Nekem nagyon tetszett, s újfent megerősített benne, hogy a XX. századi modern képzőművészetáll hozzám a legközelebb, akármennyire durván elvont tud is lenni. Vagy talán éppen ezért. Aztán a Galériától elfutottunk a Nyugatiba. Szó szerint. Futottunk az utcán, a metró aluljárókban, a mozgólépcsőkön, egyedül csak magukban a metrókocsikban nem. xD Végül azért meglett az eredménye, és az osztály sikeresen elérte a vonatát, mindenki, hátra se nézve, felugrott rá, én meg ott álltam mosolyogva a peronon. Ugyanis én még maradtam három órát.

Megbeszéltük Nikivel, hogy találkozunk, úgyhogy kijött elém a pályaudvarra. Onnan, pár perc határozott elindulás majd irányváltás után, elmentünk nekem visszajegyet venni, majd pedig a Westendbe. Ott első számú problémám volt a kávéfüggőségemet ellátni, így először bementünk a szupermarketbe, de ott csak fél literes tejeskávé volt. Így hát, szépen végigjártuk az egész Westendet más lehetőséget keresve, de az "igazi" kávé mindenhol drága volt, az automata pedig nem működött. Végül az lett az egészből, hogy visszamentünk megvenni azt a tejeskávét. xD Utána kerestünk egy szabad kanapét és ott beszélgettünk, amíg nem kellett menni a vonatomhoz.

-OZ- koncert

Este háromnegyed hat körül értem oda az A38 Hajóhoz. Kapásból összeismerkedtem két lánnyal, miközben a zebrát kerestük, amit végül nem találtunk meg. Odaérve gyorsan végigjártam a sort, hogy keressek ismerősöket, de már megint nem találtam. Úgyhogy visszamentem a két újonnan megismert lányhoz. Elmondhatatlanul hideg volt. Mikor odaértem, konkrétan összekoccantak a fogaim, úgy vacogtam. Nem bántam meg, hogy nem jöttem ki korábban. A SoundOfJapan-en azt írták 18:00-kor lesz kapunyitás (bizonyíték: katt), de csak kicsivel 18:30 után kezdtek el beengedni minket. Addig beszélgettem a körülöttem állókkal, többek között megismerkedtem egy kecskeméti lánnyal is. Aztán végre bemehettünk. Először le kellett tennünk az, egyébként, ingyenes ruhatárba a kabátunkat és a táskánkat is, azzal ugyanis nem engedtek be. Beérve lézengtem egy kicsit, gondolkoztam mit kellene venni a mörcspultról, illetve továbbra is közelebbi ismerősöket kerestem. Mivel megint nem sikerült találni, így odamentem a sorban megismert lányokhoz. Pozitív, hogy a várakozás alatt végig j-rock számok szóltak, viszont nagyon-nagyon negatív volt, mikor bekapcsolták a légkondit. xD Mielőtt kezdetét vette volna az örület, a szervezők intéztek hozzánk pár mondatot arról, hogy ne fotózzunk és vigyázzunk egymásra stb. Egészen családias hangulat volt, főleg, hogy nagyon kevesen voltunk, én max. 300-at tippelek. Ez azonban senkit sem befolyásolt abban, hogy egy hihetetlenül jó koncertben legyen részünk.

Az első pár szám alatt előre sodródtam, bekerültem két magas srác mögé, onnan aztán jobbra vettem az irányt, míg nem kikötöttem Aki előtt, a harmadik sorban. Fantasztikus helyem volt, igaz tökéletesen csak Akit és Natsukit láttam, illetve Zukkit, ha néha hátranéztem a dobok felé. Viszont Aki kárpótolt minket mindenért. Ahogy elfoglalta a helyét, ránk vigyorgott és megnyalta a szája szélét, mintha azt mondta volna "Óóó, szóval, ti lesztek az enyémek!". Onnantól pedig végig kommunikált velünk, néha-néha kipécézett magának egy-egy embert, akinek mélyen a szemébe nézett, majd utána az kezével pisztolyt formálva "lelőtte", vagy épp újfent megnyalta az ajkait. Mindkét mutatványt elég sokszor csinálta, elérve, hogy teljesen megvaduljunk érte. Ha egy kicsit eltávolodott tőlünk, rögtön elkezdtük a nevét kiáltozni, mire általában "Ennyire hiányzom?"-mosollyal visszajött hozzánk. Az egyik kedvenc jelenetem volt tőle, mikor a koncert vége felé, megunva, hogy csak "kézifegyverrel" lövöldözik minket, a vállára kapta a gitárját, s géppuskaként ránk lőtt vele egy sorozatot. Nagyon sokszor letérdelt és behajolt közénk de én csak egyszer értem el őt, úgy igazán. Először elkaptam a karját, majd miután láttam, hogy még hagyja magát nekünk, felemeltem a kezem és beletúrtam a hajába, ügyelve arra, hogy meg ne rántsam neki, majd végighúztam a kezem az arcán. Ő pedig csak mosolygott ránk, olyan szeretettel, ahogy az egész koncert alatt végig. Néha helyet cseréltek Tamával és Naóval, nagyon örültem, hogy láttam ilyen közelről őket is. Nao minden alkalommal egy gyönyörűszép mosolyt villantott nekünk, Tama inkább csak szaladgált. xD Aztán mindig visszaérkezett Aki, és úgy nézett ránk, mint aki tudja, hogy "hazaért". Ő volt a kedvencem a koncert alatt, pont annyit fanservice-elt velünk, amennyi hihetetlenül aranyos volt. ♥

Nao, Natsuki, Aki © A38

Natsuki utánozhatatlan, kettős, egyszer mélyen hörgő, másszor remegősen éteri és magas hangja olyan tökéletesen szólt, mintha csak egy lemezről hallgatnánk. Ahogy viselkedett, arról pedig az jutott eszembe, amit egyszer egy Puskás Peti interjúban olvastam:

"Ha úgy érzed a színpadon, hogy mindenki le akar veled feküdni, akkor igazán nagy voltál azon a koncerten. – vélekedik Peti, aki bevallja: egyfolytában azon van, hogy rajongói igazi szexbálványként nézzenek rá. – Kizárólag előadóművészként szeretnék szexuális élményekhez fogható érzéseket kihozni a közönségből. A koncertek ettől olyan jók lesznek, mint egy nagy szeretkezés."

Natsuki olyan szinten eladta nekünk magát, hogy arra szavak sincsenek. Kicsit talán már túl sok is volt a fanservice. Ahogy haladt előre a koncertidő, egyre inkább nekivetkőzött (bár biztos közrejátszott a kimelegedés is), miután pedig kigombolta az ingét, hosszú másodpercekig nézhettünk, ahogy a ujjaival végigsimít a mellkasán. Ezen kívül pedig - kicsit meg is lepődtem rajta - hagyta, hogy a közönség szó szerint azt csináljon vele, amit csak akar. Mindenki agyon fogdosta, simogatták a combját, a mellkasát, sőt néhányan pontosan oda markoltak neki, ahová a legkevésbé sem illik. xD A kedvencem viszont az volt, amikor elkezdtek belekapaszkodni az övébe, s ha szép flegmán, lazán nem nyúl oda ő is, valószínűleg simán lerángatták volna róla a nadrágot is... Natsuki azonban nem zavartatta magát semmin. Nagyon sokszor átjött hozzánk is, nekem is volt szerencsém kétszer végighúznom a kezem a mellkasán, valamint egyik alkalommal neki is óvatosan beletúrtam a hajába, majd ahogy húztam vissza a kezem, pont úgy fordította a fejét, hogy konkrétan a száján szántottak végig az ujjaim, még a fogát is éreztem. A második alkalomnál pedig szabályosan megfogta a kezem. Folyton annyira közel térdelt a színpad széléhez, hogy egyszer be is esett a közönség közé, a biztonságiak húzták ki. Ám, bármi történt, ő ugyanolyan tökéletesen énekelt. Valami zseniális ez az ember. ♥

Natsuki © A38

Mint a fentiekből már kiderülhetett, nagyon alacsony volt a színpad és kordon sem volt. A fiúk meg aztán rendesen tűzbe hozták a közönséget, néha talán már egy picit túlzásba is estek. De ez egyáltalán nem volt zavaró, mert mindent együttvéve, fantasztikus volt az egész koncert. A dalok sorrendjére nem emlékszem, sőt, az extázis miatt arra sem, hogy mik voltak és mik nem. Hihetetlenül sodró volt az egész... A legtöbb nagy kedvenc elhangzott, volt FILMY, LEAD, Last Shell, Zenith, Venom és még sorolhatnám. A ráadásban pedig az elmaradhatatlan DETOX. Amikor valamikor koncert közben Natsuki bemondta, hogy a Rain Delay következik, azt hittem mindjárt elsírom magam. Ez volt az első szám, amit hallottam tőlük, azóta is az egyik legnagyobb kedvencem. Mivel a lengyeleknél nem játszották, ezért aggódtam, hogy kimarad nálunk is. De hálisten nem. Leírhatatlan élmény volt, ahogy az egész közönség ordítva énekelte a szöveget. A nagyobb slágereknél, amúgy, szintén így tettek. Natsuki többször próbált hozzánk beszélni angolul, elég tagoltan sikerült, szerintem ő sem áll a helyzet magaslatán, ami a nyelvtudást illeti. xD Viszont mondta nekünk magyarul, hogy "Köszönöm!", "Sziasztok!" és "Szeretlek, Budapest!". A végén a meghajláshoz megszólalt a LEAD, ezúttal felvételről, ők pedig vigyorogva a vállukra vették a zászlókat, amiket előzetesen aláírogattunk sorban állás közben. A hangzás végig tökéletes volt, minden úgy szólt, ahogy annak kell. Egytől egyig mind igazán profik. Ami kicsit meglepett, bár teljesen logikus, tekintve, hogy a számok többszólamúak, hogy több részt is, amit a felvételeken Natsuki szokott énekelni, most a többiek vokáloztak be, de még örültem is, hogy így - úgymond - ők is még inkább megmutatták magukat.

Még egy adalék, miszerint Aki oldala volt a legjobb, hogy ilyen rendes emberek között én még koncerten nem álltam. Egyszer elestem, akkor felsegítettek, mikor véletlenül leverték a szemüvegemet, akkor a lány, akinek a lába elé esett, ügyelt, hogy ne lépjen rá és nem ugrált addig, amíg fel nem vettem, így nem lett semmi baja. Aki a levonulás előtt bedobott közénk egy pengetőt. Szünetben egyszer csak megkérdezte az egyik lány, hogy valaki elkapta-e, mire mindannyian ráztuk a fejünket. Ekkor elővett egy telefont és elkezdtük keresni. Én láttam meg legelőször és gyorsan lehajoltam érte. Senkinek eszébe sem jutott félrelökni és megtaposni érte! Utána megkértek, hogy mutassam meg. Bevallom, tanulva a D'espairsRay-en látott dobverő-incidensből, kicsit féltem szétnyitni a tenyerem, de eszük ágában sem volt kitépni a kezemből. Köszönök mindent. ♥

Koncert után vettem CD-t dedikáltatni. Addigra már csak a Versust lehetett kapni, de nem bántam, mert ezt a lemezt is imádom. Csodaszép, egyébként, és van hozzá DVD is. Aztán időközben megtaláltam NyaSuékat, így velük álltam sorba a dedikáláshoz. Miközben várakoztunk megbeszéltük a koncertélményeinket. Utána szép lassan elértünk mi is a színpadhoz, amin egy asztalnál álltak a fiúk és osztogatták az aláírásokat. Ötösével lehetett felmenni és mindenki csak egy autogramot kérhetett. Én előzetesen megkértem Claudiát, hogy fordítson le nekem egy rövid kis szöveget, amit el szeretnék mondani a srácoknak a dedikáláson. Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm neki ezt a szívességet, még felejthetetlenebbé tette ezt a fantasztikus estét. ♥

Az első Natsuki volt. Elvette a CD-borítómat, én pedig elkezdtem beszélni:

- Omedetou! (Gratulálok!) *Natsuki kicsit meghajtja a fejét*
- Subarashii konsaato datta yo! (Fantasztikus koncert volt!)
Natsuki vigyorogva felnéz: - Subarashii?
- Kitekurete, arigatou! (Köszönöm, hogy eljöttetek!) *Natsuki meghajol*
- Chikaiuchi ni mata hangarii ni kitene! (Remélem, hogy mielőbb újra ellátogattok hozzánk!)
Natsuki mosolyog: - Maybe. (Talán.)

Mivel így "elbeszélgettem az időt", arról sajnos lemaradtam, ahogy Zukki aláír nekem, viszont Tamától kezdve már mindenkinek bőszen mondogattam, hogy "Arigatou!". Mikor Naóhoz és Akihoz értem, az -OZ-os felsőmre mutatva vigyorogva mondták, illetve Aki mutogatta is a kezével, hogy "Nice T-shirt!". Kinyögtem egy "Arigatou gozaimashita!"-t, meghajoltam, elvettem a füzetkémet és lebotorkáltam a színpadról.

Fülig érő mosollyal odamentem NyaSuékhoz és beálltunk a hangosító pult elé. Megállás nélkül remegtek a lábaim és csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Végigmondtam! Elmondtam nekik!". Bent maradtam addig, amíg ki nem küldtek minket. Megvártam még Kaeléket is. Utána hosszas keresés árán meglett a ruhatáros bilétám, így - utolsóként - végül csak ki tudtam venni a kabátomat. Aztán ki lettünk zavarva az utcára. Amíg el nem mentek, Deeával és egy barátnőjével beszélgettem, utána felsétáltam a felső rakpartra és vártam apukámat, aki csak kb. fél óra múlva érkezett meg. Én mentem el a helyszínről utoljára. xD

Ez volt életem eddigi egyik legjobb koncertje. Talán csak a szeptemberi Placebo előzi meg. Felejthetetlen élmény. Köszönöm, Natsuki, Aki, Nao, Tama és Zukki! ♥

Szilveszter

Utálom a Szilvesztert, felesleges "ünnep", ráadásul sohasem úgy sikerül, ahogy szeretném... Idén sem volt ez másképp. Szerettem volna a barátaimmal lenni, de ez alkalommal sem sikerült összeszerveznünk, s az lett a vége, hogy mindenki szétszéledt... Eléggé ki voltam bukva miatta, de végül feltaláltam magam, eldöntöttem, hogy elmegyek szilveszteri Nippon Shoxx-Groove-ra, aztán jó lesz. Meg is beszéltem NyaSukival, hogy majd hozzájuk csapódom,  meg úgy voltam vele, hogy úgyis lesz majd ott egy csomó ismerősöm.

Így hát, Bereczki koncert után az unokatesómékhoz mentünk, akik egy Budapest melletti faluban laknak. Nagyon szeretem őket, jó volt náluk lenni. 31.-én Péter elment és az aznap lejáró étkezési utalványaiból bevásárolt egy étteremben egy konkrét lakomát nekünk ebédre. Ezenkívül a nap azzal telt, hogy próbáltuk közös erővel valahogy pótolni az otthon felejtett dolgaimat, ami többé-kevésbé sikerült is. Végül aztán a 19:11-es vonattal elindultam Pestre. Kilépve a Nyugatiból, hosszú évek óta először éreztem meg valamit a szilveszteri hangulatból. Az utcák tömve voltak, hömpölygött az embertömeg, szóltak a papírtrombiták, minden második ember színes parókában vigyorogva igyekezett valahová, a járdákat mindenféle bulikelléket árusító standok lepték el... Hihetetlenül hangulatos volt, úgy éreztem magam, mint kisgyerekkorom szilvesztereinek alkalmával, bár az is igaz, hogy akkor voltam utoljára ilyen szilveszteri ketyeréket árusító bodék közelében. xD

Így aztán nagyon jó hangulatban indultam el a Vörös Yuk felé. Mikor odaértem, már rengeteg ember várakozott az utcán. Magabiztosan elindultam feléjük, mondván úgyis lesz ismerős... de nem volt. Így aztán felhívtam NyaSut, hogy mikor ér ide, aztán tíz percen belül már ott is voltak Rikával és még pár barátnőjükkel. Megismerkedtem pár emberkével, Chibivel azt este folyamán többször is eljátszottunk az egymás-nyakába-ugrós-üdvözlést, mert mindkettőnket zavart, hogy mindenki ezt csinálta körülöttünk, nekünk meg nem volt kivel. xD Aztán végre beengedtek minket a buli helyszínére. Én rögtön - több másik lánnyal egyetemben - megrohamoztam az átöltözéshez a mosdót, aminek a kézmosós-tükrös része egybe volt az előtérrel. Hamar kiderült, hogy az a férfi vécé, de, mivel nem tudtuk hol a női, maradtunk ott. (Mikor egyszer később arra jártam, akkor már ott állt egy biztonsági őr, hogy nőneműek még a tükrökig se mehessenek el. xD) A ruhám amúgy szerelem volt első látásra. Csodaszép, tüllös, sötétlila, tökéletes. Megkérdezték, hogy varrattam-e, pedig, az igazat megvallva, turkálós. Megmutatom, bár élőben ennél még ezerszer szebb:

Maga a buli kicsit átverés volt, mivel úgy volt meghirdetve, hogy akkor most lesz j-rock is, nem csak j-pop és k-pop, de, mint utólag megtudtam, ez 20%-80% arányban lett elképzelve, a pop javára. Többször volt, hogy NyaSu-val kint ültünk az iszogatós-üldögélős résznél azon bosszankodva, hogy adjanak már végre valami rockot is, aztán megszólalt valami k-pop szám, amire mindenki eszét vesztve szaladt be a táncolós részre, mi meg csak néztünk, hogy "Mi ez?!". Alulműveltek vagyunk, ez van. Mondjuk az SS501: Love ya-ra én is berohantam. xD

Ott volt Kael és Sora is, velük, Rikával és még pár emberkével köszöntöttem az éjfélt. (Gackt Vanillája volt az első szám, amit 2011-ben hallottam. ^^) Aztán volt még sok-sok ismerős arc koncertről és DS-ről, de személyesebb ismerős elég kevés. Azért az LM.C-találkozós emberkékkel felelevenítettem az ismeretségünket, meg pl. a mosdóban összetalálkoztam a lánnyal, aki szemben ült velem odafelé a vonaton. xD Aztán volt egy pont mikor eléggé egyedül éreztem magam, mert mindenkinek volt ott közeli barátja, nekem meg nem. Akkor aztán kimentem és telefonáltam Nikivel... Szeretlek. ♥

Négy körül úgy voltam vele, hogy elindulok, aztán elmegyek az ötórási vonattal. Szépen át is buszoztam az éjszakai járattal a Nyugatihoz, majd beültem a szeptemberben felfedezett éjjel-nappali török étterembe, hogy addig ott elleszek, amíg nem jön a vonat. Ki akartam tenni a telefonomat az asztalra, hogy majd azon nézem az időt, de nem volt meg... Hipertempóval belapátoltam a pudingot, amit vettem, majd kirohantam keresni egy buszt visszafelé. Szerencsére negyed óra múlva jött is egy. Visszamentem a Vörös Yukhoz, s első körön megkérdeztem a ruhatárnál, nem hagytam-e ott. Miután a pasi kellőképp kifaggatott, hogy nézett ki a mobiltokom, mi volt még benne a telefonon kívül, milyen típusú a készülékem, átnyújtotta nekem, én pedig úsztam a boldogságban. Majd pedig sarkon fordultam és szaladtam a buszmegállóba, olyan sebességgel, amire nem hittem volna, hogy platform csizmában képes vagyok. xD Ennek ellenére nem értem el az 5:02-est, így várhattam húsz percet.

Kis idő múlva azonban odajött három csajszi megkérdezni, mikor jön a következő busz, és kiderült, hogy ők is NSG-ről jöttek. Elkezdtünk beszélgetni, majd együtt mentünk a Nyugatiig, aztán végül még a vonatomat is megvárták velem. Haláli aranyosak voltak, örülök, hogy megismerkedtem velük. :) A vonaton is együtt utaztam két lánnyal, akik NSG-n voltak és ugyanoda tartottak, mint én, de csak pár mondatot tudtam velük kommunikálni, mert utána félkómába zuhantam és a továbbiakban azért küzdöttem, hogy ébren tudjak maradni. Aztán megérkeztem... és ennyi. Igazából vegyes élményeim voltak ezen a Szilveszteren is, na de majd hátha jövőre. ^^'

Bereczki Zoltán koncert

2010. december 30-án, a Syma Csarnokban adta Bereczki Zoltán az Álomkép lemezbemutató koncertjét. Anyukámmal elég hamar odaértünk, végigjártuk a csarnok előterét, utána elfoglaltuk az állóhelyünket. Nagyon sokat kellett várni, egyrészt mert már korán odaértünk, másrészt pedig jelentős csúszás volt a meghírdetett kezdőidőponthoz képest, addig beszélgettünk, meg nézelődtem, vannak-e ismerős arcok, de celebeken kívül másokat nem találtam. Egyébként telt ház volt, aminek nagyon örültem. Vártunk, vártunk, aztán végül színpadon hatalmas lángok csaptak fel, majd megjelent Zoli, nem is akárhogy. Biztosító kötélen berepült fölénk a Szállj velem!-et énekelve. Mikor az X-Faktorban elénekelte ezt a számát, már akkor is volt egy repülős fináléja, de a koncerten az egész dalt a magasban énekelte el, miközben artistákat megszégyenítő mozdulatsorokat mutatott be. Természetesen, mindeközben kristálytisztán énekelt. Felfelé bámulva csak arra tudtam gondolni, hogy olyan, mint egy világsztár - és tényleg. Sajnos nem találtam teljesen jó minőségű videót erről a mutatványról, de ez elég korrekt:

A szám végén Zoli leereszkedett, s rögtön következett is a klipes sláger, a Kerek egész, majd a Fel kell, hogy ébredj!, ami az én személyes kedvencem, de úgy éreztem a közönség nem nagyon ismeri... Aztán Zoli elkezdte énekelni az 1001 éjjel c. csodaszép dalát, s alatta lassan felemelkedett egy palló, ami a szám közben körbe is fordult. Zoli egy pillanatra el is vesztette az egyensúlyát, mikor megindult alatta a talaj, de egyébként ez is lélegzetelállító produkció volt. Az első Álomkép lemezes blokk után Zoli köszöntött minket, majd mondta, hogy egyetlen lemez számaival nem lehet kitölteni egy egész koncertet, így hát most egy válogatás fog következni az ő kedvenceiből. El is indult Justin Timberlake Cry Me A River c. száma, bevonultak a táncosok, de Zoli csak állt a színpad szélén, mint kiderült, elszállt a mikroportja. Adtak neki egy mikrofont, majd elkezdték a számot előröl. Zoli még sokáig csóválta a fejét, látszott rajta, hogy rosszul érintette az eset. Zoli, show must go on! Újra kellett kezdeni a produkciót? Na és! Az közönség soraiban ez az ég világon senkit sem zavart vagy érdekelt. :)

Aztán innentől már nem emlékszem pontosan a sorrendre. Volt a Whataya Want From Me Adam Lamberttől, amit én és a mellettem álló két lány eksztatikus ugrálással és kiabálással köszöntöttünk. Utána volt diszkó-blokk, azokkal a számokkal, amiket Zoli már a 2005-ös BZ Klubok óta énekel, és én már egyszerűen unom őket... Ráadásul a George Michael: Freedom és a Kool & The Gang: Celebration számomra olyanok, mint amik soha nem akarnak véget érni. Ebben a részben egyébként aktívan be lett vonva a zenekar és a vokálosok is. Nem mondom, hogy rossz volt, de ennek ellenére örültem, mikor a következő programponthoz érkeztünk, annál is inkább, mert az a régi lemez (Száz év) dalaiból építkezett. Volt Száguldj tovább, Őrjíts meg, Éjkirálynő, valamint Ördöglány, a végén átmosva Michael Jackson You Make Me Feeljébe.

Ezután újabb feldolgozások következtek, volt az elmaradhatatlan Michael Jackson: Billie Jean, amihez a kellékek, úgy, mint dzseki, kesztyű és kalap, újra egy bőröndből bukkantak elő, ahogyan két éve a Sportarénában tartott Musical Duett koncerten is. Felcsendül a Hangokba zárva is, amit most már biztosan sokan ismernek, mivel ez volt a párbajdal az X-Faktor döntőjében. Azt kell mondjam, ez a szám, énekelheti bárki, még mindig Zolitól a legeslegszebb. (Kivétel, természetesen, az eredeti előadó, Josh Groban.)

Egyszer, a két szám között beálló csendben, az előttem álló kislány, aki amúgy is az egész koncert alatt sikított és szívecskéket mutogatott, bekiabálta Zolinak, hogy "IMÁDLAK!", ami általános derültséget okozott. Egyébként nagyon aranyos közjáték volt, Zoli pedig mosolyogva neki ajánlotta a következő számot, Lionel Richie Helloját. Mikor a dalban az "I love you" részhez ért, újabb vidám moraj futott át a közönségen, s Zoli sem bírta ki, hogy ne vigyorogja el magát. A végén pedig mi ordítottuk ezt a három szót neki, majd ő körbemutatva megismételte. Az egész szám maga volt a csoda.

Ennek a blokknak a végén minden elsötétült, pár ember felrohant a színpadra és elkezdte takarítani, mint később rájöttem, a pirotechnikai eszközöket. Aztán a kivetítőkön egyszer csak a közönséget kezdték mutatni, pontosabban azt, ahogyan Tóth Gabi átküzdötte magát a tömegen, majd fellépett a színpadra. Elénekelte az Elég volt c. számát, voltak tűzoszlopok, minden, ami kell. Nagyon jó volt, amúgy is szeretem ezt a dalt. Utána visszatért Zoli, s Gabival elénekelték az Álomképen hallható A holnap másé már c. duettjüket, közönség előtt először. Ezután visszatértünk az új lemez dalaihoz, a Várj! és zenekar bemutatása, valamint rövid levonulás-visszatapsolás után következett a Szeress úgy (ahogy én!), majd pedig az aktuális kedvencem a Feel Alive. Zolihoz a dal közben csatlakozott a két társszerző, Sebastian Armand és Johnny K. Palmer is. Utóbbival végezetül elénekelték a címadó dalt, az Álomképet. A fináléban az est összes szereplője színpadra lépett, egyedül Zoli vonult le kb. egy perccel a dal vége előtt, ennek okát azóta sem értem. Én még visszavártam volna, de a tömeg megindult a ruhatárakhoz, a koncertteremben pedig bekapcsolt a háttérzene.

Mindent összevetve, azt kell mondanom, világszínvonalú koncert volt. Nem nagyon voltam még nagy popkoncerten, de felvételről már láttam részletet egy-két világsztár produkciójáról, úgyhogy van viszonyítási alapom. Volt minden, ami szem-szájnak ingere, töménytelen mennyiségű táncost mozgató, hatalmas koreográfiák, gospel kórus(!), sztárvendégek, pirotechnika, Zoli pedig az egyik számban még dobolt is... Amivel egyedül problémám volt, mégpedig nagyon-nagy, az a közönség volt. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért mindeki csak állt/ült egy helyben. Én végig táncoltam, énekeltem, hangoskodtam, egyszer egy nő megrovóan hátra is nézett rám, de úgy voltam vele, az sem érdekel, ha irritálom a környezetemet. Mert most, könyörgöm, ez nem egy komoly színházi előadás volt, hanem egy koncert! Annyira látszott, hogy csomóan nem tudtak elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Bereczki Zoltán musical színész. Voltak pl., akik teljesen színházhoz voltak kiöltözve... Sajnos, összegészében elég passzív társaság jött össze. Viszont jó ideig állt mellettem két lány VIP-kártyával és hatalmas fényképezőgéppel, ők ugyanúgy tomboltak, mint én. Sajnáltam is, mikor elmentek másfelé.

Olvastam, hogy a koncert után átadták Zolinak az aranylemezt. Szívből gratulálok ehhez és a koncerthez is! Fantasztikus volt. ♥