Sora miageta

Hogy lehet ez a film még az ezredik nézés után is ekkora hatással rám?

Betegszabin

Lebetegedtem. Szerda óta itthon vagyok. Ma már egyébként sokkal jobb. :)

Meg vagyok győződve róla, hogy most amúgy világvége-vírusjárvány van. A barátaim fele szintén beteg, az osztályom negyede dettó, a máshol lakó ismerőseim közül is sokan, és még a koreai srác is, akivel levelezek! Mondom, világméretű.

Amúgy, igen, van koreai levelezőpartnerem. Meg brit, maláj, japán és kettő német. Regisztráltam ilyen nyelvtanulós-nemzetközi barátkozós honlapra. Egyik évfolyamtársam szólt róla és nagyon-nagyon tetszik. Csak szegényeknek néha kicsit sokára válaszolok, főleg a németeknek, mert rá kell készülnöm az idegennyelvű levélírásra. Nagyjából mostanában levelezésből áll az életem. Írok a barátaimnak, akikkel épp nem tudtam beszélni, ezeknek az emberkéknek, meg nyelvtanáraimnak is, házi feladat formájában. xD

Amúgy az életem, itthon, betegen, igazából még unalmasabb, mint az ezelőtti napokban volt. De úgy néz ki ezután már végre jobb lesz. Sőt, a jövő hétvége programjai közül nem is nagyon tudok választani. Milyen az már, hogy hetekig nem történik semmi, utána pedig minden egyszerre?

A programom a betegség alatt az volt, hogy elolvastam végre a Hamletet, ami egész tetszett, pedig ősszel az első 30 oldalon nagyon szenvedtem. Meg néztem filmeket, végre. Két koreait (DoReMiFaSoLaSiDo, Fly Daddy Fly), egy japánt (Ai no Kotodama) és egy németet. Nagggyon multikultúrális.

Sikerült ugyanis végre letöltenem Robert Stadlobernek és Jana Pallaskénak a másik közös filmjét, a Berlin am Meert. Ők ketten az abszolút kedvenc filmem, az Engel & Joe főszereplői. (Arról a filmről egy elképzelhetetlenül hosszú elemzést fogok majd írni a kritikás blogomba, miután legközelebb újranéztem.) Imádom őket. ♥

Tegnap néztem meg a filmet, németül, német felirattal. Kihívás volt. Mondjuk végül is nem volt nehéz megérteni, mi történik, mivel a film egész tartalma összefoglalható kb. egy mondatban. xD Azért jó volt. Őket kettejüket megint egy filmben látni meg pláne.

Engel & Joe

Berlin am Meer

Ajj, még annyi Robert Stadlober film van, ami érdekelne. Tudnám, miért ennyire nehéz megszerezni őket! Annyira jó színész a srác és olyan érdekes filmekben vállal... furcsa szerepeket. :) Én meg még mindig csupán három filmjét láttam, a tegnapival együtt. De lelkesen keresek tovább, hátha idővel a többi is felbukkan.

Egyébként, mostanában nagyon sokat foglalkozom a némettel, mert az a választott érettségi tárgyam. Néha már kicsit sok, de igazából élvezem. Szeretem a német nyelvet. Jó lenne, ha nem kellene jövőre abbahagynom a tanulását.

Eredet

Idén is jelentkeztem a Cine-Java Filmklubra, ahová legnagyobb örömömre ez évben Kriszta is fog velem járni. Az idén nyáron bemutatott Eredet képezte az idei első, októberi előadásunk alapját... legalábbis elvileg. Az előadó filmesztéta ugyanis alig volt hajlandó beszélni róla, s pár elejtett megjegyzéséből arra következtetek, hogy nincs is nagyon oda érte. Nekem ellenben nagyon-nagyon tetszett! A végkimerülés szélén állva ültem be a moziba aznap, attól tartva, hogy már az első negyed óra alatt el fogok aludni, de egyszerűen annyira izgalmas és pergős volt az egész, hogy ez a veszély még csak meg sem környékezett a film alatt. Rég láttam ennyire jó alkotást!

A történet bonyolult volt, de nem érthetetlen. Az alapkoncepció az álom, az álom az álomban és az álmok befolyásolása volt. Ez már önmagában megnyert magának, ugyanis régebben (talán túlságosan is) hajlamos voltam belefelejtkezni ebbe a témakörbe, és azon tépelődni, hogy mi van akkor, ha csak álmodjuk az életünket, ha ez az egész nincs, ha én most nem írom ezt, te nem olvasod, csak én vagyok, valahol messze innen, aztán egy nap felébredek és rájövök, hogy semmi sem volt valós. Az ilyen és ehhez hasonló gondolataimat akkor is leginkább filmeknek köszönhettem, de hálisten sikerült leszoknom róluk, és nagyjából elhinni, hogy a világ létezik körülöttem. xD

Nem vállalkoznék arra, hogy összefoglaljam az Eredet tartalmát, mivel az egész több szinten játszódott, több szálon futott, ami csupán a végére állt teljesen össze, nem lenne érdemes egy motívumot kiemelni belőle, mindbe belekapva pedig csak egy összevisszaságnak tetszene az egész. Ráadásul én is úgy néztem, hogy semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy "álom az álomban", és úgy gondolom, jó is volt ez így. A filmet Christopher Nolan rendezte, aki a zseniális A tökéletes trükköt, és a legutóbbi két Batman-filmet is jegyzi. Hihetetlenül jó rendező, ebben egyre biztosabb vagyok, de amivel igazán kivívta most a tiszteletem, az az, hogy ő írta a forgatókönyvet is, amiért ha nem kapja meg az Oscar-díjat, akkor nincs igazság a Földön. A színészgárda is kiemelkedő, a főszerepekben Leonardo DiCaprio, Ellen Page és Marion Cotillard láthatóak, s mint fontos mellékszereplő, feltűnik Cillian Murphy (Nolan-féle Batman filmek Dr. Jonathan Crane-je) is.

Több film is eszembe jutott az Eredet kapcsán, a Vanília égbolt / Nyisd ki a szemed!, a Pillangó-hatás, a Truman-show, és az Egy makulátlan elme örök ragyogása, s aki ismer, tudja, hogy ezek egytől-egyig a kedvenc filmjeim közé tartoznak. Azt éreztem, hogy az Eredet mindből merített egy kicsit, bizonyára ennek következtében tetszhetett ennyire. Ami azonban kicsit visszavett belőle számomra, az az, hogy érezhető volt rajta, hogy nagyon igyekeztek a szélesebb közönség felé is eladhatóvá tenni a filmet. Viszont ezért cserébe lenyűgöző látványvilágot kaptunk, olyat, amilyen egy ilyen kaliberű hollywoodi produkciótól elvárható.

A játékidő majd' két és fél óra volt, az elején nagyon hosszú volt a magyarázó, előkészítő rész, amit sokan bírálnak, de szerintem szükség volt rá ahhoz, hogy a témában nem annyira jártas nézők is értsék és élvezzék a filmet. Azonban ezek után jövő héten végighallgatni még egy negyvenöt perces kiselőadást az álmokról, már kissé fárasztó volt. Utána pedig beszélt még a filmesztétánk egy csomó más filmről is, látványosan kerülve az Eredet témáját. Nem ez volt a legjobb filmklubos előadás, az biztos, de az, hogy láthattam ezt a filmet moziban, ráadásul ingyen, kárpótolt érte.

nagyKami

Nem írtam arról, hogy szombat délelőtt voltam Kamin. Már ezer éve nem volt alkalmam elmenni, és már, bevallom, hiányoztak is a kamisok. :) Ez volt az első igazi nagy Kecskeméti Anime Meetem, amit az Ifjúsági Otthonban kibérelt teremben tartottak. Együtt sétáltunk be a központba Mollyval, mivel kb. két percere lakik tőlem (Még így is sikerült megvárakoztatnom szegényt.). Mikor beléptünk a terembe, már nagyban be voltak izzítva a konzolok, kipakolva a mangák, és indult az AMV vetítés, aztán nem sokára Molly következett a PV-félórával. Nagyon jókat válogatott össze, én élveztem. ^^ Miután végignéztük őket, Mollynak sajnos mennie kellett, de előtte még elkísértem antikváriumba, meg a Malomba. Utána én még visszamentem Kamira. Filmvetítés előtt még beszélgettem egy kicsit Koolával, valamint megismerkedtem az új lánnyal, Lillával. :)

A film egy japán kardozós film volt, a címe Death Trance. A történet talán kissé zavaros volt és nem kellőképp kidolgozott, viszont eléggé elvont ahhoz, hogy mégis izgalmasnak találjam. Az alaptörténet, hogy létezik egy koporsó, amit egy kolostorban őriznek, s amit ha kinyitsz, bármit kívánhatsz. Ezt lopja el a történet kezdetén az ügyes kardforgató főhősünk. Szinte azonnal újabb emberek tűnnek fel, akiknek a koporsóra fáj a foguk, van köztük szerzetes, harcosnő, harcos, s talán nem is mindegyikük ember... A film legnagyobb részt az összecsapásokra épül. Érdekesség, hogy a szereplők között találjuk Steven Seagal fiát, Kentaro Seagalt is, aki hálisten azért több érzelmet is meg tud jeleníteni, mint a híres apuci. :) Ami nagyon tetszett a filmben, az egyrészt a hihetetlenül ütős filmzenéje, ami nem is csoda, hiszen a Dir en grey jegyzi. Valamint olyan csodaszépen volt fényképezve a film, hogy ilyen gyönyörűt még nem sokat láttam. Voltak benne fantasztikus montázsok (kiemelném a végső összecsapást), de már egyszerű közelkép valamelyik szereplő arcáról is annyira szép volt mind színeiben, mind beállításaiban, hogy nem győztem ámuldozni! Előzetesen nagyon rossz kritikát olvastam a filmről, ami gondolom leginkább a valóban gyengécske történetnek köszönhető, de szerintem ennek ellenére mégis érdemes esélyt adni neki! :)

Sajnos a rossz minőségű YouTube-os videók közel sem adják vissza a látványvilágot, de azért kedvcsinálónak:

Kami után megbeszéltük Dorkával és Almival, hogy elmegyünk ebédelni a Himalája kínai étterembe. Csatlakozott hozzánk Hikari is, így úgy döntöttünk, hogy majd felezzük az adagokat. Igen ám, de csak másfél adagnyi mézes csirke volt, így a miénkre Hikarival várni kellett, s addig Dorkáék sem kezdtek el enni. Már tiszta lelkiismeret furdalásom volt, hogy miattunk kihűl a kajájuk... Elég sokáig tartott, míg elkészült a miénk, de legalább addig is tudtunk beszélgetni. :) Jó volt. ^^

Koizora

A Koizora egy Naito Mika nevű japán leányzó mobiltelefonján látta meg a napvilágot 2005-ben, majd 2006-ban két kötetes nyomtatott könyv formájában is kiadták. (Mindkét kötet 350 oldal körüli, ezt figyelembe véve minden elismerésem a fiatal hölgyé, hogy ezt képes volt egy mobiltelefon billentyűzetén lepötyögni, én valószínűleg 350 szóig sem jutnék el.) A regény roppant népszerű lett a japán fiatalok között, így 2007-ben elkészült a film (első kép), majd 2008-ban a dorama-változata (harmadik kép) is, valamint 2007-2009 között mangaként is megjelent. Mivel utóbbihoz nem találtam magyar fordítást, ez alkalommal még csak az első két verzióról fogok írni.

Először a doramába futottam bele a férfi főszerepet alakító Seto Kouji kapcsán, aki az Otomenben Ariake-kunt játszotta. Mivel szinte kivétel nélkül mindenki dicsérte a sorozatot, gyorsan le is töltöttem. Nem kellett csalódnom, már az első rész után fülig beleszerettem. A filmet tegnap néztem meg, kicsit várni szerettem volna vele, nehogy aztán ne tetszett azért, mert esetleg kevésbé kifejtett. Szerencsére ilyenről szó sem volt, nem is tudom melyik varázsolt el jobban.

A cím jelentése magyarul, Szerelmünk ege. A történetet a főhősnő, Tahara Mika narrációján keresztül ismerjük meg. Gondolom rögtön feltűnik, hogy ugyanaz a keresztneve, mint az írónőnek. Talán épp ezért, rengetegen arra esküsznek, hogy ez az ő igaz története, de hogy őszinte legyek, én ebben nem hiszek. Ezt erősíti bennem az is, hogy a lányt azóta is bizonyos anonimitás fedi, nyilván nem akarja megtörni a varázst. Ám ez semmit nem von le a mű értékéből, sőt plusz pontnak számít, ha az írói fantáziát nézzük. Nem kell minden történetnek megtörténni a valóságban, az irodalom esetében nem ez az érték-mérce. :)

A Koizora műfaját tekintve romantikus dráma, ezt Mika szavai már rögtön az első percekben világossá teszik. Rendkívül szentimentális, ennek ellenére én sehol sem éreztem soknak. A középpontban az első szerelem áll, amit Mika Hiro oldalán tapasztal meg. A fiú a két feldolgozásban különböző, ám minden esetben elég extravagáns módon nyeri el a lány szerelmét, ami nem is csoda, hisz ő maga sem hétköznapi, elég csak ránézni a szőkített frizurájára, a fülbevalóira. Igazi, tiszta és mély szerelem szövődik köztük, ám hamarosan nem várt megpróbáltatások egész hada áll az útjukba...

Sakurai Hiroki karakterét a két színész teljesen másképp fogta meg. A doramában Hiro (Seto Kouji) egy öntörvényű, furcsa, mégis meglehetősen infantilis figura, aki leginkább presztízskérdést csinál abból, hogy erősnek látsszon, s erre nagyon érzékeny a büszkesége is. Ezzel szemben a film Hirója (Miura Haruma) egy sokkal nyugodtabb, megfontoltabb fiú, aki valóban erőt sugároz. A szembetűnően más megközelítés ellenére, mindkettő rendkívül szerethető, ám ha választanom kellene, annak ellenére, hogy nagyon szeretem Seto Koujit, Miura Haruma Hirója mellett tenném le voksom.

Mikát a filmben Aragaki Yui, a doramában Mizusawa Elena játssza, az ő esetükben nem tudok ilyen számottevő eltérést felmutatni, talán Aragaki alakításában kicsit talpraesettebb, de ennyi. Mindkét színésznővel nagyon elégedett voltam. Mint karakter, nagy kedvencem volt még Hiro nővére, Minako. Nagyon jól volt a filmben Karina megformálásában, ám a szívem ez alkalommal pedig inkább a dorama Minakójához (Matsushita Nao) húz. :) Egyébként, ez az összes többi családtag esetében így van, nyílván azért, mert a sorozat 6 része alatt sokkal jobban megismerhettem őket, mint a két órás film esetében. Kiemelném még Kishitani Gorót, aki a doramában Mika édesapját alakította, szerintem briliánsan.

Nagyon komoly SPOILER!!!

A dorama utolsó előtti része közben folyamatosan ontottam a kiakadást MSN-en az éjszaka lévén épp nem elérhető Edit barátnőmnek, aki hamarabb fejezte be a sorozatot, mint én (Nem újdonság, mindent hamarabb fejez be. :P) . Elmondhatatlanul felidegesített, hogy Hiro hülyesége miatt másfél évet elvesztegettek, amit még együtt tölthettek volna. Értem én, hogy ő azt akarta, hogy Mika továbblépjen, boldog legyen, de az elképzelése úgy volt hülyeség, ahogy volt. Nem elég, hogy Mikát érzelmileg teljesen tönkretette legalább egy évre, akaratlanul még Yuu-nak is szenvedést okoztak, aki pedig ennél sokkal többet érdemelt volna, mert ő egy páratlanul jó ember volt. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Hirónak magának pedig egyedül kellett harcolni a rák ellen, ahelyett, hogy mellette lehetett volna az, akit a világon a legjobban szeretett, s aki ugyanígy érzett iránta. Olyannyira dühös voltam a történet alakulása miatt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy meghasson majd a vége. Ez a feltevésem annyira nem jött be, hogy az utolsó fél órát (egy rész kb. 45 perc) komplettül végigbőgtem... (Egyébként is sírok minden ilyenen, na. :S) A film közben elhatároztam, hogy most már erős leszek, úgyis tudom, mi a vége, ki fogom bírni... Hát, ez sem sikerült. xD Reménytelen eset vagyok, tudom. :)

A jelenetek közül kiemelném a gyönyörű december 24.-ei megemlékezéseiket, mert csodálatosak és megindítóak voltak. Hiro haldoklása pedig, mikor Mika fut a videotelefonáló mobilját az arca elé tartva, majd megáll, hogy eleget tegyen a fiú kérésének, mosolyogjon; valami páratlanul gyönyörű volt, úgy, ahogy Mika öngyilkossági kísérlete, s annak meghiúsulása is.

SPOILER VÉGE!

A természeti hasonlatok igazán hangulatossá tették a történetet, a filmből kicsit hiányoltam is, hogy Mika nem eredendően volt beleesve az égbe, hanem csak később, Hiro kapcsán történt ez meg vele. :) Szerintem ez egy nagyon aranyos motívum volt, érdekelne, a regényben ez hogy van, ha így, a filmből igazán kár volt kihagyni. Utóbbi pozitívuma viszont az, hogy a komoly előfeltevésekre okot adó első mondatok ellenére egyáltalán nem kiszámítható a történet vége. A dorama folyamatosan információkat adagol a nézőnek a fordulatról, így ott sokkal hamarabb összeáll a kép, bár ezt nem nevezném negatívumnak sem. Bírálat érte a regényt a japán tanerőktől a fiatalok szabados stílusa miatt, hát nem mondom, engem is meglepett a tempó amit diktáltak, eléggé nyugatias stílusú volt. :P:D

Nem tudok választ adni arra, hogy a film vagy a dorama tetszett jobban. A két feldolgozás ugyan kicsit más, ám a maga nemében mindkettő nagyon jó, mindkettő ugyanúgy biztos helyet kapott a kedvenceim között. :) Személy szerint azt tanácsolom, hogy aki csak az egyiket látta, feltétlen adjon esélyt a másiknak is. ;) Aki pedig még egyiket se, annak azt tudom ajánlani, hogy úgy nézze, ahogy én, a doramával kezdjen, majd hagyjon egy kis időt, s úgy nézze meg a filmet, nekem ez így nagyon bevált. :)

Letöltési linkek:

dorama (RAW-verzió)

magyar felirat a doramához (A lezárt projectek között kell keresni.)

film (Égetett felirat, a letöltéshez regisztrálni kell.)

Suicide Club

Vasárnap este néztem meg ezt a filmet, de azóta nem megy ki a fejemből... Szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, legnyomasztóbb és legdurvább film, amit valaha életemben láttam... Egy horror ehhez képest semmi. Jó esetben tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem fog kimászni a tévéből, ill. a szerencsétlen cápákat és madarakat sem vádoljuk meg, hogy célzottan ránk utaznak... Viszont emberek lesznek öngyilkosok, ez tény. Épp azért megrázó, mert annak ellenére, hogy a végsőkig kisarkított, mégis valószerű.

A 2001-ben készül Suicide Clubot (Suicide Circle néven is ismert) Shion Sono írta és rendezte, és - számomra érthetetlenül - csupán két díjat nyert vele, a Fant-Asia Film Festivalon, abból is az egyik csupán második helyezés. Bár olvastam a kölcsön-Mondómban, amiből kiszemeltem mind a rendezőt, mind a filmet, hogy az úriember viszonya nem a legjobb a saját nemzetével, mivel a filmjei eléggé kellemetlen témákat boncolgatnak, igencsak biztosíték-csapkodós stílusban. Pedig "ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde", mondaná Gogol.

Bizonyára mindenki hallott már az öngyilkos klubokról, amiket a fiatalok az interneten szerveznek. A cím alapján tett előfeltevéseim alapján e téma kibontására számítottam, ám a film nem állt meg ezen a ponton. Japánban, sajnos, népbetegség az öngyilkosság, már az idők kezdete óta. Ha csúnyán akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy minden piszlicsáré dolog miatt végeznek magukkal. Távol áll tőlem, hogy bántsam őket, de mit mondjak arra, ha olyan dolgok miatt dobják el maguktól az életüket, mint a cégük csődbemenése, a sikertelen felvételi, no meg a nyugaton is roppant népszerű ok, a szerelmi csalódások? És mindezt hogy kezelik? Ha befekszel a sínek alá, odanyomják a családod orra alá a számlát a maradványaid eltakarításának költségeiről... Ezáltal inkább maradnak az Ivan Iljics-féle "kellemes és illedelmes" megoldásoknál, mint pl. a legendává lett öngyilkosok erdeje, ahová az emberek elvonulnak felvágni az ereiket, majd időközönként a rendőrök kutyákkal megkeresik a holttesteket... Természetesen minden kultúrának meg vannak a maga hibái, de attól még mindez valami fájdalmasan hátborzongató. Csodálhatjuk a japánokat a szorgalmukért, becsületességükért, és azért, hogy az egész társadalmuk a tiszteletre épül, ám megéri ez az egész, miközben 13 éves iskolások ugranak le a házak tetejéről, mert nem tudják elviselni a rossz jegyek miatti szégyent? Nyilvánvalóan, nem. És sajnos ez is olyan dolog, amin felesleges rágódnom, mert én 17-18 éves fejjel, innen egy kis ország még kisebb városából ugyanannyira nem tudok tenni ez ellen semmit, mint ahogy azért sem, hogy a nagyhatalmak felhagyjanak Afrika kirablásával. Még meg sem fogom érni, hogy bármi megváltozzon, és ez dühítő. Ám a japánokat csodálom, továbbra is csodálom, mert megérdemlik, akkor is, ha ekkora árat fizetnek a páratlan fejlődésükért, és mert én mást úgy sem tehetek.

Viszont azzal, hogy ezt a tényt úgy-ahogy feldolgoztam, nem vált könnyebbé a film nézése. Bemutatta ugyanis az öngyilkosságok azon dühítő és értelmetlen formáját is, amit egyedül a média és annak manipulációi tudnak kiváltani az emberekből. Az emberi hülyeség végtelen. A történet során már-már szó szerint megvalósítva végignézhetjük a jó öreg mondást, "És ha ő a kútba ugrik, te is utána ugrassz?", amire természetesen igen a válasz. IGEN, és az emberek tényleg ennyire ostobák. Míg az előző bekezdésben tárgyalt okok úgy-ahogy tolerálhatók, addig egyszerűen az, hogy létezik ma már olyan, hogy Avatar-effektus, több, mint abnormális. Ha valaki azért lesz öngyilkos, mert nem élhet Pandorán, akkor nem akar sehol sem, akkor a halával - elnézést, gonosz leszek - azokat alázza meg, akik esetleg tényleg olyan borzalmakat éltek át, olyan kiúttalanságba sodródtak, hogy nem láttak más megoldást. Mert létezik ilyen, és, úgy gondolom, ez egy olyan komoly dolog, aminek a kérdését nem szabadna az ilyen groteszk tettekkel elbagatellizálni.

A film képi világa is rendkívül nyomasztó, valamint időről időre bekövetkező hosszú késleltetések, elnyújtott jelenetek, és az öngyilkosság majdhogynem minden formájának megjelenítése biztosítja, hogy az ember úgy érezze, nem kap levegőt, és már nem bírja tovább. Fontos szerepet kap még a zene is, a fő téma gyönyörű, a megjelenő számokra viszont nem térnék ki, mert azokhoz lényeges látni a filmet, olvasni a szöveget. A már-már krimibe-hajló történetben nem mindenre kapunk válaszokat. Miért is kapnánk? Az öngyilkosság pont az a tett, amire a való életben sem mindig találunk magyarázatot. Az apró mozaikokból azonban lehetőségünk van összerakni valamilyen képet. Akármennyi borzalmat mutatott is be, sehol sem éreztem a filmet öncélúnak. A közeljövőben mindenképp meg fogom nézni a rendező másik fontos filmjét, a hasonlóan botrányos és megrázó Noriko's Dinner Table-t is, csak úgy érzem, még rá kell egy kicsit készülnöm lelkileg.

A Suicide Clubot nem ajánlom mindenkinek. Kizárólag erős idegzetűeknek! Úgy gondolom, ha van film, aminél ezt komolyan kell venni, ez az. Inkább lelkierő kell hozzá, mint gyomor, bár nekem a nyitó jelenet vérben tocsogó metrója azért alattomosan bekúszott az álmaimba aznap éjszaka...

Rövidke

Tudom, hogy azt írtam, nem fogok blogozni a héten, de... Oké, beismerem, függő vagyok. Valamiért jól esik ide kiírogatni a hülyeségeimet... :) Szóval, most csak röviden. Tegnap elfelejtettem megírni, hogy megnéztem az Oresamát, még pénteken. Mivel sehogy sem tudtam összehangolni a rossz minőségű letöltött verziómat a még rosszabb angol felirattal, amit találtam rá, úgy döntöttem, hogy nem érdekel, megnézem YouTube-on. Nem bántam meg. Aaannyira édes volt! :D A végén meg még megható is. :) Nagyon-nagyon tetszett! :D Elmélyítette a Miyavi-szeretetemet. :)

Vasárnap este meg társ. ism. dolgozatra tanulás közben (igen, ez még mindig ugyanaz, és megint csak nem írtuk meg xD) Owl City koncertet néztem élőben közvetítve. :D Aranyos volt. :) Rájöttem, hogy róla egyáltalán nem írtam, pedig nagyon sokat hallgattam az elmúlt időkben. Adam Young egyszemélyes szintipop együttese (a koncerten kísérte zenekar). Hihetetlenül pozitív zenét játszik, mostanában valahogy pont fordítva van, mint régen, és az ilyen zenék tudnak felvidítani.

Ja, és ha már írkálok, akkor megemlékezek Takeru szülinapjáról is! :D Most lett 23 éves, és ebben az a legszebb, hogy az új SuG-style-os kinézetével kb. feleennyinek néz ki. :D Júniusban jön az új kislemez (3-féle verzióban :D), meg két PV! *.*

Boldog szülinapot, Takeru-kun! :D ♥

お誕生日おめでとう, 愛してる!

Amúgy komolyan kellene valami naptár, hogy mikor vannak a kedvenceim szülinapjai, mert, akármennyire is szeretem őket, igazából csak egy-kettőnek tudom (akiknél ált. hosszú elmélkedést írok a neves nap kapcsán :D), a többit meg random felköszöntgetem, ha belefutok a dátumba. xD Rossz a memóriám erre, na... :S

Filmek, filmek

Hi. (Ez ilyenkor úgy akar hangzani, mint ahogy a Skins első évadának a legvégén Sid mondja, de gondolom akármit csinálok, ez nem fog átjönni belőle, de aki látta a sorozatot, az most már tudja.^^)

Tegnap itt volt Petra, Edit, Kriszta és Rita. Néztünk Velvet Goldmine-t. :D És Krisztán kívül senki sem tudta, hogy ki az a David Bowie (a főszereplő karaktere őt hivatott parodizálni)! :'( Emberek, lehet így élni? Nem. Élnek így emberek? :'S Egyébként a VG a legkedvencebb közös kedvenc filmem Nikivel. :D Egyik nyáron órákon át kódoltuk-időzítettük a feliratát, mert nem passzolt... utána se. De, találtunk olyat, ami végül igen. xD Glam-rock korszak. Imádom. :) Jujj, meg, tényleg, emiatt a film miatt szerettem meg a Placebót is! :D Énekelnek benne egy számot, ami elsőre a filmben kevésbé, de a soundtrack CD-n már annál inkább megfogott. :D
Na, tessék művelődni, ő Mr. David Ezmárzenetörténelem Bowie:

Mostanában egyébként japán filmeket nézek! :D (Tegye fel a kezét, akit ez meglepett! xD) Őszinte leszek, eddig alig láttam egy-kettőt. Tudtam, hogy a horror-művészetük nagyon jelentős, de... ööö... én nem nézek egyedül horrort, társaságban meg mindig akadt valami más ebben a műfajban, így nem estünk neki pl. az eredeti Körnek (amit egyébként még semmilyen formában nem láttam :D). Viszont volt már a Filmklubban előadás a japán filmművészetről, miután a Véres trónt néztük. Igazából mindezt felesleges volt leírnom, mert se nem horrort, se nem valami kimagasló filmtörténeti alkotásokat nézek. Olyan filmeket, amikben J-Rock sztárok szerepelnek... :L Az első a BeatRock☆Love volt, aminek Takeru (SuG) volt az egyik főszereplője. Képes voltam megnézni a filmet japánul, felirat nélkül (tekintve, hogy nem létezik rá). :L Igazából nem is hiányzott hozzá... A kedvenceim azok a kellemesen hosszú jelenetek voltak, amikor percekig nem beszélt senki, és - annak ellenére, hogy a film egy ZENEkarról szólt - még zene sem volt! Takeru életunt, szenvedő arckifejezésétől meg már a falat kapartam, és konkrétan fellélegeztem, mikor végre elmosolyodott a végén... De a koncert-jelenetek az elején és a végén jók voltak. :) Majd ha egyszer lesz rá felirat, lehet kap még egy esélyt, de... :S A következő élmény már sokkal jobb volt, bár azt a filmet meg mindenhol lehúzták, pedig nekem tetszett. Moon Child, lövöldözős vámpíros film, Gackttal (ex-Malice Mizer) és Hyde-al (L'Arc-en-Ciel) a főszerepben. Érdemes elolvasni róla EZT a kritikát (az elejét minimum, ahhoz még a film megnézésének tervezése sem szükséges), mert állati szellemes, és mindent elmond amit én is gondolok. :) Arról már volt szó korábban, hogy Gacktért odavagyok, de a másik úriembert csak most kezdtem el, a film hatására hallgatni. :P Okés, régebben végighallgattam egy L'Arc-en-Ciel best ofot, és nagyon tetszett is, csak, hogy teljesen őszinte legyek, utána arról is sikerült elfelejtkeztem, hogy ez fent van a gépemen. :S De most újra felfedeztem, sőt belekóstoltam Hyde szóló munkásságába is, azt kell mondjam, az is eszméletlen jó! Ezek után talán már annyira nem is meglepő, hogy tegnap Hyde másik filmjét, a Last Quatert néztem meg. Gótikus szerelmi történet. Először majd frászt kaptam tőle, mert mikor tegnap előtt éjszaka lejött, és belenéztem, pont sikerült olyan jeleneteket kiválasztani, mint pl. a hosszú, fekete hajú japán lány, fehér ruhában, ami nálam első számú szívroham-faktor. Azt hittem, valami horror lesz, de nem bírtam magammal, meg kellett néznem még frissiben. Hálisten, kiderült, hogy alaposan félreértelmeztem a látott jeleneteket. :) Igazából tetszett, bár a film második fele eléggé B-kategóriába süllyesztette, de nem volt rossz. Megkerestem azt a számot, amit Hyde énekel benne. Annyira szép:

A jövőben tervezem majd megnézni az Oresamát is, ami meg Miyaviról szól, és természetesen ő is benne a főszereplő. :D *menthetetlen*

Kis hamvak

Tegnap megnéztem a Little Ashes (Kis hamvak) c. filmet, amelyet Salvador Dalí emlékiratai ihlettek. Elég rossz kritikákat olvastam róla, a legtöbben azt sérelmezték, hogy Dalí és Federico García Lorca ihletet adó, éteri barátságát egy szimpla szerelmi történetté egyszerűsítették le. A többi támadás pedig főleg a Dalít játszó Robert Pattinsont érte, akit ugye nagy divat utálni az Alkonyat-beli szerepe miatt, de meg kell mondjam, én teljesen el tudtam vonatkoztatni (én sem szeretem Edwardot), sőt, szerintem még jól is játszott. Nagyon jó film volt, igazából. Még ha kissé hamis is volt, akkor is magával tudott ragadni, és azóta sem tudok szabadulni tőle... Sajnos hosszú keresgélés után sem sikerült megtalálnom a neten García Lorca verseit, így majd be kell ugranom valamikor a könyvtárba... Viszont néztem Dalí festményeket. Valahogy most azok is átértékelődtek bennem, így, hogy kicsit jobban ismerem a az alkotójukat. Keresni fogok róla valami hitelesebb életrajzi filmet is, úgy hallottam, most is készül egy újabb. Nagyon érdekes művész volt. A film másik pozitívuma, hogy a színészek, Pattinson és Javier Beltrán (akinek egyébként ez volt a második szerepe, ennek ellenére hihetetlen érzékenységgel játszott), megszólalásig hasonlítottak külsőleg az általuk megformált személyekre.

"SPOILER" Ám ami igazán megérintett, az a film vége volt. García Lorcát 1936-ban az öldöklő fasiszták agyonlőtték, majd tömegsírba temették, testét a mai napig nem találták meg. A film legerősebb jelenete számomra, ahogy Dalí reagál minderre. Ám a való világ még ennél is megrázóbb. Radnóti Miklós, aki egyébként a kedvenc költőm, 1937-ben megírta Federico García Lorca c. epigrammáját a költő emlékére:

"Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!"

...hét évvel később Radnótit a magyar fasiszták ugyanúgy végezték ki, mint spanyol kortársát. "SPOILER" VÉGE

A képen Salvador Dalí Kis hamvak (Little Ashes) c. műve látható.

.................................................................

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!

Rekordgyakoriságú postolásom ezennel véget ért. Ma elutazok keddig, utána pedig iskola, megszokott kerékvágás. :)

Nem hiszek semmiben

Vettem egy barna platform csizmát. :D Nagyon-nagyon odavagyok érte, ráadásul tök olcsó volt! :D Már csak annyi a feladat, hogy megtanulok benne járni. Vagyis, amúgy is meg kéne tanulni járni, mert azt nem annyira tudok. xD A nagymamám karácsonyi pénzén akartam venni, de ahogy reagált rá, úgy érzem, át kellene csoportosítani... Elkezdte, hogy fél attól, hogy elmegyek ilyen punkos vonalba, mert húúú már az ujjatlan bőrkesztyűm is, jajj... >( Pedig nem is punkos. Akkor már glam rockos inkább, bár az sem, mert nem csillog és nem lila, mint Brian Slade-é a Velvet Goldmine-ban. De szép. :) Szeretni fogom, tudom. :D Még egy problémám van vele, sajna. Bátorságot kell gyűjtenem ahhoz, hogy felvegyem a halál konszolidált sulimba... De fel fogom, most kit érdekel? Annyira utálom, hogy nálunk nincs senki, aki legalább kicsit is extravagáns lenne, hogy ne lógjak ki konkrétan az egész Katona diáksága közül, ha egyik nap beállítok egy +10 centis telitalpú csizmában... Amióta elballagtak tavaly az utolsó egyéniségek, azóta stagnál az egész... Nálunk nincsenek különcök, basszus egy darab emósunk nem volt anno, még mutatóba se! Mindenki átlagos. Lehet ám, hogy ez az egyik bajom az egésszel... Úgy érzem, hogy megfulladok ott, mert mindenki ugyanolyan, nekem meg pl. nincs akkora bátorságom, hogy nagy levegőt vegyek, és pont én legyek az, aki kitűnik a tömegből. Szeretnék érdekes és különc emberek között lenni-élni. Vonzz a deviancia. xD Az egyetlen esély erre már megint az, hogy majd elmegyek egyetemre. Már megint ez az opció... Áááá, ki kell találnom valamit, mert nemnemnem szabad másfél évig álmodoznom élet helyett!

Egyébiránt, immár minden titkon szövögetett álmom a 30 Second to Mars koncertről széthullott, tekintve, hogy ad1, 15 ezer forint lenne kijutni, míg a jegy csak 8 ezer... ehmm... ad2, nincs jegy!! Nincs! :'( Szar érzés, már megint... De ezt is túl fogom élni, mint a Snow Patrolt meg a Franz Ferdinandot... Ja, meg márciusban a Mikát is túl fogom, mert ilyen költségek mellett hasonlóan esélytelennek érzem. Mi leszel, ha nagy lesz? Hernádi Szabolcs - életművész. És megyek minden koncertre, mint ő. Ez az életcélom. :D

"I believe in nothing
Not the end and not the start
I believe in nothing
Not the earth and not the stars
I believe in nothing
Not the day and not the dark [...]
I believe in nothing
Not in sin, not in God
I believe in nothing
Not in peace and not in war"

Most megint Jared Leto-mániám van. Meg is néztem tegnap a Nagy Sándort is. Éééééééés annyira szerettem most benne! :D Meg szép is volt! :D Meg a film se volt rossz! :D (Háttérinformáció: Elsőre az eunuchnál csak Hephaisztiont, alias Jaredet utáltam jobban, akit emellett kifejezetten csúnyának tartottam, és nem tudtam napirendre térni afölött, hogy NAGY SÁNDOR, A HÓDÍTÓ történetéből gay-filmet csináltak, ráadásul még Akhilleuszt is buzisították benne. xD Mert, már nem azért, de... :Ł Persze, ekkor még azt se tudtam, ki az a Jared Leto. :D)
Aztán, ami "fontos" még az a hihetetlen fanfic-láz, ami Edittel hatalmába kerített minket. xD Elolvastattam vele az Édes zűrzavart, mert az Ville Valo-fic és ő nagyon szereti a HIM-et, aztán belekezdett a személyes kedvenc Páros Párosba (Placebo: Brian, Steve Hewitt) is, aztán mostanra már biztos végzett az I'm Okay-jel (My Chemical Romance: Gee), s már előre ajánlottam neki azt, amit én olvasok most, az In 102 Languages, I Love You-t (My Chemical Romance: Frankie). Közben meg Merengő Fórum fénypontok. xD Összességében nagyon durva. :D Viszont annyira élvezem! :D
Jaaa, és újabban Szexi vagy nemet nézek anyukámmal. xD Viva La AFC Tomi! ;D

X... meg még van y is :)

Szerdán volt a suliban a Budapesti Média Intézetnek ilyen hallgató-toborzó előadása. Elmentem. Kár volt. Nem hogy, nem győztek meg, hogy oda menjek, egyenesen eltántorítottak az egésztől. A hű de nagyon laza és vicces néni alapjáraton volt hihetetlenül unszimpatikus, ráadásul nekiállt a híres médiasztár tanáraikkal kérkedni, majd holmi kegyelemdöfésként megemlítette, hogy az utóbbi években minden évben a növendékeik közül került ki a szépségkirálynő. Jeee. Majd biztos pont ezzel győz meg... (Neeem, nem állítom, hogy aki szép, az nem lehet okos is, csak hát most...) Szóval nem tudom, lehet csak ez ilyen szar, mert hogy fizetős, meg ilyen... sznob, de nagyon meg kell választanom, hova megyek, ha tényleg a kommunikáció és médiát választom. Annyira szeretnék újságíró lenni... Csak hát, most megyek ilyen szörnyűséges helyre, vagy pedig beadom a jelentkezésem oda, ahová embertelenül magasak a ponthatárok. Patthelyzet.
Pénteken elmentünk a másik új Malom-béli kávézóba. Nem volt rossz, de a Bookcafé jobban tetszik, csak az drágább. Majd kialakul, lehet visszaszokunk a Korzóba. :)
A héten végignéztem az összes X-Men filmet! *.* Imádoooom! :) Apukámtól kaptam még nyár elején kölcsönbe egy tucat képregényt, és már azok közül is az X-Menes volt a kedvencem. Most meg, hogy már a filmeket is láttam... Hmm. :D Az első rész nagyon bejött, csak sajnos nem jött össze, amire szurkoltam. SPOLIER De most amúgy miért akadály, hogy Vadóc csak most fejezte be a gimit, Farkasnak meg a korát sem lehet meghatározni? :D Akkor is össze kellett volna jönniük!! Amúgy azt hiszem Scott volt a kedvencem. :) Az átható tekintete, meg ahogy állandóan húzták egymást Farkassal... :D SPOILER VÉGE Mystique-et nagyon nem szerettem. Meg Ian McKellent (alisas Magneto) se, be kell, hogy valljam. :L Viszont az első részben nagyon tetszettek a gonosz mutánsai, a békafiú és az oroszlánpasi. :D A képregényben Vihar (a filmben: Ciklon) volt a kedvencem, de itt kicsit elsikkadt a karaktere. Óóó, majdnem kihagytam, hogy még kedvenc volt a harmadik részből az angyalfiú, számomra az ő története nagyon megható volt. És persze Rozsomákot, akarom mondani Farkast is nagyon szerettem, de őt ki nem? :) Nekem talán a harmadik film tetszett legjobban, aztán az első, utána a Kezdetek: Farkas, és legkevésbé az amúgy leghosszabb második rész tetszett. Vááá, de most annyira képregény-olvashatnékom lett megint! Valaki nem tudja, honnan tudnék Marvel képregényeket szerezni?? :D
Ma este meg voltunk a bérletünkkel kecskeméti színházban Apukámmal. Molnár Ferenc Játék a kastélyban c. vígjátékát néztük meg, három felvonásban. Nem volt rossz, felvonásról felvonásra egyre viccesebb lett, de láttunk itt már jobbat is. SPOILER A történet arról szólt, hogy két drámaíró és fiatal zeneszerzőjük véletlenül fültanúi lesznek annak, ahogy az utóbbi menyasszonya, a primadonna a szomszéd szobában évődik régi szerelmével, aki szintén színész. Drága komponistánk természetesen nagyon kiborul, de a lelkesebbik drámaíró úgy dönt, megmenti a helyzetet. Könnyed egyfelvonásos "francia" darabot kerít a hallott párbeszéd köré, amit megtaníttat a két színésszel, akik majd az esti vacsoránál előadják azt, ezzel meggyőzve a vőlegényt arról, hogy akkor éjszaka csak próbáltak. Természetesen az író nem könnyíti meg a gaz csábító dolgát, telis-tele rakja a szövegét hosszú mondatottak, s nyakatekert francia személy- és helynevekkel. :) SPOILER VÉGE A zeneszerzőt Csémy Balázs játszotta, aki mostanában minden kecskeméti darabban felbukkan. Tavaly még "e.h." titulussal, egyetemi hallgatóként futott, de nekem úgy tűnik, idénre már végzett. De ez mindegy, örülök, hogy itt van, mert kellett már a vérfrissítés, ő pedig nagyon tehetségesnek tűnik! :)