Jin 27.

Boldog 27. Születésnapot, Akanishi Jin! :) ♥

お誕生日おめでとう!

Miért most?!

Nem akartam ilyen bejegyzést írni, de úgy döntöttem kinyavalygom magam egészben, ha már úgyse vagyok jelenleg másra alkalmas, aztán legalább nem a Plurkömet szemetelem tele vele.

Délután olvastam, miket írt ma Jin a twitterére:

"It's raining in Budapest~"

"Oh there is a lot of ppl who doesn't kno why I'm in Budapest. Yea I'm shooting the movie over here"

Ezzel most sikerült tovább fájdítania a szívemet. Borzasztó rossz érzés a tudat, hogy itt van, velem egy országban, lehet, hogy soha többet nem lesz ilyen "elérhető" közelségben, de semmi reményem rá, hogy lássam. Tervezgettük Claudiával, hogy felmegyünk megkeresni, de nem jött össze. Igazából nem is baj, mert eleve nem sok esélyünk lett volna, mivel max egy hosszúra nyújtott napot tudtunk volna fent maradni. Annyira utálom, hogy ez az egész most történik! Ha most jövő ilyenkor lenne, akkor reményeim szerint már fent laknék Pesten, nem állnék érettségi előtt és rugalmas egyetemi órarendem lenne. Ergo minden feltételem adott lenne ahhoz, hogy megkeressem. Jelenleg viszont még kevesebb van, mintha fél évvel korábban lennénk.

Utálom, hogy itt van. Menjen haza! Forgassanak máshol! Ez most teljesen olyan érzés, mint mikor anno sikerült márciusban beleesnem az LM.C-be és utána szépen végigéltem, hogy nem lehetek ott a koncerten. Miért most?! Miért jön Akanishi Jin ide forgatni, szinte rögtön azután, hogy megszerettem? Miért?! Komolyan mondom, ekkora szerencsém is csak nekem lehet...

Elmondhatatlanul rajongok Jinért. Mint zenészért, mint színészért és mint emberért is. A Placebo óta nem találtam olyan kedvencre, aki ekkora hatással lett volna rám. Az elmúlt két hónapban végignéztem két doramáját, egy rakat interjút, három KAT-TUN koncertet, majdnem az össze PV Making of-jukat, azt hiszem, tartok ott, ahol mások talán még több év után sem. Trúnak érzem magam... vagymi. Reménytelenül rajongó-beállítottságú vagyok, továbbra is, de hát ez van, ha megfeszülök sem tudok magammal mit csinálni. Sokat jelent számomra Jin. Nagyon. És annyira, de annyira szeretném őt látni.

Nem tudom, meddig marad itt. Azt írták, Keanu Reeves április 30-án megy el, de ez sem teljesen hivatalos információ. Jinről pedig pláne nem tudni semmit... Ha még itt lesz május 7-én, nem tarthat vissza senki és semmi, felmegyek és megpróbálom megtalálni. Azzal tökéletesen együtt tudtam élni, hogy mikor Jang Geun Suk itt járt nálunk és csomóan tudtak vele találkozni, én meg nem, de Jinnel kapcsolatban egészen más a helyzet.

Tudom, hogy fantasztikus, hogy ez a legfőbb problémám, így, érettségi előtt kevesebb, mint egy héttel, de áááh... Most épp nem is tudatosul bennem rendesen, hogy én jövő héten komolyan érettségizni fogok. Olyan idegen az egész. Persze, tanulgatok, de nem szakadok bele. Nem félek. Igazából, egyedül az ijeszt meg, hogy nem félek. Inkább azt várom, hogy végre túl legyünk már rajta, aztán kész.

Átgondoltam

Először is, tegnap óta van fantasztikusan gyönyörű új fejléc. Csak az, mert igazából nagyon szeretem ezt az elrendezést és színvilágot, szóval azt nem akartam leváltani. A képekkel meg szerencsém volt, mert alapból ilyen kékesek voltak. Aztán ugye, Akanishi Jin. Mert... mert ez kell. :)

................................................................

Tegnap, miután elolvastam az előző bejegyzésemhez írt kommentárját, beszélgettem Katával MSN-en. Megállapítottuk, hogy szinte hajszálpontosan ugyanazt érezzük és ugyanolyan állapotban vagyunk. Azt kell mondjam, igaza volt a már említett kommentárjában. Nem érzem magam jobban amiatt, hogy tudom, ő is épp ezzel kínlódik, de jó a tudat, hogy ezek szerint még sem vagyok teljesen egy megmagyarázhatatlan idióta. A beszélgetésünk hatására valahogy eloszlott a pánik, ami az elmúlt napokban elég rendesen eluralkodott rajtam. Végre valamelyest tisztán látok, ma még a fejem sem fájt annyira, pedig napok óta annak ellenére fájt folyamatosan, hogy amúgy sosem szokott. Gondolkodtam, s arra jutottam, hogy nem fogok tovább görcsölni, azon, hogy nem érdekel semmi, egyelőre nem tudok mást tenni, mint elfogadom. Nem fog érdekelni, hogy nem érdekel semmi, sőt, úgy döntöttem, hogy ha már úgysem érdekel semmi, mostantól még sem az fog, hogy én nem érdeklek senkit. Ehhez kell tartanom magam, és akkor nem fogok többször úgy kétségbeesni, mint az elmúlt napokban. Aztán meg, előbb-utóbb majdcsak megoldódnak a dolgok maguktól is... Legalábbis nagyon remélem. Jelenleg még eléggé aggaszt, hogy a legkétségbeesettebb pillanataim egyikében elindítottam valamit, amit lehet nem kellett volna, de most már csak abban reménykedhetek, hogy hosszútávon inkább jobb, mint rossz következményei lesznek.

Az egyetlen dolog, amivel továbbra sem tudok mit kezdeni, az a japán helyzet miatti aggodalmam és amit ez kivált belőlem. Ez nyilván csak akkor múlik el, ha rendeződnek a dolgok. Annyit tehetek, hogy megpróbálok nem pánikolni, hanem bizakodni...

A fentiek értelmében pedig, nem szeretnék több, a tegnapihoz és a szombatihoz hasonló, bejegyzést írni. Jó volt valahol kiadnom magamból az érzéseimet, de igazából úgyis csak feleslegesen terhelek vele mindenkit, aki elolvassa. Megpróbálom valahogy magamban megoldani a problémáim. Bár, ha belegondolunk, azért hasznosak voltak ezek a kiborulásaim, mert ha nem írom le, nem beszélünk róla Katával, és akkor még biztos nem tartanék itt. Egyébként, köszönöm és szeretlek. ♥

Hatachi no Sensou

Én tényleg annyira próbálok normális lenni, de egyszerűen... Már azt se tudom megmondani, pontosan mi bajom van. Rosszul érzem magam, minden és mindenki miatt. Valamit várnék. Várnék az emberektől, de azt se tudom mit. Valahogy nem stimmel semmi sem. Én pláne nem stimmelek. El fogok rontani mindent, amit eddig még nem sikerült. És a legnagyobb bajom viszont, hogy olyan szintű lelkiismeretfurdalásom van attól, hogy ilyeneket érzek, hogy az elmondhatatlan. Mert igazából hol vannak az én problémáim, még csak nem is a japánok, hanem csomó más ember problémáihoz képest? Gusztustalanul önző vagyok. Utálom ezt. Utálom magam, amiért ilyen önző vagyok.

Sokszor eszembe jut az is, hogy mikor kiderült a My Chemical Romance koncert, azt mondtam, hogy ez már túl szép... Hogy félek, hogy a fejemre fog esni egy tégla, mert ennyi jó dolog nem történhet. Hát, tégla az nem esett a fejemre... Tudom, hogy hülyeség, hogy egy senki vagyok, miattam nem történnek katasztrófák, de akkor is borzasztó érzés. Miért kellett nekem ilyesmit mondani?

Nagy dolog ezt így leírni, mert a Placebo a minden, de, azon gondolkodtam, hogy jelenleg a Bandage & Akanishi Jin & KAT-TUN hármas jelenti nekem azt, amit annak idején, mikor megismertem őket, a Placebo. Nem tudom, miért mindig elvont dolgokba kapaszkodom ennyire, gondolom ezt is illett volna kinőni az elmúlt években, csak nekem nem jött össze. De most akkor is rájuk van szükségem, mert semmi más nem tudja elterelni a gondolataimat a saját hülyeségemről.

"A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; én nem hallom,
én nem hallok ilyesmit.
A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; én nem érzem,
én nem érzek ilyesmit.
A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; még csak nem is értem,
még csak nem is értem ezeket az érzéseket..."

Most is... most is magammal foglalkozom, basszus. Össze kell szednem magam, mert szánalmas vagyok.

A Page

Huhh... hát, nem vagyok túl jó abban, hogy bejegyzést írjak a személyes érzéseimről, mert ahhoz túl sok ismerős és ismeretlen olvassa a blogomat. De most egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj, mert... Már a leirkálásától is hülyének érzem magam, nem, hogy így egészbe megbeszéljem bárkivel is.

Még mindig nem érdekel semmi. Vagy, legalábbis... a legtöbb dolog nem. Megint elkezdtem eléggé bezárkózni a saját kis világomba. Ezzel az a fő baj, hogy ezúttal olyan szűkre szabtam a határait, hogy úgy érzem, lassan kizárom belőle a saját barátaimat is, amit, persze, nem szeretnék. De egyszerűen... Olyan szinten érdektelen vagyok mindennel kapcsolatban. Jelenleg nem érzek félelmet még a nyelvvizsga és az érettségi-felvételi miatt sem, ami azért meglehetősen furcsa. Nem hiszem, hogy normális, hogy egyik héten tikkel a szemem miatta és tövig rágom a körmöm, utána meg totálisan hidegen hagy. Mondjuk, ehhez képest,  meglepően sokat tanulok, de inkább megszokásból vagy azért, mert nincs jobb dolgom, mert lelkiismeretfurdalásom, az bizony nem lenne miatta, ha nem tenném.

Szerintem, az embereket sem kezelem normálisan mostanában. Egyik percben rosszul vagyok attól, hogy úgy érzem, a barátaim nem törődnek velem, utána meg én nem foglalkozom velük... Pedig annyira szükségem van rájuk. Félek attól, hogy megváltozunk és elveszítjük egymást. Félek attól, hogy megváltoztam. És nem tudom, mit kellene csinálnom, így nem csinálok semmit. De így meg csak rosszabb. Tehetetlen vagyok és cselekvésképtelen. Nem tudok beszélni velük a félelmeimről, mert csak rosszul esne nekik, hogy "már megint kezdem". Pedig pl., néha rám jön, hogy még annyi mindent szeretnék. Igen, még, mert sok szempontból úgy tekintek az év végére, mint a világvégére...

Meg a Japán-dolog is elég rendesen rányomja a bélyegét a napjaimra. Borzasztóan félek. Napok óta alig merem elolvasni/megnézni a híreket, mert tartok a nem kedvező fejleményektől. Az első hírek érkezésekor, nem is gondoltam volna, hogy ekkora borzalom fog ebből az egészből kibontakozni. És lelkiismeret furdalásom van emiatt is, azért is, mert zavar, hogy szarul érzem magam a dolgok miatt, meg azért is, ha épp kicsit megfeledkezem róluk. Lehet, hogy furcsa és nem normális, hogy ennyire magamra veszem, de valahogy... most jobban tudatosult bennem, mint valaha, hogy mennyire sokat jelent nekem az az ország.

Az LM.C bizonytalan időre elhalasztotta a soron következő koncertjeit, köztük egy taiwanit és egy thailandit. Erre a rajongók az utóbbi két országból olyan kommentárokat írtak a hír alá, mint pl. "Jaj, csak ne túl későre!". Én, ezzel szemben, igazából, jelenleg úgy érzem, hogy csak akkor lesz "jogunk" jól érezni magunkat Miyavi koncertjén, ha addigra valamelyest rendbe jönnek Japánban dolgok... Egyszerűen, már 7000 felett van a halálos áldozatok száma, 11000 eltűnt ember van és azt az átkozott atomerőművet még mindig nem sikerült lehűteni. Nem nagyon tudok elvonatkoztatni ettől.

Szóval, van, ami érdekel, csak azok a dolgok meg épp, hogy rátesznek még egy lapáttal... Jól jönne, ha valaki kirángatna ebből az állapotból és visszalökdösne a normális életembe, mert ez így senkinek sem jó.

................................................................

Jin. Mert, az utóbbi időben, vele foglalkoznom az egyetlen olyan dolog, ami érdekel és még jól is érzem magam tőle.

Kyou mo arigatou.

Még mindig Japánért

Én ezt nem bírom tovább... Próbálok másra gondolni, meg pozitív lenni, de egyszerűen annyira félek. Most néztem meg a híradót. Ahelyett, hogy kezdene javulni a helyzet, csak egyre ijesztőbb hírek jönnek. Ráadásnak kitört egy vulkán is és azt mondják, nagyon esélyes, hogy felrobbanjon a fukushimai atomerőmű. Olyan pusztítás is lehetséges, mint a csernobili volt. MIÉRT?! Egyszerűen, miért?! Nem történhet meg még egy ilyen azzal az országgal! Nem szenvedtek eleget a második világháború alatt és után? Hogy lehet az élet ennyire igazságtalan?!

Nem tudom elmondani, mennyire megvisel és milyen nagyon féltem Japánt. Úgy aggódom mindenért és mindenkiért… Elég volt már!

Borzalmas csak ülni és nézni, hogy a világ másik felén mik történnek abban az országban, ami számomra annyira fontos. Utána nézek, milyen formában lehet adakozni segítségnyújtásképp, mert különben beleőrülök a tehetetlenségbe…

Könyörgöm, legyen vége!

................................................................

szerk.: Én adakoztam. Sokat nem tudtam, de, talán, sok kicsi sokra megy. Én pedig legalább picit jobban érzem magam tőle. Ha esetleg valaki szeretne hasonlóan tenni:

Magyar Ökomenikus Segélyszervezet
adomány számlaszám: (OTP) 11705008-20464565
megjelölés: "Japán földrengés és cunami 2011"
honlap: ITT

A honlapjukon lehet dombornyomásos bankkártyával online is adakozni, én így csináltam.

Úgy néz ki, egy eldőlt...

Ma nem mentem iskolába. Helyette itthon ültem és egész nap emelt- és középszintű magyar érettségi feladatsorokat, illetve angol felsőfokú próbavizsgákat oldottam meg. Igazából tegnapra kellett volna eldöntenem, hogy pontosan miből milyen szinten akarok érettségit tenni, de egyszerűen nem ment. Már gyomorgörcsöm volt a pániktól és minden szünetben a tanári előtt ácsorogtam. Beszéltem az alapórás magyar tanárnőmmel és rendületlenül vártam a faktosat. Komolyan, az egyetlen időszakasz, amikor nem a továbbtanulásom járt a fejemben, az a tesióra volt! (Mert, ha egy hatalmas, színes gumilabdával ökörködsz, akkor a világ is szebb.) A napot úgy zártam, hogy mindkét tanárnőm ott állt mellettem, latolgattuk az érveket és ellenérveket, de nem jutottunk semmire. Utána hazajöttem és nekiálltam feladatlapokat kitölteni, hátha mutatnak valami irányt. Este még anyukám is felhívta a faktos tanárnőmet. De mikor lefeküdtem még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak.

Most, ennyi tapasztalatszerzés után, azt hiszem, a középszintet kell választanom. Mégpedig azért, mert egy-két százalék is sokat számíthat a pontoknál. Nekem pedig be kell jutnom a kinézett szakra, mert ötletem sincs, mi lesz velem, ha nem sikerül. Ezért pedig fel kell adnom a büszkeségemet. Nem most van itt az ideje, hogy bárkinek is bebizonyítsam, hogy képes vagyok jól megírni az emelt szintet. Akkor miért fáj ez a döntés mégis ennyire?

Amióta gimnáziumba járok, biztos voltam benne, hogy emeltszintűzni fogok magyarból. Sőt, mindenki, beleértve a tanáraimat is úgy gondolja, hogy ki, ha én nem. Főleg, mivel ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben. De mit tehetek, ha úgy van több esélyem ezzel foglalkozni, ha most a könnyebb utat választom?

Már lemondtam az angol emelt szintről is, igaz annak nincs ilyen drámai színezete, mivel eleve csak ahhoz kellett volna, hogy az anglisztikát megjelölhessem biztonsági háló gyanánt, mert egyébként csak elviszik miatta a nyelvvizsga pontom. Viszont mérlegeltem és úgy határoztam, hogy nem fogom a B-tervem kedvéért veszélyeztetni az A-t. Akkor inkább vesszen a B! Az egyetlen olyan B, amihez kedvem lett volna...

Igazából az is kicsit rosszul érint, hogy úgy volt, két tantárgyból is emeltezek, aztán végül egyből sem. Olyan, mintha megfutamodnék, pedig egyszerű matematika az egész. Nem kezdem el magyarázni a pontszámítást, mert nagyon bonyolult, annyi a lényeg, hogy számítva a pluszpontjaimat, a duplázást és a lehetségesen elérhető százalékokat, így jövök ki jobban.

Viszont valószínűleg megpróbálom az angol felsőfokú nyelvvizsgát, igaz, csak nyáron szerettem volna. De hátha tudnék vele még plusz pontot szerezni, mert két emelt nélkül még "van helyem" hova. (80 a maximum.)

Nem írtam a nyílt napokról ide, sőt konkrétabban a terveimről sem, azért, mert igazából csak pár hete tisztult le az egész véglegesen. A töménytelen mennyiségű vívódásom, tépelődésem és félelmem pedig nem szerettem volna itt részletezni. Meg attól is félek, hogy túl nagyokat álmodok, utána meg majd koppanok. Nem merek semmit sem elkiabálni, kijelenteni... Tudom, hogy bíznom kellene magamban, de egyszerűen annyira kiszámíthatatlannak látszik most minden. Utálom, hogy azon fog múlni a jövőm, az álmaim, hogy abban a pár napban épp milyen passzban vagyok, milyen kérdések jutnak nekem.

Most már nem csak arról vannak konkrét álmaim, hogy mit szeretnék, hanem arról is, hogy hol. Igazából, szerintem, így most rosszabb. Mert, ha nem jutok be, akkor abba kicsit (nagyon) bele fogok halni. Annyira szeretném! És... nincs biztonsági hálóm. Egyszerűen nem tudok mit kitalálni. Mikor tegnap a faktos tanárnőm vigasztalás céljából azt mondta, hogy "Ne viccelj, valahová biztosan fel fognak venni!", csak azon múlott, hogy nem sírtam el magam, hogy öt másodperc múlva odalépett hozzánk pár osztálytársnőm. Nem, nincs olyan, hogy valahová biztosan felvesznek! Mert nem jelölök meg helyeket...

Még febr. 15.-ig van időm.

Nem, nem szeretnék már túl lenni rajta, mert utána még hónapokig téphetem magam azon, hogy vajon jól döntöttem-e. A legjobb az lenne, ha valaki el tudná intézni nekem, hogy már jövő év eleje legyen és mehessek a választott egyetemre. Nem is akarnék tudni róla, mik történtek a köztes időben.

Without Saying

Tegnap, miután hazaértem befejeztem a You're Beautiful 7. részét, amire előző nap nem jutott időm. A fenti videó ennek a résznek a légvégéből van. Miután megnéztem, hiába állt előttem a történelem dolgozatra készülés, még vagy fél órán keresztül nem tudtam semmit sem csinálni, annyira a hatása alatt voltam. Egyszerűen tökéletes ez a jelenet. Ahogy Mi Nam kiénekli a szívét is... Annyira gyönyörű az egész. Azóta is újra és újra a Without Sayinget hallgatom. Nagyon megszerettem most Park Shin Hye-t is, csodás hangja van és annyira... hiteles.

Mondhatnám, hogy SPOILER-es leszek, de igazából semmi olyat nem fogok leírni, amit nem lehet már az első részből kikövetkeztetni, szóval...

Igazából nem tudom, pontosan min sikerült ennyire kiborulnom. Egyrészről valahogy annyira átéreztem Mi Nam érzéseit. Mármint úgy közvetve, lévén én és a szerelem... Bár talán pont ezért. Mert azt igenis el tudom képzelni, hogy mennyire borzalmas lehet, ha egyszer végre mégis találsz valakit, akibe beleszeretsz és akkor erre csak fájdalmat kapsz. Talán valahol van bennem emiatt (is) szorongás és félelem, főleg, mivel nem vagyok az a szerelembeesős-fajta. Így, ha aztán egyszer majd, annak nálam nyilván súlya lesz. Meg eleve elég szentimentális vagyok, ami az emberi kapcsolataimhoz való hozzáállásomat illeti.

A másik ok pedig Shin Woo. Azt hiszem, ő a kedvenc karakterem a doramában, bár egyelőre még nem tudom, ebben mekkora szerepe van annak, hogy nagyon emlékeztet a Boys Before Flowers Ji Hoo-jára. Egyszerűen valahogy ezeket a szerencsétlen, már első pillantásra örök második szerepre ítéltetett karaktereket tudom legközelebb érezni magamhoz. Olyan mélyen megérint az egész reménytelenségük. És hiába kedvelem én benne a "nyertest" is, ha egyszer végig azzal azonosulok, aki aztán nem kap semmit... A legszebb, hogy ezt általában már az elején tudom.

Egyébként egyre jobban tetszik ez a dorama.

Most ezt érzem.

Igen, SP. Nem magyarázom el megint, már egyszer megtettem. Akinek kedve támadna kapásból teljesen leírni őt és ezáltal egy füst alatt engem is, az legyen szíves előbb IDE kattintva olvassa el a véleményemet erről a témáról. Köszöntem!

.................................................................

SP - Holnaptól



Minden perc, egy esély a változásodhoz,
üzenet a holnaptól a mának,
hogy mi történik reggel, hogy ki fog velem tartani,
ki szúr majd hátba,
hogy mit érek én a reppel?
mikor alszik ki végleg a lámpa?
a lista kurva hosszú, a következménytől meg
sérvet kaptam, olyan súlyos
boldog vagyok a mai napban, de félek a következőtől!
minden le van írva, minden perc, minden esély
egy székhez kötözöm a jövőm és üvöltök hozzá, hogy beszélj!
holnap írnak az újságokban, megrendítenek, látom a tettest meg arcot
félek, hogy elveszítelek
látom kinek adok csókot, ki az, ki nem ver át
én nem színezek haver, de te spricceled a temperát
az összes barátom majd eldob, fejembe száll a siker
az egyik részem küzd a jelenben, a jövőben a másik iker
testvérem, hol a cetli?
kérlek, küldj egy levelet sors, mi fog történni?!

Minden perc a levéllel könnyebb,
minden esély egyenlő, hogyha a pofonok jönnek
ölj meg, vagy támassz fel
mondd mi választ el tőled?
egy fal? egy idősík? egy szebb jövő?
ismerős a holnap, mert ismerős szólt
ott a cetlin, hogy forduljak meg,
hogy figyeljek rád, hogy üljek le,
mert súlyos a vád

Megbolondít a valóság, mindig én maradok alul
a versemben, de ha nyerek mégis mit kapok jutalmul?
mért mondják el, hogy játék?
esküszöm nem értem, hogy megvan-e írva,
hogy mért mindent rám kennek?
SP, hagy lássam, akinek bátran mutatok be a webcamnek
szorít a levél, én meg szorítom, mint egy lapot
megszorítok minden trét, aki sír, hogy milyen életet kapott
ott a kezedben a hír, bírjál a jelentéssel
tudni fogom mikor versz hátba, hogy kivel romantikázom,
hogy kiért küzdök, hogy kit dobok egy legyintéssel
hogy felveszed a pulcsim, nem mondom, már én is fázom
megismertem a szerelmet, de kurvára reszketek,
félek az igazságtól
töltöm a Bravoban a teszteket,
úgy ikszelem a kockákat, hogy megnézem hátul,
mitől lesz több pontom, félek, hogy én is veszthetek
hogy a világ ajtaja kidől, és nem pedig kitárul.
Hé és nem pedig kitárul.

Hiányzik. Felejthetetlen.

Igazából megint sikerült elérnem arra a szintre, hogy annyit írok, hogy már a saját barátaim sem tudják tartani velem a lépést elolvasás-ügyileg. xD Viszont ezt most még mindig muszáj egy kicsit így folytatnom, ugyanis eddig még nem írtam a Szalagavatóról, és ha erről nem írok, akkor jóformán blogot vezetni sem érdemes. Mert ha valami, ez aztán tényleg meghatározó. Mivel hatalmas falat, szerintem több bejegyzésre fogom bontani. Először jöjjenek az érzéseim vele kapcsolatban...

Hiányzik. Minden. Nagyon.

Már a Szalagavató másnapján furcsa volt a tükör előtt állva szokásosan vastagon feketére kifesteni a szemem és berakni a fülembe a dobókockás fülbevalómat. Olyan érzés volt, mintha évek teltek volna el, mióta utoljára így láttam magam. Furcsa volt visszatérni a valóságba abból a világból, ahol hosszú, fehér esküvői ruhát viseltem, strasszos nyaklánccal és elegáns sminkkel, s mikor mégsem épp ezt, akkor is olyasmit, mint koktél- vagy egyenruha. Napokon keresztül az egész tizenkettedik évfolyam szó szerint benne élt a Szalagavatóban, roham tempóban terveztük az utolsó pillanatra hagyott műsorunk megvalósítását, a tánctanáraink minden szabad percében próbáltunk, emellett pedig - mondjuk főleg a lányok - fodrászhoz, műkörmöshöz, kozmetikushoz és társaihoz rohangáltunk.

Hiányzik, hogy nem volt időm semmire mindezeken kívül. Hiányoznak a pénteki táncpróbák. Hiányzik a tánctanárúr. Hiányzik a Molnár Tamás-féle angol keringő-csoport. Hiányzik Laci, mint a táncpartnerem. Nagyon szerettem vele táncolni. Remélem neki sem mentem túlságosan az idegeire mikor olyanokon nyavalyogtam, hogy töri a cipő a lábam, nem tudok benne menni, illetve, hogy mennyire fáradt vagyok. Az is hiányzik, hogy mozdulni se tudjak, miután három órát táncoltam magassarkúban! Hiányoznak a szomszédaink, Attila és Kriszta, akivel rendszeresen végigbeszélgettem, vagy ahogy Laci nevezte, pletykáltam a próbákat. Hiányzik a másik oldalunkról is Dóri és Toma, s az is, ahogy utóbbit seggszétrugással fenyegeti a tánctanár, hogy járjon rendesen próbákra. Hiányzik sziromformáció és az, ahogy annál a fiúk énekeltek minden egyes alkalommal. Hiányoznak a tánctanár rendszerint röhejesnek hangzó koreográfia-ötletei, élén a körbetipegéssel, akarom mondani körbeőrültmódonrohanással.

Egyébként, amennyire kétségbeesett és elkeseredett voltam tavaly év végén a Szalagavató miatt, végül minden annyira tökéletes lett. Nagyon jó tánccsoportba kerültem, egy olyan tanárral, aki szeretett és biztatott minket, ellentétben a másikkal, aki egy véreskezű diktátor volt... Valamint, természetesen, boldog vagyok, hogy Lacival táncolhattam. Ezenkívül ez az egész szalagavatósdi nagyon összehozta az évfolyamot is. Mindenkinek volt mindenkivel közös témája, mindenki átérezte mindenki érzéseit és a végén mindenki szurkolt mindenkinek. Tudom, hogy ez nem lehetséges, de bár hamarabb történt volna meg ez az egész velünk.

Nagyon jó zenékre táncoltunk, a fő koreográfiánk Kenny Rogers If I Were a Painting c. csodaszép számára volt, illetve még elé volt vágva egy részlet egy másik zeneműből. Imádtuk ezt a dalt, a végére már egytől egyig kívülről fújtuk a szövegét és állandóan ezt énekelgettük.

A tapskoreográfiánk pedig a Maureen Mcgovern: Life Is A Long Way To Run-ra volt, én ezt is nagyon-nagyon szerettem.

Ez pedig a kedvenc "everös" zenénk (Girls Aloud: See The Day) Lacival, az első hetekben állandóan erre próbáltunk. xD Mikor a Szalagavató utáni kötetlen táncolós résznél megszólalt, rohantunk megkeresni egymást és táncolni rá, de sajnos lekapcsolták. :(

Folyt. köv. ;)

Protect Me From What I Want

Extravagáns akarok lenni. Tetoválást szeretnék, meg sok-sok piercinget. Szerelmes szeretnék lenni. Vagy olyan, aki tényleg minden bulin ott van, és telis-tele van haverokkal. Vagy nem. 15 éves akarok lenni. Alig változtam azóta, úgyhogy miért leszek mindjárt 18? Meg amúgy is. El akarok költözni. Angliába. Londonba, konkrétan. Nem akarok itt maradni. Nem szeretem az ismerőseimet. És utálom, hogy anyukám küzd a munkahely-problémákkal. Azt szeretném, hogy legalább valami végre megváltozzon! Hogy ne legyen minden ilyen kilátástalan...



Meg azt, hogy a barátaim ne csak akkor szeressenek, mikor vidám, humoros, jófej és aranyos vagyok. Ki akarok borulni néha, mikor olyan a helyzet, és azt szeretném, hogy utána bocsánatot kérjenek, ha miattuk van, ne pedig még nekik álljon feljebb, hogy miért hisztizek... Azt akarom, hogy mindig legyen mellettem valaki. Többet akarok beszélni/találkozni Nikivel. Szeretném, ha nem mindig nekem kéne egyes barátnőimet felhívni, ha találkozni akarok velük. Változást akarok.



A rajongás hiánypótló. Erre már két éve rájöttem. Ennek ellenére szeretek rajongani, mert hát pótolja a hiányt, ugye. Szeretnék fanatikus lenni. Akkor nem hiányozna semmi, akkor teljesen kitölthetné az életemet. De csak "lelkes rajongó" vagyok. Aztán így néha látom kívülről a dolgokat, a hiányokat. És ez rossz. Inkább ne látnám. Igen. Bár erről nem tudom, akarom-e, hogy megváltozzon. Persze, akarom, csak ne teljesen... Pótolva a hiányt, de meghagyva nekem ezt. Így lehetséges?
Régen fanatikus voltam. Most nem vagyok. Tudom, érzem, elfogadom. Vagy nem. Változást akarok. Nem tudom, hogy, de akarok. Elég lenne egy valami kicsiny dolog...



Na, tessék... Személyes dolgokról írtam.