Nem akartam ilyen bejegyzést írni, de úgy döntöttem kinyavalygom magam egészben, ha már úgyse vagyok jelenleg másra alkalmas, aztán legalább nem a Plurkömet szemetelem tele vele.
Délután olvastam, miket írt ma Jin a twitterére:
"It's raining in Budapest~"
"Oh there is a lot of ppl who doesn't kno why I'm in Budapest. Yea I'm shooting the movie over here"
Ezzel most sikerült tovább fájdítania a szívemet. Borzasztó rossz érzés a tudat, hogy itt van, velem egy országban, lehet, hogy soha többet nem lesz ilyen "elérhető" közelségben, de semmi reményem rá, hogy lássam. Tervezgettük Claudiával, hogy felmegyünk megkeresni, de nem jött össze. Igazából nem is baj, mert eleve nem sok esélyünk lett volna, mivel max egy hosszúra nyújtott napot tudtunk volna fent maradni. Annyira utálom, hogy ez az egész most történik! Ha most jövő ilyenkor lenne, akkor reményeim szerint már fent laknék Pesten, nem állnék érettségi előtt és rugalmas egyetemi órarendem lenne. Ergo minden feltételem adott lenne ahhoz, hogy megkeressem. Jelenleg viszont még kevesebb van, mintha fél évvel korábban lennénk.
Utálom, hogy itt van. Menjen haza! Forgassanak máshol! Ez most teljesen olyan érzés, mint mikor anno sikerült márciusban beleesnem az LM.C-be és utána szépen végigéltem, hogy nem lehetek ott a koncerten. Miért most?! Miért jön Akanishi Jin ide forgatni, szinte rögtön azután, hogy megszerettem? Miért?! Komolyan mondom, ekkora szerencsém is csak nekem lehet...
Elmondhatatlanul rajongok Jinért. Mint zenészért, mint színészért és mint emberért is. A Placebo óta nem találtam olyan kedvencre, aki ekkora hatással lett volna rám. Az elmúlt két hónapban végignéztem két doramáját, egy rakat interjút, három KAT-TUN koncertet, majdnem az össze PV Making of-jukat, azt hiszem, tartok ott, ahol mások talán még több év után sem. Trúnak érzem magam... vagymi. Reménytelenül rajongó-beállítottságú vagyok, továbbra is, de hát ez van, ha megfeszülök sem tudok magammal mit csinálni. Sokat jelent számomra Jin. Nagyon. És annyira, de annyira szeretném őt látni.
Nem tudom, meddig marad itt. Azt írták, Keanu Reeves április 30-án megy el, de ez sem teljesen hivatalos információ. Jinről pedig pláne nem tudni semmit... Ha még itt lesz május 7-én, nem tarthat vissza senki és semmi, felmegyek és megpróbálom megtalálni. Azzal tökéletesen együtt tudtam élni, hogy mikor Jang Geun Suk itt járt nálunk és csomóan tudtak vele találkozni, én meg nem, de Jinnel kapcsolatban egészen más a helyzet.
Tudom, hogy fantasztikus, hogy ez a legfőbb problémám, így, érettségi előtt kevesebb, mint egy héttel, de áááh... Most épp nem is tudatosul bennem rendesen, hogy én jövő héten komolyan érettségizni fogok. Olyan idegen az egész. Persze, tanulgatok, de nem szakadok bele. Nem félek. Igazából, egyedül az ijeszt meg, hogy nem félek. Inkább azt várom, hogy végre túl legyünk már rajta, aztán kész.
Csütörtök délelőtt Mollyval elmentünk Kiskunfélegyházára megnézni Kata énekfellépését. Ez volt a főpróbájuk a musical versenyre, amire majd május elején mennek. Ebből adódóan, természetesen, mindannyian musical dalokat énekeltek, úgyhogy én pláne éreztem magam. Legjobban, persze, annak örültem, hogy végre én is hallhattam-láthattam Katát énekelni. Ezúton is gratulálok neki, mert nagyon-nagyon ügyes volt. Új rajongód van. ♥
Próbáltam fotókat készíteni, ami nem annyira jött össze a gépen gyatra teljesítménye miatt, de azért lett egy-kettő, amin legalább felismerhetőek a rajta szereplők.
Utána Mollyval hazajöttünk és még egy kicsit mászkáltunk a városban. Végül elindultunk hazafelé, de félúton kettőnk lakásai között, befoglaltunk egy padot és nekiálltunk fotókat készíteni. Egy ideig próbáltuk diszkréten csinálni, de utána már direkte rá is játszottunk a dolgokra. Nem nézett ám minket hülyének minden arra járó gyalogos és autós, ááá, nem. xD Az egyik fénypont volt, mikor már kistükröt is előszedtem, hogy megcsináljam a hajam a fotókhoz.
Egyébként, nagyon jól elszórakoztunk a hülyeségünkön, én nagyon élveztem. ♥ És, hosszú próbálkozás után, sikerült végre egy egész jó közös képet is összehoznunk:
Ohh, most jut eszembe, hogy még nem is írtam. Mint látható, be lett festve a hajam. Lila. Nem vörös, lila. Egyébként tetszik. Mondtam a fodrásznak, hogy majd ballagás után, nyáron be akarom festeni, erre ő elkapott, hogy minek addig várni, megcsináljuk most! Amúgy, most voltam nála először, de szimpatikus. ^^
A képeket igyekszem minden rajtaszereplőnek mihamarabb átküldeni. ;D
Tegnap találtam meg ezt a klipet kedvenc Sukkie-nktól és azóta nem tudok leállni vele.
Jang Geun Suk az egyik kedvenc ázsiai színészem, bár itt még nem nagyon írtam róla, de a szomszédban, konkrétabban a DoReMiFaSoLaSiDo és a You're Beautiful kritikámban már kifejtettem mennyire elismerem, mint színészt. Most aztán sikerült egy más téren is teljesen lenyűgöznie. Még régebben azt olvastam, hogy, annak ellenére, hogy szerepei felében zenészt alakít, kerek-perec kijelentette, hogy nem tervez albumot kiadni. A fenti szám hallatán, azt kell mondjam, szívből örülök neki, hogy meggondolta magát.
Jang Geun Suk koreai. Ez a szám pedig rock. Emberek! A K-ROCK fogalma tényleg létezik! Miután meghallgattam én már több ebbe a műfajba kategorizált előadót is, elkönyveltem, hogy nyilván annyira távol áll a dél-koreaiak mentalitásától az efféle zene, hogy ott igazából nincs is. De van! És eszméletlenül jó. És annyira illik Sukkie-hoz. Meg ez az egész klip valami hihetetlenül ütős.
Utánanéztem, Sukkie Japánban készül albumkiadásra (ezért is énekel az angol mellett japánul a fenti számban), eredetileg a március 23-án jelent volna meg a Let Me Cry kislemeze, de a történtekre való tekintettel elhalasztották a kiadását. Bővebb információ magáról a kislemezről: ITT. Egyébként, azon gondolkoztam, hogy lehet, azért is rögtön Japánt célozza be a rockosabb zenéjével, mert úgy gondolja, hogy ott fogékonyabb erre a közönség.
Mivel teljesen felspannolt a Let Me Cry, nekiálltam rákeresgélni a többi számára, hátha elérhető valamilyen formában. Sikerült is letöltenem INNEN még kettőt, a Bye Bye Bye-t és a Make Memoriest, rádiós verzióban. Ezek mondjuk már tipikus popballadáknak bizonyultak, de mindenképpen nyomon fogom követni a továbbiakban is Sukkie zenei karrierjét.
Szerdán elmentünk Nominnal és Claudiával Kéményseprők koncertre a Tekába. A program 18:00-tól volt kiírva, ami elképesztően korainak tűnt, de úgy voltunk vele, hogy mi odamegyünk időre, aztán majd elleszünk, amíg nem lesz kezdés. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy mi voltunk az elsők, akik vettek jegyet. Kaptunk karszalagot, rám sikerült a csajszinak úgy feladnia, hogy simán le tudtam húzni, így később rajzoltak még egy vámpírszmájlit is a csuklómra, hogy bebiztosítsák a megkülönböztető jelzésemet. Mivel ekkor még nem volt sehol senki, átsétáltunk a szemben lévő parkba és leültünk beszélgetni. Egy háromnegyed óra múlva már láttunk embereket bemenni, s mivel fáztunk, úgy döntöttünk, követjük a példájukat. Bent kb. még olyan öt ember volt rajtunk kívül. xD Befoglaltuk az egyik leülős sarkot és folytattuk a beszélgetést. Claudiával tervezgettük, hogyan kellene megkeresnünk Jint Pesten, merthogy ő most itt, nálunk forgatja a 47 Ronin c. filmet, Keanu Reevesel. Istenem, mit meg nem adnék érte, ha sikerülne megtalálnunk. *-*
Végül aztán olyan még egy óra elteltével elkezdett játszani az első zenekar, az Audiofeel. Eddigre összegyűlt már vagy tizenöt ember. Vettünk a pultnál vodkanarancsot, aztán ott ácsorogtunk a pult közelében, mikor odajött egy fotós, hogy álljunk már a színpad elé és csápoljunk, mert fotózni akar. Készségesen odaálltunk, neki pedig olyan húszezredik próbálkozásra sikerült is lefotóznia minket. Hát, nem mondom, hogy nem fagyott már addigra az arcunkra a mosoly. xD Ekkor azonban még nem tudtuk, hogy a teljes első két koncert abból fog állni, hogy a kb. a közönségével megegyező létszámú fotóshad azonnal megvadult kattogtatásba fog kezdeni, ha csak megmoccanunk. Ennél már csak az volt a jobb, mikor még a videokamerát is az arcunkba nyomták. Hármunkon kívül még egy csapat volt, akik néha-néha odamerészkedtek, de egyébként leginkább továbbra is mi képviseltük a nézőközönséget. xD
A második zenekar a Close to you volt, aminek az énekese Szabi a Barátok köztből, aki amúgy kecskeméti. Claudia találkozott egy barátnőjével, aki felvilágosított minket róla, hogy is hívják, azóta már sikeresen elfelejtettem, de mindjárt rákeresek... Tehát, Bozsek Márk zenekarát láttuk. Elég jók voltak, tetszett a zenéjük is és "Szabinak" kimondottan jó hangja van. Sajnos, ekkor még mindig elég kevesen voltunk, így nem kaptak akkora tombolást, mint megérdemelték volna, főként csak a feldolgozásokra mentek oda az emberek táncolni. Pedig, szerintem, kifejezetten jók voltak. Mire a Baby on the Woods elkezdett játszani, már szép kis tömeg gyűlt össze. Nagy tombolás volt, jó hangulat, de mi folyamatosan az óránkat bámultuk és minden szám után azért könyörögtünk, hogy az utolsó legyen. Ugyanis, a rendesen elcsúszott kezdés miatt vészesen közeledtek az utolsó buszaink indulási időpontjai, és már mindenkit láttunk-hallottunk, csak azt a zenekart nem, ami miatt jöttünk. Végül pont úgy sikerült befejeznie a Baby on the Woodsnak, hogy indulnunk kellett.
Mivel az összes utolsó busz kb. egy időpontban megy, így az egész közönség morgolódva oszlani kezdett. Mi, az utolsó pillanatban, elkezdtünk szervezkedni az előtérben, úgy, hogy már a kezünkben volt a kabátunk és készültünk rohanáshoz, ha nem jött volna össze. Végül sikerült elintéznünk, hogy engem és Nomint hazavigyen anyukám, valamint, hogy Claudiáért is bejöjjön a sajátja. Aztán még Claudia megszervezte, hogy vigyék haza útközben a barátnőjét is, akivel ott futottunk össze. Így tehát, nagy nehezen megoldottuk, hogy ott tudjunk maradni a Kéményseprők koncerten, ha már eleve arra jöttünk. Beállás után az énekesnek volt egy próbálkozása, hogy ne tartsanak kis szünetet a kezdés előtt, de aztán bizonyára úgy voltak vele, hogy akik itt maradtak, azoknak már mindegy, úgysincs több busz. Aztán végre valahára elkezdődött a várva-várt koncert, ami nagyon jó volt, de leginkább csak oldalt táncoltunk, mivel veszélyesnek ítéltük meg a középen a fullrészegen dülöngélő-pogózó, leginkább egy állatkert és egy cirkusz keresztezésére emlékeztető emberek megközelítését. xD A gitáros srác többször is próbálta fegyelmezni a népet és fenyegetőzött, hogy abbahagyják, ha nem lesz rend. Idővel a lámpákat is felkapcsolták, hogy legalább látni lehessen, mit csinálnak az emberek. Hát, érdekes látvány volt, azt meg kell hagyni. ^^
Amíg vártuk a felmentő sereget a koncert után, leültünk még az előtérben, csináltunk partifotót és örvendeztünk, hogy végül csak láttuk kéményseprő barátainkat. A legutóbb, mikor Kéményseprők koncertre mentem, azért maradt el, mert nem volt ott a dobosuk, s a Baby on the Woods volt helyettük, szóval, nem mondanám, hogy éppenséggel egyszerű kifogni őket. xD Nomin, Claudia, nagyon jól éreztem magam veletek, majd menjünk máskor is! ^^
Úgy alakult, hogy idén van apropóm egy tartalmas bejegyzést írni A Föld Napja alkalmából, mert nekem bizony olyan kedvenceim vannak, akik teljes odaadással szerepet vállalnak ilyen dolgokban. :)
My Chemical Romance. SING. Sing It For Japan.
Öröm és büszkeség. Ezek az érzéseim ezzel a klippel kapcsolatban. Én kicsi vagyok ahhoz, hogy bármi számottevőt tudjak tenni álmaim országáért, így hálás vagyok, hogy az egyik legnagyobb kedvenc nyugati együttesen próbálkozik helyettem. Ugyan sosem voltam MCRmy-s, így ebben a projektben sem vettem tevőlegesen részt, mégis úgy érzem, hogy közöm van hozzá. Mert lélekben ott vagyok a sok összetartó és lelkes rajongó között, akik szerepelnek ebben a videóban. És lélekben ott vagyok a japánokkal, s ha már segíteni nem nagyon tudok, igyekszem minél erősebben hinni abban, hogy hamarosan már csak egy rossz emlék lesz mindaz, ami történt.
Eddig is a SING volt a kedvencem a Danger Days lemezről, de ezzel az akcióval most aztán már igazán ledönthetetlenné vált nálam erről a posztjáról. (Van is ITT fordításom a szövegéről.) Olyan szép ebben a lassú, lírai verzióban (is). Meg szép az egész klip, megható. Szeretlek titeket, My Chemical Romance! ♥ Nyáron látjuk egymást. *-*
Szeretem az Anti Fitness Clubot is. Szeretem a kis projektjeiket.
Emlékszem, mennyire örültem, mikor meghallottam a Végső kiáltást a LéleKzet lemezen. Azóta vártam tőlük egy újabb ilyesféle, komoly mondanivalóval bíró számot, amióta annak idején megszerettem őket a Még vár ránk ez a föld kapcsán. Csak hát, ők mégsem a The Grenma. xD Az elkészült klip, a Szájbergyerekhez hasonlóan, ugyancsak házi gyártmányú, s a minőségét megszabja, hogy ez is főként a rajongók által beküldött videókból készült. Emlékszem, a Placebo Running Up That Hillje kapcsán láttam először ilyen megoldást, hogy az emberkék rátátognak az énekes hangjára. Akkor nagyon nem tetszett, azóta viszont már megértettem, hogy az ilyen klipekben elsősorban a gesztust kell keresni. Itt, a rajongókon kívül, még több magyar híresség is feltűnik. Vannak, akiket én személy szerint nem szívlelek, de ott van például az örök nagy kedvencem, Bereczki Zoli is. Az igazi meglepetés azonban a legeslegvégén jön el, amikor is MIYAVI nagyon kis aranyosan belemondja a kamerába, hogy "végső kiáltás"!
Természetesen, azonnal elkezdődött a pánik, hogy majd ezután biztos minden divatliba mostantól j-rocker lesz, amiatt a két szó miatt és itt a világ (vagy legalábbis a szubkultúra) vége. xD Most csak mosolygok rajta, de első olvasásra sikerült eléggé felhúznom magam az ilyen megnyilvánulásokon. Több mondanivaló van annál ebben a számban-klipben, mint hogy ezen az irreális hülyeségen akadjon fenn mindenki. Pont az összefogásról és elfogadásról szól az egész, mert csak így tudunk tenni bármit is a minket körül vevő világért. Személy szerint engem büszkeséggel tölt el, hogy Miyavi, aki, amellett, hogy nagy kedvencem, az egyik legismertebb japán zenész külföldön, egy magyar klipben magyarul beszél. Ez, szerintem, nagyon megtisztelő. ♥
Elkészült a filmesztétika szakkörünk kisfilmje a városunkról, Kecskemétről a Cities for Children pályázatra, amiről bővebb információ ITT található.
A 2011. április 18., hétfő, 12 óráig leadott szavazatok és kommentek, illetve az egyes filmek megtekintési számának figyelembe vételével fogja meghozni a döntését a szakmai zsűri.
Szóval, nézzétek, szavazzatok, kommenteljetek és terjesszétek! Köszönjük. ♥
Én nagyon büszke vagyok magunkra, szerintem jól sikerült kis filmecske lett, ahhoz képest pedig főleg, hogy ez volt az első, amit csináltunk. A zene alatt az egyik legjobb kecskeméti zenekar, a Szabó Balázs Band Vége c. száma.
Egyébként, tegnap angol felsőfokú nyelvvizsga után pont Szabó Balázs Band koncerten voltam! Délelőtt írásbeliztem, 16:50-től pedig mentem a szóbelire. Sajnos csúszás volt, így pont a koncerttel egyidőben, 17:30-kor lettem behívva. Azonban, utána villámgyorsan és szó szerint elrohantam a főtérre, így kb. a felén ott voltam. Nagyon-nagyon jó volt. Énekeltem, táncoltam, utóbbiba próbáltam bevonni Krisztát is, több-kevesebb sikerrel. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy túl vagyok a vizsgán, így alig bírtam magammal. A koncert után még jó sokáig, Szabó Balázstól kb. húsz méterre ugrándozva énekelgettem a számaikat. xD Utána átsétáltunk Krisztával a főtérre, ahol ugyanezt folytattam úgy, hogy bekapcsoltam a telefonomról mindenféle vidám számot és fel alá rohangáltam, mint egy hiperaktív kisgyerek.
Utána bementünk a Malomba, leültünk a mozinál és személyiség-analízist végeztünk egymáson és saját magunkon. xD Úgy szeretlek Kriszta, amiért olyan vagy, amilyen és amiért olyannak szeretsz, amilyen vagyok. ♥
Amúgy, nem tudom, hogy sikerült a vizsgám, de most, komolyan, nem is akarok foglalkozni vele. Nehéz volt, de azért remélem meglesz... Attól voltam ilyen boldog, hogy végre fellélegezhettem a nyomás alól, ami napok óta rám nehezedett miatta. De úgyse élvezhetem túl sokáig ezt az állapotot, mert mindjárt érettségi. ^^'
A Vad Fruttik munkásságának a felétől. xD Bár, nem tudom, az szomorúság-e... Az vadfruttik-életérzés.
3. Melyik a legidegesítőbb szám a világon?
Az a baj, hogy mikor már azt hiszem, nem jöhet rosszabb, csinálnak. xD
4. Az örök-kedvenc zenekarod?
Placebo. ♥
Ők életem szerelmei. Sosem fogok tudni egy együttest sem jobban szeretni náluk.
5. Legutóbb felfedezett kedvenced?
Akanishi Jin. ♥
This is the beginning of a beautiful friendship. *-* Jinre még csak körülbelül másfél hónapja találtam rá, de, az a helyzet, hogy olyan szinten rajongok érte, ahogy eddig csak a nagyon meghatározó vált kedvenceimért.
6. Kedvenc női előadó?
együttesből: Sharon den Adel (Within Temptation)
egyéb: Polyák Lilla
7. Kedvenc férfi előadó?
együttesből: Brian Molko (Placebo)
egyéb: Bereczki Zoltán
8. Milyen stílusú zenét hallgatsz a legtöbbet?
rock.
De, az igazság az, hogy egyre inkább akadnak kedvenceim csomó más stílusból is. Nem műfaj alapján választok. Bevallom, néha kicsit zavar, hogy mostanra már teljesen ellehetetlenítettem, hogy a húúdehozzáértők "hibátlannak" titulálják a zenei ízlésemet, de nem sok mindent tudok tenni ez ellen. Ha valami tetszik, akkor az tetszik és hallgatom. Ez van.
9. Egy dal, amitől felpörögsz?
A legtöbb LM.C számtól. :) ♥
10. Egy dal, amitől megnyugszol?
AFI - Prelude 1221
11. Legutóbbi koncert, amin részt vettél?
Miyavi koncert (2011.04.08.) ♥
12. Melyik zenekart hallgatod a legtöbbet mostanában?
KAT-TUN
13. Melyik bandát utálod a legjobban?
Hát, ilyesmin nem nagyon szoktam gondolkodni... Van pár, ami irritál, de mivel nem foglalkozom velük, így kifejezett utálat nem alakul ki.
14. Egy dal, ami elgondolkodtat?
Sok, nagyon sok. Többnyire értelmes zenéket hallgatok, így aztán eléggé bőség zavarában vagyok ezt a kérdést illetően. Külföldiek közül általában azok, amiket lefordítok. Magyar zenéből pedig leginkább altert hallgatok, aminek eleve az a fő jellemvonása, hogy elgondolkodtató.
15. Legmenőbb klip?
30 Seconds to Mars - Closer to the Edge (mert tökéletes. ♥)
16. Tudsz valamilyen hangszeren játszani?
5 évig tanultam furulyázni, meg rövidebb ideig altfurulyázni is, de utóbbin már egy hangot sem tudnék lefogni.
17. Van zenekarod?
Nincs. És, sajnos, nem hinném, hogy valaha is lesz.
18. Randiztál már zenésszel?
Nem. Még. xD
19. Szeretnél zenész lenni?
Hát, szívesen lennék, az már más kérdés, hogy tehetségem van-e hozzá. Maradjunk a zenei újságírónál. ;)
20. Melyik számot hallgattad utoljára?
LANDS - Bandage (Akanishi Jin: Bandage OST)
21. Fangirl vagy?
Igen, de nem veszélyes. :) Szóval, például, nem kapok hisztirohamot, ha kiderül, hogy valamelyik kedvencemnek barátnője/felesége/gyereke van/lesz. Szeretem annyira őket, hogy azt akarjam, hogy boldogok legyenek. Úgysem tervezek egyikhez sem feleségül menni. xD
22. Hallgatsz külföldi bandákat?
Bizony, sokat. Legtöbbet japánokat és briteket. ^^
23. Melyik híres zenésszel töltenél el egy éjszakát?
Természetesen, el tudok én poénkodni azon, hogy kapásból rámondom az összes kedvencemre, de, igazából, ha ne adj isten, akkor maximum olyannal, aki vonzz, mint ember is, valamint nincs felesége/családja. xD
24. Legrosszabb koncert élményed?
Kriszta 18. szülinapján a hörrhörr koncertek. xD
25. Legviccesebb koncert élményed?
Blind Myself ~ Sziget Fesztivál (2010.08.13.)
Úúúrishteeen, jönnek a pomogácsok! xD
26. Legszomorúbb koncert élményed?
Van.
27. Ha te hangszer lehetnél, mi szeretnél lenni?
Basszusgitár. *-*
28. Hallgatsz rádiót?
Nem. Egyrészt szeretem én megválasztani, mit hallgatok, másrészt idegesítenek a reklámok és a műsorvezetők viccesnek szánt megjegyzései.
29. Nézel zenecsatornákat?
Amióta nincs VH1-om és MCM-em, azóta csak nagyon-nagyon ritkán, háttérzajnak.
30. Követed a zenei toplistákat?
Régebben, ha TV-közelben voltam, megnéztem vasárnaponként a Viva Chart Show végét és számoltam, hány számot találok hallgathatónak a 40-es visszaszámlálásnál. Csak azóta már módosítottak valamit azon a műsoron és máskor is van, aztán annyira meg nem érdekel, hogy utána járjak.
31. Találkoztál már híres zenészekkel?
Igen. Magyarral már nagyon sokkal, külföldiek közül pedig az -OZ- teljes legénységével, Steve Forresttel, a Placebo dobosával és Billy Lunn-nal, a The Subways énekesével. ♥
32. Van zenész ismerősöd/barátod/családtagod?
Híres az nincs, hobbi akad.
33. Egy dal, ami most a legjobban leírja az érzéseidet?
SP- Holnaptól
(Továbbra sem kérek véleményt, ha még nem értesültél, kattints IDE.)
34. Egy dal, ami leírja az életed?
Ez egy nagyon nehéz kérdés... Folyamatosan változunk. Szerintem, még nem éltem eleget ahhoz, hogy ezt meg tudjam ítélni.
35. Az összes zenekar tagjainak tudod a nevét, azok közül, akiket hallgatsz?
Nem. Vannak olyan zenekarok, ahol pl. a frontemberen kívül állandóan cserélődnek a tagok, vagy eleve, úgymond "egyszemélyes" az együttes. De a kedvenceim nagy részénél azért tudom. Mondjuk, nem hiszem, hogy a szeretetem ezen múlik, mert pl. a Snow Patrol a legnagyobb kedvenc együtteseim egyike, aztán, az énekesén kívül, nem tudom fejből a tagok nevét. (Bezzeg, vannak olyan együttesek, amik nem is akkora kedvencek, de tudok belőle mindenkit, mert közismertek. xD)
36. Mennyire számít neked a külső a zenészeknél?
Nem számít, ha jó zenét csinál, akkor is fogom hallgatni, ha bűnronda. Bár, általában még a nem helyes kedvenceim is rekordgyorsasággal megszépülnek a szememben azáltal, hogy szeretem őket. :)
37. Melyik híres zenészhez mennél hozzá?
Hát, így direkt nagyon híreshez egyhez sem. Ha komolyan belegondolunk, elég ijesztő szituáció lenne. Viszont, ha valami csoda folytán úgy alakulna az életem, hogy viszonzott szerelembe esek egy világsztárral, akkor nyilván nem fogom visszautasítani emiatt. :'D
38. Kedvenc filmzene?
komolyzene: Rekviem egy álomért OST
könnyűzene: Bandage OST
39. Miket hallgatnak a szüleid?
anyukám: Demjén, Robbie Williams... és régen nagy R-GO-s volt ^^
apukám: régi magyar alternatív bandákat, Tankcsapda, Papa Roach
40. Mit hallgatsz most?
Kamenashi Kazuya - 1582
41. Hordasz zenekaros pólókat?
Keveset, mert alig van, ami jól áll rajtam. Folyton összemennek a mosásban. :(
Katával a 17 órás vonattal indultunk el, így eleinte tartottam is tőle, hogy nagyon későn fogunk odaérni és nem fogunk tudni normális helyet szerezni. Zuglóban szálltunk le és onnan sétáltunk el a Pecsáig, ahol meglepően kevesen voltak. Így hát, megnyugodva leültünk a bejárattal szemben. Amin még csodálkoztam, hogy kicsit más összetételűnek tűnt a közönség, mint az eddigi koncerteken és bulikon. Eleinte ismerőst se nagyon láttunk, de a végére egész sokkal összetalálkoztam. Aztán, eljött a beengedés. A biztonsági pasi élből kidobta a teli üveg vizem, ezen meg sem lepődtem, de utána leszedette a kitűzőimet! Mondtam neki, hogy már nem azért, de mindenkin van, már a társa is kérdezgette, hogy most akkor majd mindenkiről le akarja majd szedetni, de ő nem engedett. Szóval, levetettem, pedig egyértelmű, hogy feltett szándékom volt halálra szurkálni velük Miyavit... De nem baj, amíg koncert után sorban álltunk a ruhatárnál, Katával kiötlöttük, hogy nagyjából mindennel lehet ölni. xD
Bent először a mörcspulthoz mentünk, ahol én vettem egy nagyon szép plakátot, illetve adakoztunk Japán megsegítésére. Nem voltunk túl sokan, de koncert alatt azért, igaz szellősen, de egészen sikerült feltölteni a termet. Mi Katával először bal oldalt álltunk, de ott kezdéskor rögtön felemeltek pár szív alakú táblát, amiktől nem láttunk semmit, így gyorsan átmentünk a jobb oldalra. Onnan a rálátásunk nagyon jó volt, összesen annyi problémánk akadt, hogy egy idő után kinyitották az ajtókat, jött be a hideg, mi pedig eléggé fáztunk.
Fantasztikus volt. Ha egy szóval kellene jellemeznem, az a letisztultság lenne. A színpadi berendezés végtelenül egyszerű volt, Miyavi tökéletesen levetkőzött már minden visual kei jegyet, nem volt fanservice sem. Csak ő volt és a zene, nyersen, tisztán, egyszerűen és csodálatosan. Nagy kisegítő zenekar sem volt, csupán BOBO a sokat emlegetett dobos. Rám hihetetlenül nagy hatást gyakorolt az egész atmoszféra, amit megteremtett. Ő maga is csak egy egyszerű fekete felsőt viselt és, muszáj megjegyeznem, én ilyen gyönyörűnek még soha életemben nem láttam. Ahogy ott állt a gitárjával a színpadon, ahogy körbevonta az a narancssárgás fény, ahogy fújta a haját a ventillátor; egyszerűen lélegzetelállító volt. Miyavit sosem a külseje miatt szerettem, de most eszméletlenül megfogott ez a fajta elemi tisztaság, amit árasztott magából. Ezenkívül, hihetetlenül kedves és aranyos volt, mindannyiszor amikor szólt hozzánk, ráadásul, hálisten, "lemotherfuckersöznie" sem sokszor sikerült a közönséget, aminek örültem, mert ezt a fajta hergelést nagyon nem szeretem. Valamint, az egyik legfontosabb dolog, hogy megtapasztalhattam végre élőben is, hogy Misama tényleg egy igazi gitáristen. Úgy tudja teljes uralma alá hajtani azt a hangszert, hogy közben teljes alázattal viseltetik iránta. Utánozhatatlan, amit művel.
Setlist: 01. What's My Name?
02. Universe
03. Survive
04. Hell No (új dal)
05. Chase (új dal)
06. Ossan ossan ore nanbo
07. Chillin' Chillin' Money Blue$
08. Boom-hah boom-hah-hah
09. I Love You, I Love You, I Love You, and I Hate You
10. Gravity
11. Justice (új dal)
12. Music Free (új dal)
13. (cím nélküli új dal)
14. Shelter
(akusztikus jammelés)
15. Moon
16. We Love You
17. What's My Name? (lassú verzió)
18. Torture
19. Are You Ready to Rock?
20. Futuristic Love
-ENCORE-
20. Futuristic Love folytatása
21. Subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-
22. Survive
Szokás szerint a What's My Name?-el kezdtünk, ami alatt első körön mindenkinek csak sikítani sikerült a kérdés elhangzása után, de aztán, mikor később lassú verzióban is eljátszotta, mindenkinek volt ideje szépen bekiabálni mindig, hogy "MIYAVI"! Látszott rajta, hogy örült neki, biztos vagyok benne, hogy ő ezt a számot így képzelte el, ezért soha nem értettem, miért mindig csak sikítozik a közönség. Aztán következett a Universe és a Survive, amiket imádok. Utána pedig két új szám, amiktől először nagyon megijedten, mert az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy "Jesszus, mit tud ez játszani, amit én még csak nem is hallottam eddig?!". Utána, szerencsére, megvilágosodtam. Nézegettem más országok set listjét, szerintem még sehol sem játszott el ennyi új dalt, mint nálunk. Egyébként, nagyon tetszettek, jó kis lemez lesz a következő is.
Volt egy kis technikai gebasz is. Miyavi épp betanított nekünk egy tapsolós-csápolós (ijesztgetős?) koreográfiát a Boom-hah boom-hah-hah-hoz, amikor elszállt a hangosítás. Ő egy ideig próbálkozott folytatni az éneklést, majd feladta, nemes egyszerűséggel letette a gitárját és előre jött jól begyakorolni velünk az előbb tanultakat. Miután már minden oldalnak jól ment, levonult a színpadról. Ott álltunk a sötétben, sikítoztunk, kiabáltuk a nevét és spontán nagyban elkezdtünk "Boom-hah boom-hah-hah"-zni. Aztán feljött egy pasi és mondta, hogy kis technikai szünet. Mikor Miyavi visszatért, mintha mi sem történt volna, ott folytatta velünk a "Boom-hah boom-hah-hah"-t, ahol abbahagytuk. xD
A koncert közepén egyszer csak elhallgatott a zene, s Miyavi beszélni kezdett. Mondta, hogy nehéz volt a döntés, hogy a Japánban történtek dacára belevágjon ebbe a turnéba, hogy félti az otthoniakat... Utána megkért mindenkit, hogy hunyjuk le a szemünk egy percre és imádkozzunk együtt Japánért. Tökéletes csend lett, senki sem beszélt, senki sem mozdult. A perc vége felé közeledve Miyavi hangosan mondott fohászt. Aztán kinyitottuk a szemünket, ő pedig a Japánnak ajánlva belekezdett a Gravitybe. Az a szám alapból egy csoda, de ilyen előzmények után teljesen transzba estem tőle. Folyamatosan rázott a hideg és közel álltam a síráshoz. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Kicsit nehéz volt mindezek után visszazökkenni újra vidám koncertező hangulatba, de egy-két szám elteltével azért, hálisten, sikerült. Felkerültek a netre nagyon jó minőségű videók a koncertről, szóval, íme a Gravity:
Pár szám után Miyavi leült egy székre és akusztikus gitáron folytatta a koncertet. Ezzel csak annyi baj volt, hogy innentől egy darabig folyamatosan lábujjhegyen kellett állnunk, hogy lássuk őt rendesen. Következett a Moon, ami az aktuális kedvenc számom tőle, majd pedig rögtön utána a mindenkori kedvencem, a We Love You. Annyira örültem neki, mikor megtudtam, hogy játssza ezt a számot ezen a turnén. Mondta, hogy szeretné, ha énekelnénk a szöveget, Japánnak. Elővett egy fényképezőgépet is és lekamerázta, ahogy szívecskéket mutogatva hangosan énekeltünk. Aztán mondta, hogy most pedig tanít nekünk pár japán kifejezést. "Nippon (Japán)" - hát, mondom - "Gambaro! (Erőt! / Hajrá! / Mindent bele! ~ ilyesmi)" - sok újságot tanulunk. xD Persze, igazából, ez a We Love You üzenetünk kiegészítése volt, amit szintén videóra vett.
Az Are You Ready to Rock? alatt kijött mindkét oldalon a színpad szélére és énekeltetett minket. Mindenki hangosan ordította a szöveget, nagyon jó volt. Utáni következett a Futuristic Love, aminek a technós részét sikerült végtelenül hosszúra nyújtani, Miyavi letette a gitárját és nekiállt táncolni. Közben pedig olyan felszabadult boldogsággal mosolygott, hogy ilyennek még azokon a képeken sem láttam, amiken a gyerekeivel van. xD Aztán megtörtént a levonulást, mi pedig, természetesen, követeltük a ráadást. Hamarosan vissza is jött és folytatódott a Futuristic Love. Ha Miyavinak, ne adj isten, valamikor befuccsolna az énekes-gitáros karrier, javaslom neki a DJ hivatást, mert láthatóan boldoggá teszi. xD Aztán következett a Subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-, ahogy elkezdődött, mindenki hangosan énekelte, hogy "Mawaru mawaru sekai wa mawaru, tatoe boku ga inaku nattemo...". Miyavin látszott, hogy nagyon örült nekünk, egy pillanatra abba is hagyta az éneklést és hagyott minket kibontakozni. Utána mondta, hogy most az utolsó szám után következik, túl kell élnünk: Survive.
És véget ért... Elmentünk a ruhatárba, leloptunk egy Children of Bodom plakátot Molly számára, majd leültünk és bent maradtunk addig, amíg ki nem küldtek minket. Utána elindultunk megkeresni, honnan indul az éjszakai járatunk, aminek keretében kirándultunk egyet a Vajdahunyad Várához, illetve át akartunk menni egy építési területen, mert a túloldalán ott magasodott a csodaszépen kivilágított Hősök tere. Éjszakai városnézésünk után, telefonos GPS-t is bevetve, elindultunk a másik irányba, amerre már legalább buszmegállókat találtunk. Ácsorogtunk az egyikben, amit lehetségesnek ítéltünk, de nem jött semmi. Átmentünk a túloldalra, ahol egy nagyobb csapat, köztük ismerősök, vártak valamire, de nem voltak épp olyan állapotban, hogy tudjanak segíteni. xD Miután ők elmentek, Katával elindultunk abba az irányba, amerre láttunk buszokat közlekedni. Nem sokára sikerült is megtalálnunk a megfelelő megállót, de még volt vagy negyed óránk a következő járatig. Így hát, leültünk az oszlop tövébe, a nyolcsávos út szélén és néztük a mellettünk elhúzó autók reflektorait. Színtiszta LSD-élmény volt. xD Aztán megérkezett a busz, teli BKV ellenőrökkel, de szerencsére voltak nálam felhasználatlan jegyek, még szilveszterről. Átszálláskor viszont nem értük el a következő buszunkat, mert, további ellenőröktől tartva, vettünk jegyet az automatából. De egész hamar eltelt az a fél óra, amit ott várakoztunk. Végül sikerült megérkezni a Nyugatihoz, ahol a már jól ismert török kifőzdébe vezetett az utunk. Vettünk valami kaját és befoglaltunk egy asztalt a sarokban. Itt is gyorsan eltelt a várakozás, beszélgettünk, elvontunk, hevertünk az asztalon, utóbbi miatt, szerencsére, nem is szóltak ránk.
Négy körül indult haza a vonatunk, befoglaltunk rajta magunknak egy egész fülkét, de mivel elég sokan felszálltak, nyitva hagytuk az ajtót, hogy aki máshol nem talál helyet, beülhessen. Egyszer csak azt hallom, hogy bejön két pasi és az egyik közli, hogy "Ülj rá a lábára, nyugodtan, ez nem hálókabin!". Hát, bocs már... Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy tudomást se véve róluk fetrengtünk és aludtunk tovább. xD Pedig, szerintem, igyekeztek direkt jó hangosan beszélgetni. Aztán megérkeztünk Kecskemétre, én leszálltam, Kata pedig ment tovább. Volt 6:20-as buszom haza, így, hálisten, nem kellett gyalogolnom és fél hétre már itthon is voltam. ^^
Igazán különleges élmény volt ez a koncert. Olyan, amilyet még nem nagyon éltem át ezelőtt. Igazán köszönöm, Miyavi-sama! ♥
Halálosan fáradt vagyok, de valamikor délután elkezdtem ezt a bejegyzést, úgyhogy már csak azért is be fogom fejezni. xD
Először is, ebben a hónapban még nem írtam Jinről, ami tarthatatlan, mert változatlanul ő tölti ki az érdeklődésem jelentős részét. Megnéztem időközben a Real Face koncert DVD-t is a KAT-TUN-tól. Imádtam, valószínűleg ez lenne a kedvencem, ha nem fűznének erős érzelmi szálak a Break the Recordshoz, de így kénytelen vagyok holtversenyt hirdetni. Nagyon szerettem az összes számot, jók voltak a szólok, a fiúk pedig hihetetlenül aranyosan viselkedtek, ezúttal is. Ebből is lett számos kedvenc részem, például a Butterfly, Jin és Ueda duettje, ami számomra mindent vitt, de sajnos nincs fent YouTube-on, így azt nem fogom tudni megmutatni. Viszont kerestem helyette mást. Az egyik leggyönyörűségesebb dalt, amit valaha hallottam, az Eternalt, élőben.
Épp le akartam írni, hogy igazából megmagyarázhatatlan, miért is szeretem ennyire nagyon ezt az embert, de utána rájöttem, hogy ez úgy, ahogy van, hülyeség. Mert elég megnézni vagy meghallgatni, a fenti videót és máris megvan, mi az oka. Én úgy örülök, hogy rátaláltam. ♥
A másik nagyon fontos dolog pedig, hogy holnap Miyavi koncert! Annyira nagyon várom már. Egy újabb álom készül valóra válni. El sem hiszem, hogy ott fog állni előttem teljes életnagyságban! Hihetetlen lesz, biztos vagyok benne. Az a gáz, hogy még most sem tudom, hogy mikorra menjek oda a Pecsához, de reggelig majd még megálmodom. Szeretnék viszonylag jónak mondható helyen állni, de nem tudom, számít-e ebből a szempontból az az egy-két óra.
Ez a videó meg csak azért, mert hihetetlenül aranyos. Végig angolul beszél benne, nagyon szépen. Meg koncert részletek is vannak benne. *-*
Vasárnap hajnali hét óra harminc perckor gyülekeztünk a vasútállomáson, hogy elinduljunk az - ezúttal már tényleg - utolsó osztálykirándulásunkra. Muszáj megjegyeznem, hogy én, aki mindenhonnan elkések és sose érek be a suliba a 7:45-ös órakezdésre se, hamarabb odaértem, mint az osztályfőnök! Odafelé sikerült a vonaton találnunk olyan fülkét, ahol volt elég hely még négyünknek (Kriszta, Petra, Edit és én), szóval az utat végigbeszélgettük. Miután megérkeztünk Pestre, elsétáltunk a Terror Házáig. Még volt vagy háromnegyed óránk a nyitásig, úgyhogy addig mindenki kielégítette a különféle szükségleteit, majd beálltunk a sorba.
Már kitudja mióta el akartunk jönni a Terror Házába, főleg, mivel a történelem tanárunk folyamatosan ezt szorgalmazta. Úgy gondolom, jó, hogy csak azután jöttünk, hogy már tanultuk azt a korszakot, amivel foglalkozik, mert anélkül lehet nem érettünk volna mindent. Az idegenvezetőnk a töri tanárnőnk szintén szakmabeli férje volt, aki nagyon aranyosan és lelkesen magyarázott nekünk mindent, viccekkel megtűzdelve. Maga a múzeum az egyik legjobb volt, amiben valaha jártam. Nem vitrinek és fotók sora volt, hanem az egészet megpróbálták közel hozni az emberhez. Volt térképes szőnyeggel lefedett terem, sok-sok képernyővel, amiken olyan emberek meséltek, akik megélték a kommunizmust. Egyébként, máshol is rengeteg kivetítő volt, illetve szemléletesen berendezett szobák, korabeli telefonról meghallgatható beszédek, mindez több emeleten. Tényleg teljesen a hatása alá tudta vonni az embert. Ugyan a tárlat főleg a kommunista terrorra fókuszál, az én elmémbe legdurvábban az egy a náci kivégzőtáborban történő tömegsírba temetésről látott videó égett bele, valószínűleg örökre. Azóta is rosszul vagyok, ha rá gondolok... Három órát töltöttünk bent, aminek a végére már kicsit szenvedtünk, mert elfáradtunk, ráadásul iszonyatosan fülledt volt bent a levegő és fény sem jött be, egyáltalán.
Miután végeztünk, metróval átmentünk Budára és felsétáltunk a várhoz. Bementünk a Magyar Nemzeti Galériába megnézni Munkácsi Krisztus Trilógiáját, ami után kaptunk egy óra szabad programot. Ekkor eléggé szétszéledt a csapat, mi is leszakadtunk Krisztával a többiekről, így végül lecsúsztunk arról, hogy együtt elmenjünk fagyizni. Azonban, végignéztük majdnem az egész múzeumot. Nekem nagyon tetszett, s újfent megerősített benne, hogy a XX. századi modern képzőművészetáll hozzám a legközelebb, akármennyire durván elvont tud is lenni. Vagy talán éppen ezért. Aztán a Galériától elfutottunk a Nyugatiba. Szó szerint. Futottunk az utcán, a metró aluljárókban, a mozgólépcsőkön, egyedül csak magukban a metrókocsikban nem. xD Végül azért meglett az eredménye, és az osztály sikeresen elérte a vonatát, mindenki, hátra se nézve, felugrott rá, én meg ott álltam mosolyogva a peronon. Ugyanis én még maradtam három órát.
Megbeszéltük Nikivel, hogy találkozunk, úgyhogy kijött elém a pályaudvarra. Onnan, pár perc határozott elindulás majd irányváltás után, elmentünk nekem visszajegyet venni, majd pedig a Westendbe. Ott első számú problémám volt a kávéfüggőségemet ellátni, így először bementünk a szupermarketbe, de ott csak fél literes tejeskávé volt. Így hát, szépen végigjártuk az egész Westendet más lehetőséget keresve, de az "igazi" kávé mindenhol drága volt, az automata pedig nem működött. Végül az lett az egészből, hogy visszamentünk megvenni azt a tejeskávét. xD Utána kerestünk egy szabad kanapét és ott beszélgettünk, amíg nem kellett menni a vonatomhoz.
Sikerült elmaradnom és megkavarodnom a születésnapi felköszöntésekkel, ami mondjuk, legyünk őszinték, nem baj, bár azt például sajnálom, hogy Stefan Olsdalnak nem szenteltem bejegyzést. De úgyis mindenki tudja, hogy érzek a Placeboék iránt, nee? :) ♥ A mai napon viszont egy kivételesen fontos személy született, akiről, sajnos, nem sok apropóm adódik írni, pedig nagyon szeretem, így most mindenképp megragadom az alkalmat.
Boldog Születésnapot, Heath Ledger! ♥
Heath ma lenne 32 éves.
Heathcliff Andrew Ledger1979. április 4-én született az ausztráliai Perthben. A különleges nevét Emily BrontëÜvöltő szelek című regényének egyik főszereplőjéről kapta, mivel ez volt a szülei kedvenc könyve. Érdekesség még, hogy a húgát pedig Kathynek hívják, ami pedig a főhősnő neve. Heath 1992-ben kezdett filmezni, első nagyobb szerepét az 1997-es Conor, a kelta c. sorozatban kapta meg. Az áttörést 1999-es 10 dolog, amit utálok benned és a 2000-es A hazafi hozta meg számára, innentől pedig nem volt megállás. A legnagyobb elismerést a 2005-ös Brokeback Mountain - Túl a barátságonban játszott főszerepéért kapta, amiért Oscar-díjra is jelölték. E film forgatásakor ismerkedett meg Michelle Williamsszel, akivel 2005-ben közös gyerekük is született, Matilda Rose. A kislány keresztapja, egyébként, Jake Gyllenhaal, Heath legjobb barátja, aki nem mellesleg a partnere volt a Brokeback Mountainben. Aztán eljött a végzetes 2008. január 22., amikor ezt a csodálatos embert holtan találták a hotelszobájában. Igazságtalan és korai halálát az okozta, hogy kétféle nyugtatót vett be, hogy aludni tudjon. A mennyiség nem lett volna halálos, a bajt a gyógyszerek egymásra gyakorolt kölcsönhatása okozta. Heath egy félkész és egy befejezett filmet hagyott az utókorra, az utóbbi A sötét lovag c. Batman-film, amiben Joker alakításáért posztumusz elnyerte a nagyon megérdemelt Oscar-díjat is.
Heath filmjei közül életében csak a 10 dolog, amit utálok bennedet láttam, amit nagyon szerettek, mert a tinivígjátékok között igenis nagyon jó. Szimpatikusnak találtam őt, de nagyon aktívan nem kezdtem el foglalkozni vele. Aztán jött a halálhír... A televízió ezután elkezdte adni a filmjeit, s pár nap leforgása alatt hármat is megnéztem tőle. Teljesen lenyűgözött a színészi játéka, olyan hatást gyakorolt rám, amilyet azelőtt és azután is csak kevés színésznek sikerült. Egyszerűen alig tudtam felfogni, hogy ő már nincs köztünk. Egyre jobban érdekelni kezdett, mind színészként, mind pedig emberként. Nagyon sok filmjét megnéztem és egyre többet olvastam utána, így szépen lassan az egyik kedvenc színészemmé lépett elő. Akkoriban számomra még minden új volt vele kapcsolatban, így, hiába voltam szomorú miatta, még nem éreztem azt az űrt, amit a halála okozott. Most már érzem. Már nincsenek többé új információk, hírek, filmek. Már minden befejezett. Már alig maradt filmje, amit eddig még nem láttam, s fáj a tudat, hogy ha ezeket is megnézem, több már tényleg nem lesz. Igen, most már igazán érzem a veszteséget, amit akkor még valamelyest gyógyított a rajongás újdonsága. Rossz érzés, hogy ő már nincs. Úgy gondolom, Heath a generációjának legtehetségesebb színésze volt. Ha több idő adatik neki, igazi színészlegendává válhatott volna. Bár, szerintem, ő így is az.
Heathy, csak azt remélem, szép az álmod. Hiányzol. Sosem felejtünk el.
Hát, ez a hét gyorsan eltelt. Mostanában mind olyan gyorsan telik...Két hónap múlva ilyenkor már tudni fogom az írásbeli érettségijeim eredményeit. Durva. Volt érettségi tájékoztatónk, ahol az igazgató kifejtette, hogy a mi iskolában általában jó érettségik szoktak születni, és 90valamennyi %-ban fel is veszik a diákokat egyetemre, igaz ugyan, hogy olyan rossz félévi évfolyamátlagot az iskola történetében végzős évfolyam még nem produkált, mint mi. Hát, köszönjük a lelkesítést. xD Az átlagon meg biztos sokat segített volna, ha nem egy sértődékeny napóleonkomplexusos biológia tanár tanít minket, aki miatt csomó ember átlaga egyes lett a bukás miatt.
A héten Krisztával átismételtem a daruhajtogatást, mert már nem emlékeztem rá, de mindenképp szerettem volna csinálni párat, így Japánra gondolva, vagy ilyesmi. Aztán előkerestem az általános iskolás színes papírjaimat, amiben az akkori kislány énem csak a szürke (pedig azóta kedvenc szín), a fehér, a fekete és a barna lapokat hagyta a későbbi önmagára. xD Az ezt követő napokban pedig rögeszmés daruhajtogatásba kezdtem, most konkrétan teli van velük a szobám. De hamarosan új kihívás kellett, úgyhogy nekiálltam egyre kisebbeket és kisebbeket hajtogatni, a minimumom végül a 8×8 mm-es papírból készült példány lett, szegényke nem olyan szép, mint a nagyobb társai, de én büszke vagyok rá. xD ♥ Azonban, miután ezt a küldetést teljesítettem, megint kellett valami új, úgyhogy tegnapra Edit hozott nekem origami könyvet és abból hajtogattam pár dolgot. Ja, egyébként a fentieket mind-mind az iskolában, szóval rendkívül hasznosan telt a hetem.
Különböző méretű darvak ^^ (Az ott középen egy ötforintos.)
A "madár" az elvileg az egyszerűbb verziójú daru, amit ki akartam próbálni, mert én csak a bonyolultabbat tudtam eddig. De maradok a továbbiakban is annál, mert az jobban tetszik.
Aztán, ezenkívül szokásos érdektelenség a legtöbb dolog iránt. Viszont a Miyavi koncertet már nagyon-nagyon várom. *-* Rengeteget hallgatom mostanában, meg elkezdtem bepótolni azokat a PV-it, amiket még nem láttam. (Imádom Miyavit, de nem feltétlenül a PV-i miatt.) Így akadtam rá a Kekkonshiki no Uta angol feliratos verziójára. A szám eddig is a kedvenceim között volt, de most még jobban bele vagyok szerelmesedve. Egyszerűen annyira mesterien keserű... Nagyon tetszik.
Nem akartam ilyen bejegyzést írni, de úgy döntöttem kinyavalygom magam egészben, ha már úgyse vagyok jelenleg másra alkalmas, aztán legalább nem a Plurkömet szemetelem tele vele.
