Nem szeretek semmit sem lehúzni, főleg nem akkor, ha egy kedvencemről van szó. Viszont talán pont ezért merem megtenni, mivel az, hogy egy valami tőle éppenséggel nem tetszik, az semmit nem változtat a szeretetemen, valamint elhihető nekem, hogy nem rosszindulatból teszem.
A 30 Seconds to Mars a legnagyobb kedvenc nyugati együtteseim egyike, de tisztában vagyok a megalomániájukkal, ami sokszor a klipjeiken is eluralkodik. Ennek ellenére a legtöbbet szeretem, bár pl. a Kings and Queens videójában vágtató fehér lovat még mindig nem tudtam hová tenni. A nem rég megjelent Closer to the Edge azonban minden szempontból tökéletes volt, pedig azt gondolhatnánk, mennyire egyszerű... ám pont ettől lett nagyszerű. Ilyen előzmények alapján nagyon vártam a következő klipjüket, ami ráadásul a kedvenc This Is War albumos számomhoz, a Hurricane-hez készült.
Akkor kezdtem kételkedni, mikor Marsék nekiláttak a töménytelen mennyiségű klipelőzetes kiadásának, amikből nyilvánvalóvá vált, hogy az új klipben gyakorlatilag minden lesz. Végül november 30-án napvilágot látott a videó, méghozzá 13:10 időtartamú, gigantikusan hosszú formában (bár elvileg van/lesz tévére szabott verziója is).
Sajnos, beváltotta amitől tartottam... Nem tetszik. Marséknak sikerült a beleesni abba a hibába, hogy túl-túl-túl sokat akartak. Ez mondjuk, tapasztalataim alapján, amerikai együtteseknél nem ritka, nyilván közrejátszik Hollywood közelsége is. A klip végeérhetetlenül hosszú és vontatott. Nagyon hiányzik számból Kanye West vokálja is, mert annak ellenére, hogy őt, mint előadót nem szeretem, ebbe a számba kell a hangja, mert az a kontraszt, amit Jareddel képeznek, adja a sava-borsát. Enélkül ez a dal, amit tényleg mesterműnek tartok, unalmas lett, és ezt csak fokozta a szétszabdalása. A klipet három részre osztották (Születés, Élet, Halál), s csak a harmadik egységben kap dinamikát, mind a szám, mind a képi megvalósítás.
Emellett nagyon nem örültem a sok-sok hatásvadász elemnek sem, a valamit nagyon szimbolizálni akaró, de gyakorlatilag funkció nélküli félmeztelen ikerlányoknak, a földet firkáló szőke horrorgyerekeknek, s annak a bevágásnak végképp nem, amin két lány egymás szájába hány/köp... A lassítások ahelyett, hogy valami megrendítő feszültségkeltést szolgáltak volna, inkább viccesre sikeredtek. Gondolok itt például arra, ahogyan Jared a klip elején (egyébként az Escape zenéjére) lassítva kiugrik az ablakon, illetve amikor hanyatt belezuhan az amerikai zászlókkal leterített koporsók egyikébe (amik megint csak elég hatásvadász kellékek voltak).
Azonban, hogy pozitívat is mondjak, az a jelenet, amikor megjelennek a tetoválások Jared felsőtestén, az kifejezetten tetszik. Emellett a klip alapját adó szadomazo jeleneteket is helyén érzem, illenek a dalhoz. Arról a röpke betétről pedig, amin Shannon másodmagával taiko(?) dobokon játszik, már az előzetesek alatt tudtam, hogy a kedvencem lesz. Nem tagadom, ezeken kívül is akadt pár jó ötlet, de így egybezsúfolva számomra azok sem tudtak igazán működni. Az viszont továbbra is nagyon szimpatikus bennük, hogy ennyire egyenrangúan szerepelnek mindig, mindhárman.
Tovább már tényleg nem akarom bántani őket, mert, mint tudvalevő, igazán nagyon szeretem ezt az együttest. De ezt a klipet most... nem. Azonban a Hurricane, album-verzióban, továbbra is az egyik kedvenc számom marad tőlük, mert tökéletes. ITT meghallgatható az imént említett verziójában is, valamint elolvasható róla a magyar fordításom is.
