püfff... Megint tévéműsoros bejegyzés... Úgy döntöttem, írok pár szóban a Nagy Duettről, ha már képes voltam végignézni. Aki szokta követni a Plurköm, az láthatta, hogy szinte minden péntek este azon nyavalyogtam, hogy mennyire nagyon gagyinak tartom, ennek ellenére mégis néztem. Mert ha Bereczki Zoli feltűnik valami tévéműsorban, én azt nézem. Olyan nincs, hogy nem, mert ő Bereczki Zoltán. Szóval na... érte még ezt is.
Akkor most hivatalosan belinkelem ide az új helyeket, ahol internetfüggőségemnek köszönhetően immár fellelhető vagyok, hogy mindenki, akit esetleg érdekelhet, tudomást szerezhessen róluk. A képekre kattintva érhetitek el őket. Amúgy pedig, be van rakva előbbi a Blogjaimhoz is, utóbbi pedig az Elérhetőségekhez.
. LiveJournal .
Már párszor említettem, hogy elkezdtem felfedezni-használni és az a helyzet, hogy nagyon tetszik. Viszont egyelőre még nem tudom, pontosan mihez kezdek vele. Végül is, az is egy blog, de jelenleg nem gondolom úgy, hogy átköltözök oda. Legalábbis a személyes bejegyzéseim biztosan maradnak itt, max a kedvenceimről szóló bejegyzéseim egy részét fogom inkább ott prezentálni. Mivel elsősorban az Akanishi Jinnel és a KAT-TUN-nal kapcsolatos hírek és egyebek miatt regisztráltam LJ-re, gondolom leggyakrabban róluk fogok oda írni. Ezenkívül, arra gondoltam, hogyha nyáron majd elkezdek videókat feliratozni és készíteni, esetleg majd azokat is ott mutatom meg. Majd idővel biztos kialakul, mi-hogy lesz.
Úgy állítottam be, hogy bárki írhasson kommentárt regisztráció nélkül is, szóval remélem, hogy olvassátok majd és ott is várom szeretettel az esetleges hozzászólásokat. ^^
. Tumblr .
Hát, nekem őszintén nagyon szimpatikus, mikor valaki érdekes és művészi fotókat gyűjt össze a tumblr-jén, biztos fogok párat reblogolni én is, de, az igazat megvallva, én elsősorban Plurk-kiegészítőnek csináltam. Szóval, fangörlös lesz az is. 'Cause I'm a fucking fangirl and can't help it. :'D
Sosem szerettem igazán képeket és videókat postolni Plurkön, mert olyan lekicsinyítve nem sokat értek. Úgyhogy, az lesz a jó a Tumblr-ben, hogy mindezeket lehet szép nagyban. Szóval, ha követnétek azt is, annak nagyon örülnék. Yoroshiku onegaishimasu~
A Strange Infatuation cím, egyébként, a Placebo Without You I'm Nothing-jából van. És nem kell félni, még mindig nem fogytam ki a 'strange' szót tartalmazó, címként alkalmazható dalszövegrészletekből... Mondtam én annak idején blognyitáskor, hogy ez a kedvenc angol szavam! xD
szerk.: Amúgy, aki regisztrálva van Bloggerre és az Irányítópulton, a HOZZÁADÁS gombra kattintás után bemásolja oda a fenti oldalak URL címét, ugyanúgy tudja követni őket, mint a blogspotos blogokat. (Mondjuk a Tumblr-t annyira nem érdemes, mert annál, sajnos, pont a képeket nem jeleníti meg előnézetben.)
Már épp azon gondolkoztam, mi lehet Király L. Norbival, mert nem nagyon hallottam róla azóta, hogy lecsillapodott az X-Faktor-láz. Hát, kiderült, hogy csak én nem jártam nyitott szemmel az elmúlt hetekben, ugyanis az imént belefutottam a Valahol elveszett c. videóklipjébe, ami valamikor május elején jött ki.
Ez a hét is jó volt, kétszer is voltam színházban. Ráadásul mindkettő musical volt. Hiába szeretem a prózai darabokat is, azért a musicaleknek még mindig különleges helye van a szívemben, mert ott kezdődött nekem ez az egész színház-szeretet. Mindkettőn anyukámmal voltam, a hétfői Rebeccát én kaptam tőle ballagásra, a szerdai A nyomorultakat pedig ő tőlem a születésnapjára.
Tegnap végre Kriszta is letudta az utolsó írásbelijét, ennek örömére dél körül (mivel késtem) találkoztunk. Sétálgattunk a központban, ültünk a fűben, beszélgettünk, utána pedig eljött velem filmesztétika szakkörre. Már nagyon-nagyon hiányzott. ♥ Most, szerencsére, majd többet fogjuk látni egymást, mert mindenféle filmklubos záróprogramok lesznek, amikre, természetesen, megyünk, mert mi jobb dolgunk is lenne így szóbeli érettségire való felkészülési időben? xD
Egyébként, megkaptam Krisztától, hogy keveset írok a blogomba, de még Plurkre is, ráadásul oda sokszor japánul és azt nem tudja elolvasni. Ezt akkor rögtön cáfoltam, de most még szépen be is bizonyítom. A tegnapi egy plörkön kívül, ami direkt japánul volt, csak Krisztának, összvissz három plörköm tartalmazott japán nyelvű elemeket. Ezek voltak azok:
"Nobuta wo Produce" ~ Ez egy fantasztikus doramának a címe, amit mostanában néztem. De ezt említettem már itt is. Amúgy, azt jelenti, hogy "Nobuta producelése".
"Kienai kono kizuna" ~ Ez az alá a videó alá volt írva, amit egy-két bejegyzéssel ezelőtt ide is beraktam (Kame szólója, a Kizuna). Ez egy sor a dalszövegből és azt jelenti, hogy "Ez a kötelék örökre megmarad".
"Tatta Hitotsu no Koi" ~ Ez meg annak a doramának a címe, amit most nézek. xD (Azóta már még egy plörkömben megemlítettem.) A magyar szövegkörnyezetből szerintem kideríthető volt. Egyébként, azt jelenti, hogy "Egyetlen szerelem".
Azzal, hogy kevesebbet írok, nem tudok vitatkozni. Tudnék én sokat írni, csak egyrészt nincs rá elég időm, másrészt, ha írok is, olyan mintha a falnak beszélnék. Mert oké, hogy nagyrészt magamnak írok blogot, de azért tudnék örülni megjegyzéseknek... A másik kettőn pláne nagyon. Kezdek egyre jobban rákapni a LiveJournalra és olyan jó, hogy ott mindenki mindenhova mindenkinek ír kommentárokat. Mi meg itt Bloggeren egyre inkább leszokunk róla. Belátom, én is. Pedig, szerintem, jó dolog. Mindegy, kényszeríteni nem tudok és nem is akarok rá senkit. Csak jobb érzés lenne úgy írni (főleg az Eyelid Moviesra), ha lennének visszajelzések.
Egyébként, mostanában teljes dorama-mániám van még mindig megint, mert egyszerűen annyira jókat nézek. Az egyik ugye a Nobuta wo Produce volt, ami abszolút kedvenc lett. Most pedig egy másik Kame-doramát kezdtem el, a Tatta Hitotsu no Koit, amibe már az első perc után teljesen szerelmes voltam. Tetszik a történet, szimpatikusak a szereplők és valami lélegzetelállítóan szép zenéje van. De ezekről majd írok bővebben az Eyelid Moviesra, meg majd az Anegóról is fogok, csak előtte újra akarom nézni a Specialjét, hogy frissebb legyen az élmény.
Viszont gyors megemlékezés arról, hogy megnéztem Jin négyszer 23 perces minidoramáját, a X'Mas Nante Daikirait, mert arról kritikát nem fogok írni, mivel nem nagyon tudok róla mit mondani, azon kívül, hogy nézhető volt. Meg imádtam, hogy Sex Pistols: Anarchy In The U.K. volt a végefőcím zenéje. I am an anarchist~ Egyébként Jin miatt megérte megnézni, mert, biztos meglepő, nagyon szerettem benne. ♥ 2004-es, szóval itt még nagyon fiatal volt. Most, hogy ezt is láttam, azokon kívül, amikben Jin még kisfiú, már csak a Gokusen 2 lenne hátra tőle, de azt majd akkor nézem meg, ha már láttam az első évadot. Félő, hogy az nem most lesz.
Ez a hetem eddig nagyon-nagyon jó volt. Szinte folyamatosan mentem valahová, minden napra volt valami elfoglaltságom. Olyan volt, mintha nem is lennének még előttem a szóbelik, hanem elkezdődött volna a nyári szünet. Nagyon élveztem és, úgy gondolom, azután a hatéves múltheti kínszenvedés után meg is érdemeltem. Aztán lassan elkezdek most már majd tanulgatni is valamit, mert azért na.
Kedden bementem német konzultációra a suliba, én egyedül, a többieket ezek szerint annyira nem hozta lázba a téma. Így viszont hamar végeztünk is, aminek mondjuk örültem, mert így még tudtam beszélgetni egy kicsit Nominnal. Utána pedig Claudiával találkoztam. Besétáltunk a központba, leültünk egy padra és beszélgettünk. A kedvencem volt, amilyen jól el tudtunk társalogni a Hana Yori Dango/Boys Before Flowers történetéről és szereplőiről úgy, hogy ő még csak a japán, én pedig még csak a koreai változatot láttam. Utána, mivel elkezdett esni, bementünk a Malomba. Igazából nem nagyon csináltunk mást egész délután, mint beszélgettünk, de jó volt. :)
Szerda délelőtt átmentem meglátogatni Mollyt, aki szegény betegség miatt otthon volt. Először voltam a szép új lakásukban, de örömmel állapítottam meg, hogy még mindig közel lakunk egymáshoz. Nagyon jó volt beszélgetni. ♥ Tőlük mentem délután filmesztétika szakkörre, ahová járni fogok továbbra is, sőt az elkövetkező években is minden alkalommal el fogok menni, ha épp úgy leszek itthon, mert imádom. Annyira nagyon szeretem az összes emberkét onnan, olyan jó csapat vagyunk. Jövőhéten elvileg kapok kölcsön egy videó- és feliratkészítő programot az egyik lánytól, amivel majd a nyáron megtanulok égetett feliratot készíteni és, reményeim szerint, videoklipet összevágni. Úgy várom már. *-*
Csütörtökön Katával találkoztam. Kimentem elé a vasútra, utána elmentünk a Malomba vizet venni és leülni egy kicsit. Mivel, sajnos, nem tudott eljönni a ballagásomra, most kaptam tőle az ajándékomat, egy halálosan édes kis csokrot és könyvutalványt. Azóta is teljesen meg vagyok hatva, mert erre igazán nem számítottam és nem kis kellett volna. Köszönöm. ♥ Utána elmentünk a színházhoz, mert egymástól függetlenül jegyeket akartunk venni Nyomorultakra, én anyukám aznapi szülinapjára. Utána mentünk könyvesboltba, majd pedig könyvtárba. Szerintem összeadva több órát töltöttünk könyvek között. xD Kata a könyvtárból hat kötettettel távozott, de csak azért, mert annyi volt az egyszerre kivehető könyvek maximuma. A leendő magyar szakos. ^^ Utána még kiültünk a pályaudvar melletti parkba beszélgetni. Miután elment, még hazasétáltam egy újabb 35-40 perc alatt, így mire hazaértem már alig éreztem a lábaimat az egész napos mászkálástól. xD
Pénteken kimentem Claudiáékhoz. Ezt hosszas te-gyere-vagy-én-menjek-mikor-menjek vívódás előzte meg, aminek kapcsán rájöttünk, hogy tényleg létezik olyan, hogy mindegy. xD Végül nagy nehezen kitaláltuk és még jó helyen sikerült is leszállnom a buszról, úgyhogy teljes volt a sikert. Néztünk NewS: Never Ending Wonderful Story koncertet, mert ők Claudia kedvenc együttese, én pedig még nem nagyon ismertem őket. Jó volt, a tagok imádnivalóan édesek és halálosan idióták voltak, a végére pedig sikerült is meg tanulnom kivétel nélkül mindenkiről, hogy kicsoda. ^^ Ez, jó j-pop koncerthez híven, olyan három órás elfoglaltság volt. Utána Claudia készített okonomiyakit (japán "pizza"), ami nagyon-nagyon finom volt. Vacsora közben az anyukájával bebizonyították nekem, hogy az antiszociális az még kifejezetten jó szomszédnak számít. xD Aztán elkezdtünk doramákat válogatni, kaptam is kölcsön egy tucatot, úgyhogy most egy ideig biztos nem fogok unatkozni. De Claudia sem, ugyanis én is vittem neki jó párat. Később pedig még haza is hoztak, mert nekik is kellett bejönni a városba. Jó nap volt, nagyon jól éreztem magam. ^^
Még mindig nincs erőm írni arról a rengeteg mindenről, ami történt. De majd mindenképp fogok, mert ezek olyan dolgok, amiket magam miatt szeretnék dokumentálni. Végül is, a szalagavatós dolgokat is sikerült előbb-utóbb megírnom, majd eljutok a szerenád-ballagás témákig is. Előttem a felkészülési szünet, nee?
Amúgy lehet, azért nem megy, mert valahogy még nem annyira fogtam fel. Mert oké, itthon vagyok, nem kell mennem iskolába. De nem érzem azt, hogy soha többet nem kell mennem, legalábbis gimnáziumba nem. Sőt, olyan, mintha az egész előző hét egy alternatív világban játszódott volna. Jelenleg teljesen elszigetelve érzem magam tőle. Nagyon furcsa.
Igazán az elmúlt napokban nem sok mindent csináltam, holnaptól tervezek szocializálódni. Doramát néztem, még mélyebbre zuhantam a KAT-TUN fandomban, illetve párszor voltam apukáméknál. Most már elég nagy az öcsém ahhoz, hogy lehessen játszani vele, aminek nagyon örülök, mert az ülünk-mellette-és-nézzük program nem volt épp a kedvencem. xD Alig várom, hogy már tudjon menni és beszélni. Olyan jó lesz. Majd nézek vele sok-sok Disney mesét. *-*
Hamarosan a végére érek a Nobuta wo Produce doramának. Imádom. Valószínűleg elő fog lépni kedvenc japán doramává, sőt még összesített listán is nagyon esélyes neki egy holtverseny a második helyen a Boys Before Flowers-szel, de még akár a Playful Kiss mellé is felzárkózhat. Azt szeretem a Nobutában, hogy annyira mély, igazi emberi kapcsolatokról szól. Meg eleve örülök, hogy végre valahol a barátság áll egy történet középpontjában. Személy szerint, sokkal többre tartom a barátságot, mint a szerelmet, bár ebben biztos közrejátszik, hogy sosem voltam egy szerelmes-típus.
Kamenashi Kazuya az egyik főszereplője a Nobutának és nagyon szeretem benne. Talán ezért is, de mostanában elkezdtem többet foglalkozni Kaméval. Eddig is ő volt Jin után a második számú kedvencem a KAT-TUN-ból (Mert attól, hogy Jin kilépett, nem tudom azt mondani, hogy nem ő a kedvencem, ha egyszer a munkásságuk minimum 80%-ának szerves része.), de mostanában még jobban megszerettem. Nagyon szép hangja van és odavagyok az előadásmódjáért. Személyiségre néha nem vagyok kibékülve vele, bár az tény, hogy izgalmas ember. A szólói pedig csodálatosak. A Kizuna az egyik legnagyobb kedvencem tőle. Igazából, úgy vagyok vele, mint magával Kaméval. Eleve szerettem, de minél többször hallom, mindig csak annál jobban.
Akárhány videót néztem már meg, ahol Kame a Kizunát énekli, ez a kedvencem. Mert ahogy Jinnel együtt éneklik az annyira... kizuna (~baráti kötelék).
Elgondolkoztam azon, hogy végül is azért csináltam a kritikás blogomat, hogy a kedvenceimről szóló hosszú bejegyzéseimet, amiket feltételezem, a barátaimon kívül, az olvasóim nagy része csak akkor olvas el, ha történetesen ő is szereti az adott személyt, oda rakjam fel, ne pedig ezt a blogomat árasszam el vele. Ezzel csak annyi a problémám, hogy ott próbálok kicsit objektívebb lenni, ergo nem fogom azt ecsetelni több soron át, hogy mennyire a hatása alatt vagyok valaminek... ellenben itt. xD (Bár ahogy visszanéztem, a Jang Geun Sukos bejegyzés, kicsit átírva simán mehetett volna akár oda is.) A másik meg, hogy mostanában tényleg sikerült kicsit elhanyagolnom az Eyelid Moviest, de majd pótolok, ha a holnapi utolsó írásbelimet is letudtam.
Most viszont nincs tovább a mese, mert szeretnék írni az újabb Akanishi Jin-féle csodáról. Tegnap jelent meg a Yellow Gold Tour 3011 című koncert DVD-je, ami az internetnek hála már délután megtekinthető volt YouTube-on. Én pedig, természetesen, azonnal megnéztem. Nagyon tetszik. Annyira jó ez a futurisztikus színpadkép és a városi majálist a Star Treck szereplőgárdájával egyszerre megidéző JinCrew, kontrasztban Jinnel, aki többnyire utcai-szerű ruhát visel és sok számban nem is táncol. Tökéletesek az arányok és izgalmas maga a koncepció.
Jinnek pedig igaza volt, tényleg nem lehet műfajilag besorolni a zenéjét. "My music is like... hip-hop... pop... maybe pop." És még azt hiszem, egész jól megfogalmazta. Nagyon más, mint a KAT-TUN. Annyira megértettem mindent, miközben néztem a koncertet. Bizonyára szenvedett attól, hogy valami olyasmit kellett csinálnia, amiben nem találta önmagát. Látszik rajta, hogy ez ő, ez az ő zenéje. Akárhogy is szeretem a KAT-TUN-t, világos, hogy ezt meg kellett lépnie. Tisztelem érte, hogy önmegvalósít és örülök megosztja velünk a világát a zenén keresztül. Szerintem most minden rajongójának büszkének kell lennie rá, s remélem ő is az saját magára. Részletesebben nem akarok belemenni ebbe a témába, mert még mindig nem látok bele elég mélyen, illetve nyilván átérezni sem tudom teljesen, milyen lehetett megélni a szétválást a régóta rajongóknak, lévén én már ebbe a szituációba csöppentem bele. (Mondjuk, ennek ellenére következetesen a KAT-TUN örökös tagjának tekintem Jint, pedig szeretem és hallgatom a többieket nélküle is.)
Tetszik Jin zenéje. Ilyesfélét sem hallgattam ezelőtt... De van benne valami, ami egyszerűen elragad. Elektronikus, de nem agresszívan. Révülős és mégis sodró. Atmoszférát teremt, a hatása alá von. Határozottan tetszik a legtöbb száma. Persze van olyan is, ami nem, mert a túlzott torzítóhasználatot pl. Christmas Morningban, még mindig nem tudom tolerálni. Voltak számok, amiket még nem is nagyon hallottam vagy csak nagyon rossz minőségben. Külön öröm, hogy máris felkerült a netre audiorip az utóbbiak DVD-s verziójáról, így most aztán van mit hallgatnom.
Gondolom, a videókat hamarosan le fogják szedni YouTube-ról, de ezt a két számot muszáj most beraknom. Aztán, ha felszívódnak a netről, majd kicserélem őket képre vagy zenére.
A Page. Nem tudom, hogy ez a szám másra is olyan erős hatást gyakorol-e, mint rám, de nekem ez az egyik első számú kedvencem tőle. Ha nem, akkor a videóval együtt sem fog. Nincsenek táncosok és Jin arca itt sem látszik a kapucnijától. Egyedül ül, majd feláll és egyre magasabbra emelkedik. Szimbolikus, nee? Egyébként pedig, ez a szám monoton, de igazság szerint én pont ezt szeretem benne. A "nagyon üres" napjaimban hallgattam állandóan ezt és tökéletes volt. Azóta is imádom. A szövegét is.
Paparats. Ez a szám egyike azoknak, amiket eddig csak hallgathatatlan minőségben ismertem, úgyhogy nekem ez lett a koncert legnagyobb meglepetése. Az eleje színtiszta elfojtott indulat. Még a hangja is vissza van fogva torzítóval. Utána feloldás. Majd kitörés, igazi rockosan. Valami állati. És ahogy közben diszkréten lángba borul a színpad, zseniális.
Az Eternal volt az utolsó szám... Továbbra is az a véleményem, hogy én annál gyönyörűbb dalt még életemben nem hallottam. Annyi szeretet, annyi szomorúság, annyi szépség, annyi érzelem van benne, hogy az páratlan. Valahol olvastam, hogy Jin ezt a számot ajándéknak szánta, bármilyen alkalomra. Mivel pont tegnapról mára virradóan van két hónapja, hogy ez a hihetetlenül tehetséges srác bekerült a legnagyobb kedvenceim közé, mondhatjuk, hogy nekem ez a koncert volt a hónapfordulós ajándékom. Szebbet nem is kívánhatnék. ♥
Na, milyen nap van még ma? Placebo-nap! Úgyhogy Bereczki Zoli felköszöntése után most rögtön írok is egy bejegyzést életem második legmeghatározóbb kedvenceiről is. Fontos megjegyezni, hogy csak időben második, mert egyébként, gondolom senkit sem lepek meg azzal, hogy a Placebo számomra a minden, ha e kedvenceimről van szó.
Elmondok egy mesét, amit már, gondolom, a legtöbb olvasóm hallott már, de ahogy visszakeresgéltem, úgy láttam, egészben még nem írtam le a blogomba, úgyhogy most megragadom az alkalmat.
Egyszer volt, hol nem volt, 2008 máricusában történt, hogy Niki átküldte nekem MSN-en az Every You Every Me-t. Ez nem volt egyedülálló dolog, akkoriban kaptunk rá, hogy zenéket küldözgettünk a másiknak. Miután meghallgattam a számot, kb. negyed óráig a fent lévő partnereim agyára mentem, azzal, hogy "Valaki mondja meg nekem, hogy én ezt honnan ismerem?!", aztán egyik barátnőm felvilágosított, hogy Sziget-zene volt. Aztán ennyi. Hallgattam, elég sokat, de csak azt az egy számot, az együttesnek egyáltalán nem kerestem utána. Azután nyáron megnéztük, megint csak Nikivel a Velvet Goldmine című filmet, amiben nagy lelkesen megmutogatta nekem, hogy "Na, ők a Placebo!". Akkor láttam Briant először, és az első benyomásom az, volt, hogy hogy lehet a "helyes-hangú srác" egy ilyen csúnya boszorkány. xD Hogy őszinte legyek, azóta is az a véleményem, hogy rémes, ahogy abban a filmben kinéz. Utána, nyár végén végighallgattam az egész Velvet Goldmine OST-t, ugyanis előtte leginkább csak a Jonathan Rhys-Meyers és Ewan McGregor által énekelt számokat hallgattam róla. Ekkor pedig nagyon megtetszett a 20th Century Boy, ami történetesen a Placebo feldolgozása. Körbenéztem a gépen, és még egy számot találtam, amit valószínűleg annak idején csak egyszer hallgattam meg, mert elnyomta a honnan-ismerem-én-ezt-EYEM-t dilemma. Ez volt az Infra-Red. Az elkövetkező pár napban, ami még hátra volt a nyári szünetből módszeresen agyonhallgattam az említett három számot, aztán, mikor már kicsit kezdtem megunni őket, letöltöttem az első szembejövő Placebo lemezt (Extended Play ’07). Elkezdtem hallgatni és a Meds-szel az élen teljesen beleszerelmesedtem, így rövidesen leszedtem a többi albumukat is. Elolvastam a szöveget az együttesről és Brian Molkóról Wikipédián, s mivel érdekesnek találtam őket, elkezdtem informálódni is róluk. Ennek már lassan három éve, de sokkal többnek tűnik. Már számtalanszor leírtam, de megteszem most is: én előttük még egyetlen együttest sem szerettem ennyire, s valószínűleg soha nem is fogok. Igaz, hogy most Akanishi Jin iránt elég hasonlóan érzek, de ő teljesen más kategória. Zeneileg mindig a Placebo lesz az első számú.
Brian Molko. Stefan Olsdal. Steve Forrest. Steve Hewitt. ♥ Mert számomra a Placebo nem három, hanem négy tagú.
További érzelmi fejtegetéseim a Placebóról, Brian születésnapjai kapcsán: ITT és ITT
Egyébként, mindeneim épp továbbra sem csinálnak semmit és úgy néz ki ez most még egy darabig így is lesz. Értem én, hogy kell a pihenés a másfél év turnézás után, de akkor is nagyon hiányoznak, már most. Mivel annak idején pont két album között ismertem meg őket, könnyedén elvoltam a régi albumaik felfedezésével az új megjelenéséig, most viszont tényleg szó szerint nincs semmi és ez olyan rossz. De hát, nincs mit tenni, várok türelmesen...
Egyébként, ez a Placebo Day-dolog a rajongók találmánya. A The Bitter Endben van egy olyan rész, hogy "We're running out of alibis / On the second of May", ennek kapcsán lett ez a nap kinevezve a bandának szentelendőnek. Ennek tiszteletére lefordítottam az említett számot, ITT elolvasható. Az utóbbi időben nem fordítottam olyan sokat, Placebóra pedig pláne rég került sor, úgyhogy ez most olyan jó volt. Brian gondolatait, még ha legtöbbször nehezebb is, mint másokét; mindig annyira izgalmas dolog számomra megpróbálni magyarul visszaadni.
Sok minden történt az elmúlt napokban. Idővel írni is fogok mindenről, szép sorjában, de most még nincs hozzá erőm. Annyit csak, hogy nagyon-nagyon jó volt a szerenádtól a bolondballagáson át a rendes ballagásig minden. Most viszont írásbeli érettségizem mától egészen péntekig és mivel erről pláne csak esetleg később, összefoglalóan szeretnék majd írni, a következő napokban inkább csupa könnyed bejegyzés várható.
Boldog 35. Születésnapot, Bereczki Zoltán! :) ♥
Bereczki Zoltán1976. május 2-án született, Budapesten. Eleinte inkább a sport érdekelte, öt éves korától 1986-ig versenyszerűen úszott, majd pedig 4 évig kajakozott. A középiskolában kezdett a zene felé fordulni, ekkor működött a Styx nevű zenekara is. Ezenkívül két évig dobolt, hegedült, és két évig énekelt a Magyar Rádió Gyermekkórusában. Aztán elkerült Toldy Mária énektanárhoz, s innentől már nem volt kérdéses milyen úton indul tovább. Felvételt nyert a Színház és Filmművészeti Főiskolaoperett-musical tanszakára, ahol 2001-ben végzett. Ugyanebben az évben megjelent első szólólemeze is, a Száz év, amivel érhetetlen módom, megbukott. 2002-ben szerződött az Operettszínházhoz, ahol 2004-ben megkapta Mercutio szerepét a Rómeó és Júliában, s innentől kezdett a pályája meredeken felfelé ívelni. 2005-ben Súgó Csiga-díjat, 2006-ban Emerton-díjat kapott az év musical színésze kategóriában. 2005-ben feleségül vette kolléganőjét, Szinetár Dórát, akivel azóta született egy közös kislányuk is, Zora. 2007 és 2009 között több sikeres Musical Duett lemezt is kiadtak együtt. Zoli ekkor vált egyre inkább ismertté a színházi körökön kívül is, egyre több televíziós felkérést is kapott, többek között 2008-ban ő volt a Szombat Esti Láz műsorvezetője, valamint rendszeres fellépője volt a Csináljuk a fesztivált! című műsornak is. 2010-ben aztán valóra vált a régi álma, mikor megjelent az Álomkép címet viselő nagylemeze, amivel popzenészként mutatkozott be.
Az az igazság, hogy tavaly ilyenkor arról már írtam egy bejegyzést, hogy milyen és mekkora szerepet is játszik az életemben Zoli, immár majdnem hat éve, s mivel e téren azóta nem történt változás, most nem írom le még egyszer, a lényeg, hogy nagyon fontos és nagyon szeretem. Sajnos, az újabb darabjainak megtekintésével, különböző és egyéb okokból kifolyólag kis lemaradásban vagyok, de a médiaszerepléseit folyamatosan nyomon követen. Május 16-án pedig végre látni fogom őt a Rebbecca musicalben, mert ez az egyik ballagási ajándékom anyukámtól. :)
Hangokba zárva. Mert hiába éneklik ezt a számot sokan, akikben benne van az x-faktor, Zoli énekli a legeslegszebben. Talán még az eredeti előadónál, Josh Grobannél is szebben.
