Brian 37.

Ma van Brian Molko születésnapja. A harminchetedik. Amúgy ha valaki abban a szörnyű helyzetben lenne, hogy nem tudja, ki ő, akkor most felvilágosítom, hogy a Placebo énekese. Információk róla ITT, a kapcsolatomról a Placebóval pedig EMITT. Az a félelmetes, hogy én már ismertem tavaly ilyenkor Briant. Sőt, nem csak ismertem. Rajongtam érte és az egész Placebóért. Annyira félelmetesen közelinek tűnik. És eltelt egy év! Ez azt jelenti, hogy lassan másfél éve vagyok Placebo-rajongó. Oké, tudom, ez így nem hangzik olyan félelmetesen soknak, de nekem most mégis olyan érzés, hogy hűűű, nem tűnt ennyinek. Tökéletesen fel tudom idézni magamban azokat az érzéseket, amiket akkor váltottak ki egyes számaik belőlem, mikor először hallottam őket. Mondjuk ez nagyon jó. :) A One Tree Hillben mondta egyszer Peyton, hogy a The Cure Disintegration c. lemezének meghallgatásakor szeretett bele a zenébe.Nagyon jónak tartja valamelyik másik lemezüket is, de nem emlékszik rá, azt milyen volt először hallani. A Disintegrationnál emlékszik mindenre, még arra is, milyen volt kint az idő. Alapjáraton ez a sorozat szerintem kicsit túl amerikai, viszont Peyton karakterét nagyon szeretem benne (aha, először utáltam ám :P), és ezt a jelenetét szerintem már mindenkinek elmeséltem, aki számít. :) Ím, már a netre is felírtam. Annyira megfogott, hogy azóta sem szabadulok tőle. Végighallgattam a szóban forgó lemezt is, de... rám az nem volt akkora hatással. Úgy gondolom én a Placebo jóvoltából szerettem bele a zenébe. Előtte ugye ott volt a színház, majd a filmek... Hallgattam én zenét is, pl. Puskás Petit, The Grenmát, Anti Fitness Clubot, Plain White T's-et, de azóta vagyok teljesen belebolondulva ebbe a dologba, mióta a Placebo megjelent az életemben. Azóta sok új kedvenc együttesen/énekesem is van, de irántuk az az igazi intenzív rajongás valahogy mindig kihűl egy, max másfél hónap alatt, s csak szimplán szeretem őket onnantól. És aztán megint Placebo. Igazából közben is, de a leges-legerősebben akkor, mikor épp megint egyedül ők vannak. (Ennek ellenére kellenek az egyhónapos rajongásaimat, szeretem a változatosságot.) Egyszerűen... magamra találtam a zenéjükben. A Placebo nekem több bármilyen más együttesnél. A dalszövegek, a dallamok, az életérzés és ők maguk. Az egész egy megbonthatatlan egység, ami, számomra legalábbis biztosan, már majdhogynem tökéletes. Rendben, kezdhetnék itt a doboscserén siránkozni, de mi értelme lenne? Találkoztam a Szigeten Steve Forresttel. Hihetetlenül aranyos volt, jól dobol, én elfogadtam. Steve Hewitt meg nekem, akármi is történt, örökre és kiűzhetetlenül az egység része lesz. Szeretem őket, úgy ahogy vannak. Szeretem őket, amiért vannak.