Jin 27.

Boldog 27. Születésnapot, Akanishi Jin! :) ♥

お誕生日おめでとう!

A kezdet vége...

A D'espaisRay ma bejelentette, hogy feloszlanak. Hizumi torokbetegsége nem javult, így kénytelenek voltak meghozni ezt a döntést.

Ti voltatok az első japán kedvenc együttesem... Ti keltették fel az érdeklődésemet a j-rock iránt, nektek köszönhetem, hogy megismertem a japán zenét. Közvetve azt is, hogy beleszerettem magába Japánba. Talán, ha ti nem vagytok, akkor most az a rengeteg minden, amit ennek a rajongásnak köszönhetek, nem lenne az életem része. Kedvencek, barátok, annyi mindent köszönhetek nektek a saját zenéteken kívül is. Pedig már önmagában az is... Nagyon szeretlek titeket.

Egy percig sem hibáztatlak benneteket a döntésért. Bárhogy fáj, tökéletesen megértem az indokotokat. Hizumi a legfontosabb. Óóó, istenem, bárcsak meggyógyulna... Még csak nem is az együttes miatt. Bele se merek gondolni, milyen érzés lehet valakinek, akinek 12 éve az éneklés az élete az, hogy lehet, hogy többé nem használhatja a hangját. A francba is... Miért kell ilyesminek történnie? Miért?!

Borzasztóan megvisel... Én tényleg hittem benne, hogy Hizumi meggyógyul és tudjátok majd folytatni. Annyira, de annyira sajnálom ezt az egészet. Elmondhatatlanul fogtok hiányozni... Boldog vagyok, hogy legalább még megadatott nekem, hogy lássalak titeket élőben. Titeket, életem egyik legmeghatározóbb j-rock zenekarát. Köszönöm azt a koncertet, a szép emlékeket, a zenéiteket... Kívánom, hogy alakuljon jól mindannyiótok élete és karrierje. És talán, egyszer...

Hizumi. Zero. Tsukasa. Karyu.
Sosem felejtelek el titeket. Köszönök mindent.

Yellow Gold Tour 3011

Elgondolkoztam azon, hogy végül is azért csináltam a kritikás blogomat, hogy a kedvenceimről szóló hosszú bejegyzéseimet, amiket feltételezem, a barátaimon kívül, az olvasóim nagy része csak akkor olvas el, ha történetesen ő is szereti az adott személyt, oda rakjam fel, ne pedig ezt a blogomat árasszam el vele. Ezzel csak annyi a problémám, hogy ott próbálok kicsit objektívebb lenni, ergo nem fogom azt ecsetelni több soron át, hogy mennyire a hatása alatt vagyok valaminek... ellenben itt. xD (Bár ahogy visszanéztem, a Jang Geun Sukos bejegyzés, kicsit átírva simán mehetett volna akár oda is.) A másik meg, hogy mostanában tényleg sikerült kicsit elhanyagolnom az Eyelid Moviest, de majd pótolok, ha a holnapi utolsó írásbelimet is letudtam.

Most viszont nincs tovább a mese, mert szeretnék írni az újabb Akanishi Jin-féle csodáról. Tegnap jelent meg a Yellow Gold Tour 3011 című koncert DVD-je, ami az internetnek hála már délután megtekinthető volt YouTube-on. Én pedig, természetesen, azonnal megnéztem. Nagyon tetszik. Annyira jó ez a futurisztikus színpadkép és a városi majálist a Star Treck szereplőgárdájával egyszerre megidéző JinCrew, kontrasztban Jinnel, aki többnyire utcai-szerű ruhát visel és sok számban nem is táncol. Tökéletesek az arányok és izgalmas maga a koncepció.

Jinnek pedig igaza volt, tényleg nem lehet műfajilag besorolni a zenéjét. "My music is like... hip-hop... pop... maybe pop." És még azt hiszem, egész jól megfogalmazta. Nagyon más, mint a KAT-TUN. Annyira megértettem mindent, miközben néztem a koncertet. Bizonyára szenvedett attól, hogy valami olyasmit kellett csinálnia, amiben nem találta önmagát. Látszik rajta, hogy ez ő, ez az ő zenéje. Akárhogy is szeretem a KAT-TUN-t, világos, hogy ezt meg kellett lépnie. Tisztelem érte, hogy önmegvalósít és örülök megosztja velünk a világát a zenén keresztül. Szerintem most minden rajongójának büszkének kell lennie rá, s remélem ő is az saját magára. Részletesebben nem akarok belemenni ebbe a témába, mert még mindig nem látok bele elég mélyen, illetve nyilván átérezni sem tudom teljesen, milyen lehetett megélni a szétválást a régóta rajongóknak, lévén én már ebbe a szituációba csöppentem bele. (Mondjuk, ennek ellenére következetesen a KAT-TUN örökös tagjának tekintem Jint, pedig szeretem és hallgatom a többieket nélküle is.)

Tetszik Jin zenéje. Ilyesfélét sem hallgattam ezelőtt... De van benne valami, ami egyszerűen elragad. Elektronikus, de nem agresszívan. Révülős és mégis sodró. Atmoszférát teremt, a hatása alá von. Határozottan tetszik a legtöbb száma. Persze van olyan is, ami nem, mert a túlzott torzítóhasználatot pl. Christmas Morningban, még mindig nem tudom tolerálni. Voltak számok, amiket még nem is nagyon hallottam vagy csak nagyon rossz minőségben. Külön öröm, hogy máris felkerült a netre audiorip az utóbbiak DVD-s verziójáról, így most aztán van mit hallgatnom.

Gondolom, a videókat hamarosan le fogják szedni YouTube-ról, de ezt a két számot muszáj most beraknom. Aztán, ha felszívódnak a netről, majd kicserélem őket képre vagy zenére.

A Page. Nem tudom, hogy ez a szám másra is olyan erős hatást gyakorol-e, mint rám, de nekem ez az egyik első számú kedvencem tőle. Ha nem, akkor a videóval együtt sem fog. Nincsenek táncosok és Jin arca itt sem látszik a kapucnijától. Egyedül ül, majd feláll és egyre magasabbra emelkedik. Szimbolikus, nee? Egyébként pedig, ez a szám monoton, de igazság szerint én pont ezt szeretem benne. A "nagyon üres" napjaimban hallgattam állandóan ezt és tökéletes volt. Azóta is imádom. A szövegét is.

Paparats. Ez a szám egyike azoknak, amiket eddig csak hallgathatatlan minőségben ismertem, úgyhogy nekem ez lett a koncert legnagyobb meglepetése. Az eleje színtiszta elfojtott indulat. Még a hangja is vissza van fogva torzítóval. Utána feloldás. Majd kitörés, igazi rockosan. Valami állati. És ahogy közben diszkréten lángba borul a színpad, zseniális.

Az Eternal volt az utolsó szám... Továbbra is az a véleményem, hogy én annál gyönyörűbb dalt még életemben nem hallottam. Annyi szeretet, annyi szomorúság, annyi szépség, annyi érzelem van benne, hogy az páratlan. Valahol olvastam, hogy Jin ezt a számot ajándéknak szánta, bármilyen alkalomra. Mivel pont tegnapról mára virradóan van két hónapja, hogy ez a hihetetlenül tehetséges srác bekerült a legnagyobb kedvenceim közé, mondhatjuk, hogy nekem ez a koncert volt a hónapfordulós ajándékom. Szebbet nem is kívánhatnék. ♥

Japánért

Gondolom, már mindenki értesült arról, hogy mi történt Japánban pénteken. Földrengés, cunami, azóta még az atomerőművekkel is akadtak problémák... Nem szeretném részletezni, például ITT folyamatosan nyomon követhetőek az események.

Igazából most azért írok, mert szeretném valahol én is kifejezni a részvétemet, együttérzésemet, aggodalmamat. A Facebook most teli van "Pray for Japan" képekkel és üzenetekkel, de az, tudjuk, hogy nem az én világom, inkább maradok a "helyemen".

Ilyen katasztrófa, bárhol történik, ugyanúgy nagyon tragikus. Az oka, hogy a világ mindenkori rengeteg problémája közül engem (és rajtam kívül még sok ismerősömet) ez az eset különösképp megrázott, az az, hogy ez az ország kiemelkedően sokat jelent számomra. Sajnos, nem annyira ritkák ott az ehhez hasonló esetek... Talán ennek legalább annyi haszna lesz, hogy minél hamarabb vissza fog tudni állni minden a rendes kerékvágásba. Bár, a hírek szerint, ez most még ennek tudatában is hihetetlenül súlyos és durva.

Minden élet egyformán fontos, de, természetesen, nekem is első dolgom volt, miután értesültem az eseményekről, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a nekem oly sokat jelentő japán kedvenceim épségben vannak-e. Hálisten, egyiknek sem esett baja. (Ismerősöm nem nagyon van kint, de aki igen, az, szerencsére, szintén jól van.) Gondolom, mostanra már mindenki túl van az efféle ijedtségen, de azért megadom a linket, hol lehet megnézni azon együttesek és előadók listáját, akik már hivatalos helyen megerősítették, hogy minden rendben van velük. Remélem, mindenki kedvence rajta van.

► J-Rock ▲ J-Pop & Idols ◄

Őszinte, mély részvétem az elhunytak családjainak, s kívánom, hogy minden eltűnt személy épségben előkerüljön! Remélem, hogy Japánt (és a még veszélyeztetett Kanadát, Hawaii-t, Indonéziát és Fülöp-szigeteket) pedig már nem éri több csapás, s minél előbb minden rendbe jön.

Pókcsók

Ma megnéztem A Pókasszony csókját felvételről. 2006. március 7-én láttam ezt a musicalt, s életem egyik legmeghatározóbb színházi élménye volt (a másik a Volt egyszer egy csapat). Az előadás után hetekig nem tudtam magamhoz térni utána, s ha csak eszembe jutott, képes voltam elsírni magam. Ennyire egy darab sem rázott még meg. Mindennél jobban vágytam arra, hogy újra lássam. Egyszer régen Bereczki Zoli azt mondta, fogják újra játszani, de végül nem lett belőle semmi. Éveken keresztül, időről-időre megpróbáltam szerezni valamilyen felvételt az előadásról, hogy legalább úgy átélhessem még egyszer, de hiába. Letöltöttem az 1985-ös filmváltozatát, de nem néztem meg. Féltem, hogy elhomályosítaná bennem annak az egyetlen és megismételhetetlen előadásnak az emlékét. Aztán múlt hétvégén, teljesen véletlenül, ráakadtam egy felvételre, s azon nyomban letöltöttem. Közel álltam hozzá, hogy elsírjam magam, már a csupán tudatától is, hogy újra láthatom ezt a csodát.

Nagyon rossz felvétel. Valaki suttyomban vette fel a közönség soraiból, néhol semmit sem látni, s sokszor ugrál a kamera. És még így is... A darab ugyanúgy hat, számomra pedig többet ér ez kis rossz minőségű videó, mint a hivatalos Rómeó és Júlia DVD. Megvan. Most már nem kell attól tartanom, hogy ahogy öregszem, úgy halványulnak majd el az emlékeim, bármikor újra megnézhetem. Ráadásul, erre közben jöttünk rá anyukámmal, a felvétel pont azon az előadáson készült, amit mi láttunk annak idején. Szóval, tökéles - számomra az.

A történet egy börtönben játszódik, ahol Molina (Bereczki Zoltán), a meleg kirakatrendező cellatársul kapja Valentint (Földes Tamás), a mogorva forradalmárt. Hűség, barátság, szeretet, szerelem, kitartás, emberség, önfeláldozás, önzetlenség... Annyira sokrétű és mély ez a darab, amihez hasonló nem sok létezik. Bereczki Zolitól is ez a kedvenc alakításom. Teljesen átlényegül, még azt is elfejetem, hogy ő ott a kedvenc színészem, mert ő akkor nem Bereczki Zoltán, hanem Molina.

Szerintem nem lennék ugyanaz az ember, aki most vagyok, ha akkor nem látom ezt a musicalt.

Elkápoposodás

Igaz, már egészen elültek a viták ezzel a témával kapcsolatban, de miután még tegnap is belefutottam egy ezt taglaló hozzászólásba, nem bírom ki, hogy ne mondjam el a saját véleményemet. Ha jól vettem le, akkor ez az egész a Facebook kommentekből indult, és az az alap felállás, hogy aki j-rocker volt és most k-popot (is) hallgat, az pózer és csak azért hallgatja, mert most ez a menő. Aki pedig csak j-rockot hallgat, az begyöpösödött.

Elsőként újfent érdeklődnék, hogy mi az, hogy most a k-pop a menő? Hol menő? Legfeljebb a saját szubkultúránkon belül. Mutasson nekem valaki olyan k-popost, aki nem japán dolgokkal ismerkedett meg először! Ha nem megy, akkor folytatnám. Vagyunk úgy pár százan, esetleg egy-két ezren Magyarországon azok, akik japán zenéket hallgatunk. Ez egy elég zárt szubkult, így nagyjából minden koncerten, bulin, fórumon ugyanazokba az emberekbe botlassz bele. Ha valaki pl. talál egy nagyon jó új együttest és azt megosztja a többiekkel valamilyen fórumon, akkor várható, hogy az a zene hamar szét fog terjedni a rajongók között. Ugyanis ha jó, akkor azt azok is elkezdik tovább terjeszteni, akiknek megtetszett. Láttam már erre nem kevés példát. Na már most, gondolom hasonlóképp lehetett ez k-pop népszerűségének megnövekedésének esetében is. (Nekem a SHINee szélesebb körű elterjedése tűnt fel anno.) Sajnos pontosan nem tudom, hogy kezdődött, ez csak egy elég erős tipp.

Szerintem inkább örülni kellene, hogy egyre inkább elmosódnak a maradék falak is az ázsiai (pop)kultúrát kedvelő rajongók között. Nem azt mondom, hogy minden j-rockernek kötelező jelleggel el kell kezdeni k-popot/j-popot is hallgatni és fordítva, csak épp ne legyen már probléma, ha más így tesz. Kevesen vagyunk, tartsunk össze. Teljesen más a helyzet az esetünkben, mint pl. azoknál, akik amerikai zenéket hallgatnak. Mindig, mindenki megköveteli magának, hogy a nem japánosok elfogadják az ő ízlését, akkor lehetőleg a saját társaságán belül pedig ő ne kezdjen elitista mozgalomba. Egyébként, ha még egyszer belefutok a trú kifejezésbe, én nem tudom, mit csinálok... Nem attól leszel trú, hogy csak egyféle dolgot szeretsz, hanem attól, hogy amit igen, azt szívvel-lélekkel. És tudjátok mit? Nem kötelező trúnak lenni, vannak, akik beérik annyival is, hogy egyszerűen csak tetszik nekik valami. Ezzel sincs semmi baj.

Úgy gondolom, egy idő után kikerülhetetlenek a koreai dolgok a Japán-rajongók számára. Már ha animés-mangás valaki, akkor is bele fog futni a könyvesboltban koreai manhwákba, s ha tetszenek neki, onnantól már kit érdekel, hogy azok nem mangák? A zenénél ugyanígy, a doramák esetében pedig pláne. Szerintem amúgy is nyitottnak kell lenni, nem nemzet alapján megválasztani, mi tetszik és mi nem, de a kirekesztés Korea esetében még nagyobb butaság, mint egyébként. Ott van Japán szomszédságában, mindkét ország sok mindent átvett a másiktól a kultúrfejlődésük alatt és azóta is, valamint a szokások és az életvitel is hasonló. Igaz, hogy mondjuk pont ott lehet éles határt húzni, hogy míg Japán igazi rockzenei központnak számít, addig a k-rock csapatok legtöbbjét felületes hallgatás után még kapásból a pop műfajba sorolná be az ember. Igen, Koreában dominál a pop. A finneknél meg a metál, nálunk pedig az alternatív... Mi a probléma? Ilyen a zenei élet náluk, akinek tetszik hallgassa, akinek nem, az ne. Aki viszont leáll utálkozni, annak továbbra is irigylem a rengeteg idejét és az energiáit.

Most pedig szorosabban rátérve a 'kedves' kommentárra, amit egyik ismerősöm blogjába írtak. Még azt is megkapta szerencsétlen, hogy milyen gáz, hogy mindig vannak új kedvencei, akikért nagyon elkezd rajongani. Ez a kijelentés volt még az, ami végképp felháborított. Lévén ugyanolyan típus vagyok, mint ő. Meg van az abszolút kedvenc zenekarom (Placebo♥), náluk jobban soha egy együttest sem fogok szeretni, mégis van, hogy napokig nem hallgatom őket vagy egy ideig nem is foglalkozom velük annyit. Közben pedig felfedezek új kedvenceket, s ha valamelyikük nagyon megfog, akkor nekiállok róla információt gyűjteni és, igen, annyira rajongani, hogy akár az úgy is tűnhet, hogy ő lett a legfőbb kedvenc. Pedig nincs így, s az első lelkesedés utána alább is hagy, hogy majd csak időszakosan térjen újra vissza. Ez viszont nem azt jelenti, hogy pózer voltam akkor, mikor a legtöbbet vele foglalkoztam, még ha igaz is, hogy az az újdonság varázsa miatt volt. Mivel miután lecseng ez a periódus, nem felejtem el az új kedvencemet, onnantól ugyanúgy szeretem és ugyanannyit foglalkozom vele, mint a többiekkel. Én szeretem ezt így. Viszont itt már megint megjelenik egy teljesen felesleges ellentét, ugyanis a rajongók másik típusának van az egy mindent meghatározó kedvenc, őérte folyamatosan száz százalékon rajong, s csak azért hallgat mellette másokat is, mert nagy ritkán kell a változatosság. Erre nem tudok mit mondani, meg kellene érteni a másikat.

Ja, és még a végén szeretném közölni, hogy én is hallgatok mostanában k-popot, igaz csak kis mennyiségben. (Még mindig túlsúlyban vannak a japán, angol, magyar és amerikai zenék, valamint a rock, és ez nagy valószínűséggel így is fog maradni.) És, remélem mondanom sem kell, nem azzal a szándékkal, hogy 'menő' legyek. Az egész amiatt van, mert imádom a koreai doramákat. Eleinte csak azok soundtrackjét hallgattam, más ilyesmi zene azokon kívül nem is tetszett. Azonban az a helyzet, hogy egy sorozatban vannak szereplők is. A koreai színészek pedig legtöbbször nem csupán filmeznek, hanem együttessel is rendelkeznek. Ha pedig megszeretsz egy színészt, ami nyilván elkerülhetetlen egy-egy jó dorama esetében, akkor magától értetődik, hogy utána nézel a további munkásságának is. Ezért kezdtem én el Kim Hyun Joong miatt SS501-t hallgatni, aztán már nem is csak miatta, mivel megszerettem a zenéjüket. Mostanában pedig a You're Beautiful színészeinek együtteseivel ismerkedem, az F.T. Islanddel és a C.N.Blue-val. Vannak számok tőlük is, akik kifejezetten tetszenek. Ha meg tetszik, akkor mit számít milyen műfaj?

Úgy néz ki, egy eldőlt...

Ma nem mentem iskolába. Helyette itthon ültem és egész nap emelt- és középszintű magyar érettségi feladatsorokat, illetve angol felsőfokú próbavizsgákat oldottam meg. Igazából tegnapra kellett volna eldöntenem, hogy pontosan miből milyen szinten akarok érettségit tenni, de egyszerűen nem ment. Már gyomorgörcsöm volt a pániktól és minden szünetben a tanári előtt ácsorogtam. Beszéltem az alapórás magyar tanárnőmmel és rendületlenül vártam a faktosat. Komolyan, az egyetlen időszakasz, amikor nem a továbbtanulásom járt a fejemben, az a tesióra volt! (Mert, ha egy hatalmas, színes gumilabdával ökörködsz, akkor a világ is szebb.) A napot úgy zártam, hogy mindkét tanárnőm ott állt mellettem, latolgattuk az érveket és ellenérveket, de nem jutottunk semmire. Utána hazajöttem és nekiálltam feladatlapokat kitölteni, hátha mutatnak valami irányt. Este még anyukám is felhívta a faktos tanárnőmet. De mikor lefeküdtem még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak.

Most, ennyi tapasztalatszerzés után, azt hiszem, a középszintet kell választanom. Mégpedig azért, mert egy-két százalék is sokat számíthat a pontoknál. Nekem pedig be kell jutnom a kinézett szakra, mert ötletem sincs, mi lesz velem, ha nem sikerül. Ezért pedig fel kell adnom a büszkeségemet. Nem most van itt az ideje, hogy bárkinek is bebizonyítsam, hogy képes vagyok jól megírni az emelt szintet. Akkor miért fáj ez a döntés mégis ennyire?

Amióta gimnáziumba járok, biztos voltam benne, hogy emeltszintűzni fogok magyarból. Sőt, mindenki, beleértve a tanáraimat is úgy gondolja, hogy ki, ha én nem. Főleg, mivel ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben. De mit tehetek, ha úgy van több esélyem ezzel foglalkozni, ha most a könnyebb utat választom?

Már lemondtam az angol emelt szintről is, igaz annak nincs ilyen drámai színezete, mivel eleve csak ahhoz kellett volna, hogy az anglisztikát megjelölhessem biztonsági háló gyanánt, mert egyébként csak elviszik miatta a nyelvvizsga pontom. Viszont mérlegeltem és úgy határoztam, hogy nem fogom a B-tervem kedvéért veszélyeztetni az A-t. Akkor inkább vesszen a B! Az egyetlen olyan B, amihez kedvem lett volna...

Igazából az is kicsit rosszul érint, hogy úgy volt, két tantárgyból is emeltezek, aztán végül egyből sem. Olyan, mintha megfutamodnék, pedig egyszerű matematika az egész. Nem kezdem el magyarázni a pontszámítást, mert nagyon bonyolult, annyi a lényeg, hogy számítva a pluszpontjaimat, a duplázást és a lehetségesen elérhető százalékokat, így jövök ki jobban.

Viszont valószínűleg megpróbálom az angol felsőfokú nyelvvizsgát, igaz, csak nyáron szerettem volna. De hátha tudnék vele még plusz pontot szerezni, mert két emelt nélkül még "van helyem" hova. (80 a maximum.)

Nem írtam a nyílt napokról ide, sőt konkrétabban a terveimről sem, azért, mert igazából csak pár hete tisztult le az egész véglegesen. A töménytelen mennyiségű vívódásom, tépelődésem és félelmem pedig nem szerettem volna itt részletezni. Meg attól is félek, hogy túl nagyokat álmodok, utána meg majd koppanok. Nem merek semmit sem elkiabálni, kijelenteni... Tudom, hogy bíznom kellene magamban, de egyszerűen annyira kiszámíthatatlannak látszik most minden. Utálom, hogy azon fog múlni a jövőm, az álmaim, hogy abban a pár napban épp milyen passzban vagyok, milyen kérdések jutnak nekem.

Most már nem csak arról vannak konkrét álmaim, hogy mit szeretnék, hanem arról is, hogy hol. Igazából, szerintem, így most rosszabb. Mert, ha nem jutok be, akkor abba kicsit (nagyon) bele fogok halni. Annyira szeretném! És... nincs biztonsági hálóm. Egyszerűen nem tudok mit kitalálni. Mikor tegnap a faktos tanárnőm vigasztalás céljából azt mondta, hogy "Ne viccelj, valahová biztosan fel fognak venni!", csak azon múlott, hogy nem sírtam el magam, hogy öt másodperc múlva odalépett hozzánk pár osztálytársnőm. Nem, nincs olyan, hogy valahová biztosan felvesznek! Mert nem jelölök meg helyeket...

Még febr. 15.-ig van időm.

Nem, nem szeretnék már túl lenni rajta, mert utána még hónapokig téphetem magam azon, hogy vajon jól döntöttem-e. A legjobb az lenne, ha valaki el tudná intézni nekem, hogy már jövő év eleje legyen és mehessek a választott egyetemre. Nem is akarnék tudni róla, mik történtek a köztes időben.

Without Saying

Tegnap, miután hazaértem befejeztem a You're Beautiful 7. részét, amire előző nap nem jutott időm. A fenti videó ennek a résznek a légvégéből van. Miután megnéztem, hiába állt előttem a történelem dolgozatra készülés, még vagy fél órán keresztül nem tudtam semmit sem csinálni, annyira a hatása alatt voltam. Egyszerűen tökéletes ez a jelenet. Ahogy Mi Nam kiénekli a szívét is... Annyira gyönyörű az egész. Azóta is újra és újra a Without Sayinget hallgatom. Nagyon megszerettem most Park Shin Hye-t is, csodás hangja van és annyira... hiteles.

Mondhatnám, hogy SPOILER-es leszek, de igazából semmi olyat nem fogok leírni, amit nem lehet már az első részből kikövetkeztetni, szóval...

Igazából nem tudom, pontosan min sikerült ennyire kiborulnom. Egyrészről valahogy annyira átéreztem Mi Nam érzéseit. Mármint úgy közvetve, lévén én és a szerelem... Bár talán pont ezért. Mert azt igenis el tudom képzelni, hogy mennyire borzalmas lehet, ha egyszer végre mégis találsz valakit, akibe beleszeretsz és akkor erre csak fájdalmat kapsz. Talán valahol van bennem emiatt (is) szorongás és félelem, főleg, mivel nem vagyok az a szerelembeesős-fajta. Így, ha aztán egyszer majd, annak nálam nyilván súlya lesz. Meg eleve elég szentimentális vagyok, ami az emberi kapcsolataimhoz való hozzáállásomat illeti.

A másik ok pedig Shin Woo. Azt hiszem, ő a kedvenc karakterem a doramában, bár egyelőre még nem tudom, ebben mekkora szerepe van annak, hogy nagyon emlékeztet a Boys Before Flowers Ji Hoo-jára. Egyszerűen valahogy ezeket a szerencsétlen, már első pillantásra örök második szerepre ítéltetett karaktereket tudom legközelebb érezni magamhoz. Olyan mélyen megérint az egész reménytelenségük. És hiába kedvelem én benne a "nyertest" is, ha egyszer végig azzal azonosulok, aki aztán nem kap semmit... A legszebb, hogy ezt általában már az elején tudom.

Egyébként egyre jobban tetszik ez a dorama.

Hiányzik. Felejthetetlen.

Igazából megint sikerült elérnem arra a szintre, hogy annyit írok, hogy már a saját barátaim sem tudják tartani velem a lépést elolvasás-ügyileg. xD Viszont ezt most még mindig muszáj egy kicsit így folytatnom, ugyanis eddig még nem írtam a Szalagavatóról, és ha erről nem írok, akkor jóformán blogot vezetni sem érdemes. Mert ha valami, ez aztán tényleg meghatározó. Mivel hatalmas falat, szerintem több bejegyzésre fogom bontani. Először jöjjenek az érzéseim vele kapcsolatban...

Hiányzik. Minden. Nagyon.

Már a Szalagavató másnapján furcsa volt a tükör előtt állva szokásosan vastagon feketére kifesteni a szemem és berakni a fülembe a dobókockás fülbevalómat. Olyan érzés volt, mintha évek teltek volna el, mióta utoljára így láttam magam. Furcsa volt visszatérni a valóságba abból a világból, ahol hosszú, fehér esküvői ruhát viseltem, strasszos nyaklánccal és elegáns sminkkel, s mikor mégsem épp ezt, akkor is olyasmit, mint koktél- vagy egyenruha. Napokon keresztül az egész tizenkettedik évfolyam szó szerint benne élt a Szalagavatóban, roham tempóban terveztük az utolsó pillanatra hagyott műsorunk megvalósítását, a tánctanáraink minden szabad percében próbáltunk, emellett pedig - mondjuk főleg a lányok - fodrászhoz, műkörmöshöz, kozmetikushoz és társaihoz rohangáltunk.

Hiányzik, hogy nem volt időm semmire mindezeken kívül. Hiányoznak a pénteki táncpróbák. Hiányzik a tánctanárúr. Hiányzik a Molnár Tamás-féle angol keringő-csoport. Hiányzik Laci, mint a táncpartnerem. Nagyon szerettem vele táncolni. Remélem neki sem mentem túlságosan az idegeire mikor olyanokon nyavalyogtam, hogy töri a cipő a lábam, nem tudok benne menni, illetve, hogy mennyire fáradt vagyok. Az is hiányzik, hogy mozdulni se tudjak, miután három órát táncoltam magassarkúban! Hiányoznak a szomszédaink, Attila és Kriszta, akivel rendszeresen végigbeszélgettem, vagy ahogy Laci nevezte, pletykáltam a próbákat. Hiányzik a másik oldalunkról is Dóri és Toma, s az is, ahogy utóbbit seggszétrugással fenyegeti a tánctanár, hogy járjon rendesen próbákra. Hiányzik sziromformáció és az, ahogy annál a fiúk énekeltek minden egyes alkalommal. Hiányoznak a tánctanár rendszerint röhejesnek hangzó koreográfia-ötletei, élén a körbetipegéssel, akarom mondani körbeőrültmódonrohanással.

Egyébként, amennyire kétségbeesett és elkeseredett voltam tavaly év végén a Szalagavató miatt, végül minden annyira tökéletes lett. Nagyon jó tánccsoportba kerültem, egy olyan tanárral, aki szeretett és biztatott minket, ellentétben a másikkal, aki egy véreskezű diktátor volt... Valamint, természetesen, boldog vagyok, hogy Lacival táncolhattam. Ezenkívül ez az egész szalagavatósdi nagyon összehozta az évfolyamot is. Mindenkinek volt mindenkivel közös témája, mindenki átérezte mindenki érzéseit és a végén mindenki szurkolt mindenkinek. Tudom, hogy ez nem lehetséges, de bár hamarabb történt volna meg ez az egész velünk.

Nagyon jó zenékre táncoltunk, a fő koreográfiánk Kenny Rogers If I Were a Painting c. csodaszép számára volt, illetve még elé volt vágva egy részlet egy másik zeneműből. Imádtuk ezt a dalt, a végére már egytől egyig kívülről fújtuk a szövegét és állandóan ezt énekelgettük.

A tapskoreográfiánk pedig a Maureen Mcgovern: Life Is A Long Way To Run-ra volt, én ezt is nagyon-nagyon szerettem.

Ez pedig a kedvenc "everös" zenénk (Girls Aloud: See The Day) Lacival, az első hetekben állandóan erre próbáltunk. xD Mikor a Szalagavató utáni kötetlen táncolós résznél megszólalt, rohantunk megkeresni egymást és táncolni rá, de sajnos lekapcsolták. :(

Folyt. köv. ;)

Brian 38.

Nagyon Boldog 38. Születésnapot, Brian Molko!

Kicsit aggódom, hogy mivel mostanában a rengeteg dolgozat és táncpróba mellett nem nagyon volt időm egyéb bejegyzéseket írni, így most ez szinte el fog veszni a sok felköszöntgetés között. Ráadásul előre látom, hogy nem fogom tudni érzelgősség nélkül leírni, amit akarok... Brian, te voltál az első személy, akit felköszöntöttem a blogomban, tavaly ilyenkor. A te születésnapodat fejből tudom, mikor van, ritka az ilyen.  Igazából, el sem tudod képzelni, mekkora szerepet töltesz be te és a Placebo az életemben, annak ellenére, hogy személyesen nem is ismerlek. Sőt, bár leghőbb vágyaim egyike, talán még csak találkozni sem fogunk soha. Néha mégis azt érzem, hogy a "lelki társam" vagy. A barátom... Az, aki már majdnem minden megénekelt nekem, amire valaha szükségem lehet. Ott vagy, ott vagytok, ha vigasztalásra szorulok, és akkor is, ha boldog vagyok. Oly távol, de mégis közel...

Már akkor is ezer közül könnyedén felismertem volna a hangod, mikor még hónapokon át csak az Every You Every Me-t hallgattam tőletek. Ám, ami még ennél is több, a dalszövegeid, amelyek egytől-egyig költemények, amiket a legizgalmasabb dolog fordítani, főleg hogy még a mai napig is gyakran szótáraznom kell a Molko-szókincset. Nem vagy, nem vagytok máshoz hasonlíthatók, máshoz foghatók. Számomra legalábbis biztosan nem. Emlékszem a rajongásom első heteire... Akkor talán még nem is sejtettem, hogy mostanra már egy jó ideje, ha zenéről van szó, sőt, ha az egész érdeklődési körömről, ti vagytok a minden. Nem akarnék olyan világban élni, amiben nem létezik a Placebo. Áldom azt a napot 1994-ben, mikor belebotlottál Stefanba abban londoni metrómegállóban.

Talán nem vagy eszményi példakép, de pontosan így tökéletes. Ugyan még csak körülbelül két és fél éve vagy az életem része, van, hogy ez sokkal-sokkal többnek tűnik. Hála a technikának, mintha egészen 1996 óta ismernélek. Láthattam én is, hogy lesz a leopárdmintás harisnyát viselő fiatal fiúból, aki friss lázadóként tépte a húrokat az első fellépéseken, az a Brian, akit most ismerünk. Érzem és látom, azóta akadt, ami megváltozott, szívem szerint én is leginkább a 90-es években szerettem volna Placebo-rajongó lenni. Ám már attól is boldog vagyok, hogy most az lehetek. Az életem részei vagytok, és ez csodálatos dolog. Sokat változtam én magam is, mióta ismerlek titeket, és itt nem feltétlenül a kinézetemre vagy a zenei ízlésemre gondolok, bár valószínűleg mindkettőhöz van némi közötök. Annyi minden változott a gondolkodásmódomban is, sok dolog került a mostani helyére az értékrendemben, és ez nem kis részben a ti hatásotok is. Olyan sok minden mellett, ezért is hálás vagyok.

Köszönök, Brian, köszönök mindent. Kívánok neked még sokszor ennyi boldog születésnapot! És a Placebóval is még nagyon sokáig itt kell, hogy legyetek nekem, mert szükségem van rátok. Szeretlek Titeket. ♥

Vad Fruttik

Szeretnék írni a Vad Fruttikról. Nem konkrétan csak a koncertről. Igazából szeretném megérteni, miért jó nekem az, ha őket hallgatom, hogyha utána napokig nem térek magamhoz a vadfruttik-melankóliából. Miért mondanám jelenleg biztosan azt, hogy ők a kedvenc magyar együttesem, ha bárki megkérdezné tőlem?

Mikor megjelent az új albumok, a Fénystopposok, meghallgattam egyszer, csak úgy, háttérzeneként. Már akkor is többször felkaptam rá a fejem, mert olyan sorok ütötték meg a fülem, hogy csak ültem, hogy ilyen nincs. Ám igazából akkor ütött be az egész, mikor pár nap múlva újra beraktam, szintén háttérzajnak, tanuláshoz, de az lett a vége, hogy ültem a könyvek felett és nem csináltam semmit, csak hallgattam. Akkor rázott meg először, úgy igazán. Még aznap éjszaka sikerült még egyszer végighallgatnom, sötétben, fülhallgatóval. Na, ez végképp betett... Innentől körül-belül három napon keresztül nem tudtam szabadulni a Vad Fruttik-univerzumból, ami hát nem épp egy vidám hely... Bár el kell ismerni, még az új lemezen is akadnak könnyedebb számaik, én képes voltam kiválogatni az összes depressziós és nyomasztó darabot, hogy utána koncentráltan azokkal kínozzam magam. Aztán pár nap múlva elkezdtem az előző két, még sokkal vidámabb hangvételű lemezeiket is hallgatni, valamint mellettük egyebeket is, így sikerült valamelyest újra egyensúlyba hozni a lelkivilágom.

Szombaton a koncert után elmentünk mosdóba, ahol nekidőltem a falnak és perceken keresztül csak néztem magam elé, csak akkor tértem magamhoz, mikor egy lány nagyon elkezdett nézelődni körülöttem, hogy vajon sorba állok, vagy csak simán bekattantam... Ilyen hatással kell, hogy legyen egy koncert az emberre? Az elején eljátszották az összes vidám számukat, azt hittem nem is nagyon lesznek a kedvenceim (Milyen jellemző, melyikek is azok... xD), de a végén megkaptuk őket. Egymás után zúdítva ránk mindet...

"Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,

végigsöpör rajtunk, ha utat tör magának.

Utat tör magának minden szorongásom,

az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom."

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt katartikus. Közben a mögöttük lévő kivetítőn filmekből összevágott, sokszor átszínezett, a zenére megkomponált kisfilmek mentek, amik igazán fantáziadúsak és intenzívek voltak, így ha lehet, még tovább mélyítették az egész hatását. Mert hogy ugyanolyan erősen letaglózó hatása volt az egésznek, mint itthon, a négy fal között. És ez az, amit igazából nem hittem, hogy egy koncerten megtörténhet, de itt megtörtént. A Lehetek én issel zártak, ami ugyan nem olyan elszálltan depresszív, mint pl. az Embergép, a Nem hiszek, a Bálban vagy a Lehunyom a szemem, de nem volt elegendő ahhoz, hogy a koncert befejeztével helyrehozza a "károkat", amiket az előző dalok okoztak bennünk. Ráadásul, a Béke Presszót első szám gyanánt játszották el. Pedig azt a dalt tartom lemezkoncepció szempontjából a legtökéletesebb helyen állónak. Az az utolsó a Fénystopposokon. Számomra mindig adott valamennyi feloldást az album végén, egyszerűen azt érzem, hogy szükségem van rá a többi szám meghallgatása után, helyette a Lehetek én is édeskevés volt.

"És a végén úgy válunk el, ahogy filmekben is kell.

A lányok sírjanak, s a férfiak kitartsanak."

Ami pedig a legfurcsább volt az egész a koncertben az az a kedélyesség, ahogyan az együttes, s főként az énekes és dalszövegíró, Likó Marcell játszottak. Bár, hogy teljesen őszinte legyek, az énekes pár általam olvasott nyilatkozata alapján azért mondhatjuk, hogy számítottam erre. De mégis, egyszerűen kicsit olyan volt, mintha nem fognák fel, hogy mit játszanak és az mit tesz velünk, a hallgatóikkal. Mondjuk reménykedek benne, hogy nem erről van szó, mert akkor nem is kicsit csalódnék bennük. Talán az lehet a dolog nyitja, hogy mikor Likó Marcell megír egy Embergépet vagy Nem hiszeket, akkor tényleg kiírja magából ezeket a fájdalmait, majd a koncerten tényleg kijátssza magából, és ezért lehet képes arra, hogy ezek mellett olyan dalokat is szerezzen, mint a Sárga zsiguli vagy a Limonádé, s ezért osztogathat vigyorogva aláírást koncert után. Hát, ez esetben nagyon örülök neki, hogy az öngyógyítás ilyen sikeres, de jól esne, ha eközben a közönségét nem tenné lelkileg tönkre... Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy ne írjon olyan számokat, mint a fentebb már említettek, mert azok egytől egyig remekművek, csupán egyszerűen annyit megtehettek volna, hogy kapunk valami fokozatos oldást a végére, és nem egy instant depresszió-blokkal zárják a koncertet, mert ez így elég embertelen volt.

Hazafelé a koncertről beraktam azokat a számaikat, szerintem fel sem fogtam mit csinálok... Rá tett még egy lapáttal, minden bizonnyal. De akárhogy is, azóta is Vad Fruttikat hallgatok. Hálisten, kicsit lenyugodott bennem a mazochista, így most szinte csak a vidámabb számaikat. És ez most jó. Sokkal jobban tudom ezeket értékelni úgy, ha nem monomániásan a depressziós számaikkal "terrorizálom" magam, ahogy Niki mondta. Igen, ez most megint (még mindig?) a Vad Fruttik-univerzum, de azért jobb. Aztán majd csak kikeveredek belőle, bár továbbra is tartom, hogy ekkora hatással még magyar együttes nem volt rám.

Egyébként remélem, senkit sem riasztottam azért el az tőlük (Krisztán kívül, mert őt már sikeresen.), mert azért nagyon is érdemes hallgatni őket. Likó Marcellnek olyan dalszövegei vannak, amiket komolyan néha többre tartok, mint egy-két irodalom órán felmagasztalt költő verseit, emellett én zeneileg is nagyon szeretem őket. De, aki nem akar vadfruttik-melankóliát, annak, hiába a harmadik a legjobb, inkább az első két lemezüket ajánlom.

Most pedig csak azért is Béke Presszó, mert így kell zárni.

LIFE

A LIFE című 2007-es japán dorama Keiko Suenobu 2002-2009 között futott, azonos című, 20 kötetes mangájának a 11 epizódos tévéadaptációja. A Wikipédia szerint elég sok különbség akad a két változat között, ami főként abból adódik, hogy a doramát 11 részbe kellett belesűríteni. Ennek ellenére a történet ott is kerek egész, én egyszer sem éreztem elnagyoltnak, bár igaz, hogy a mangát nem olvastam.

A történet az iskolai bántalmazások témáját járja körül, a középpontba egy átlagos lányt, Shiiba Ayumut (Kii Kitano) állítva. Legjobb barátnőjének, Shii-channak (Akane Osawa) régi vágya, hogy bekerüljön álmai elit gimnáziumába, s hogy ne szakadjanak el egymástól, Ayumu keményen kezd tanulni, hogy őt is felvegyék ugyanoda. A végeredmény azonban az lesz, hogy csak őt veszik fel, Shii-chant nem, aki ezért úgy érzi, barátnője ellopta az álmát. Megszakítja a barátságát Ayumuval, s csalódottságában elhamarkodott dolgot tesz. Ayumu teljesen összeomlik, lelkiismeret furdalás és önutálat közepette kezdi el az iskolát. Mikor elkezd barátokat találni, kényszeresen mindenkinek meg akar felelni, s épp ezzel keveredik félreérthető helyzetekbe, amiknek hatására piszkálni kezdik. Osztálytársnői hamar átlendülnek az épelméjűség határán, s a piszkálásból szabályos lelki és fizikai terror lesz...

Ahogy Edittel beszélgettem erről a doramáról, világossá vált számomra, hogy ez azokat tudja igazán megérinteni, akik már átéltek hasonlót... Én az első részek alatt sokszor álltam a sírás határán, vagy épp ökölbe szorított kézzel, tehetetlen dühvel vártam, hogy mi fog történni. A felétől kicsit átlendült a történet a túlzásba, onnantól jobban tudtam kezelni, de amíg azt láttam, hogy amiket bemutat, az bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet, s meg is történik, addig hihetetlenül megviselt. Nem hiszem, hogy van annál borzalmasabb, mint mikor azok kezdenek el bántani, akikről azt hitted a barátaid, vagy azt szeretted volna, hogy azok legyenek. Mikor nem tudod magadban összeegyeztetni azt a valakit, aki bánt, azzal, akinek előtte láttad. Illetve ott vannak még azok, akik nem is ismernek, nem is tudják pontosan miért is bántanak, csak mennek a csorda után, mert amíg oda tartoznak, addig őket békén fogják hagyni. Egyedül az a vigasztaló, hogy nekik sosem lesznek igazi barátaik, mert egy ilyen "szövetség" minden, csak nem barátság. Egyszerűen undorodom azoktól az emberektől, akik másokat bántanak. Abban sem vagyok biztos, hogy az ilyeneknek van egyáltalán lelkük... Hogy néznek tükörbe azok után hogy nap, mint nap lelkileg egyre jobban tönkreteszik egy embertársukat? Hogy tudják ezt elszámolni magukban? Annyi értékes embert ismerek, akiket bántottak az iskolában... Ez miért van? Miért őket? És miért bántották a kedvenc művészeim felét is fiatalkorukban? Miért van az, hogy aki kicsit is eltér az átlagtól, az ezt kapja?

Van egy 2007-es észt film, Az osztály a címe, s hasonló témát feszeget. (SPOILER-veszély!) A történet végén a két bántalmazott fiú lelövi az őket terrorizáló iskolatársaikat. A filmet néha levetítik iskolákban is elrettentő példaként, de miután olyan hozzászólásokat olvastam az interneten, hogy "De hülyék, mit képzelnek magukról, hogy bejönnek lövöldözni? Hogy lehetnek ilyen gyengék?", azok után kétlem, hogy érdemes. Nehéz elfogadni, de valahogy vannak olyan emberek, akik úgy vannak összerakva, hogy nem hatja meg őket semmi. Ezért vannak hidegvérű gyilkosok is a világon... Félreértés ne essék, ezzel nem azt szerettem volna mondani, hogy azokból, akik bántják az osztálytársaikat, gyilkosok lesznek. Persze, lehetnek még azok is, ahogyan a bántalmazottak is, valószínűleg mindkettőre számtalan példát találni. Észtországban Az osztály megjelenése előtt nem volt iskola lövöldözés, miután az kijött, történt egy ott, s egy az egyik szomszédos országban. Ez amilyen hátborzongató, épp annyira elgondolkodtató, hiszen ezzel tettek egy óriási felkiáltójelet a téma mellé, s igazolták, hogy nem túlzás, amit az ebben a témában készült filmekben látunk. Megbocsáthatatlan és hátborzongató, mit tesznek a diákok egymással...

A legrosszabb, hogy ez is egy olyan dolog, ami ellen nem tudom, mit lehet tenni, hiszen, mint ahogy már írtam, azokat tudják igazán megérinteni az ilyen alkotások, akik már átéltek ilyesmit (Nyilván azok is megértik akik nem, de elég intelligenciával rendelkeznek.), az alapvetően gonosz és nemtörődöm emberekre valószínűleg semmilyen hatást nem gyakorol. SPOILER A LIFE annyiban különbözik a többi, általában lövöldözéssel záruló, iskolai bántalmazással foglalkozó filmektől, hogy mutat kiutat. Ayumu igaz barátokra talál, akik segítik és kiállnak mellette. Még a gonosz is elnyerné megérdemelt büntetését, ha főhősünk és barátai nem éreznék úgy, hogy többet ér az, ha nincs bántalmazás annál, mint ha bántalmazással bosszuljuk meg a bántalmazást a bántalmazón. Így tehát jelentős a feloldás. Annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem a happyendet, jó volt ez így. Ezáltal nem olyan hatást fog kiváltani, mint Az osztály, hanem talán reményt ad azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, s ez is fontos. SPOILER VÉGE

A legtöbb színésszel nagyon elégedett voltam, főként a bántalmazók részéről voltak borzongatóan jó karaktermegformálások, s külön örültem, hogy a főszereplő Ayumu úgy volt szerethető, úgy tudtam együtt érezni vele, hogy közben nem volt egypólusú. Annak ellenére, hogy néhol kicsit elrugaszkodott a történet a valóság talajáról, szerintem érdemes a megtekintésre.

Letöltési linkek:
dorama ("LIFE ep..."-tal kezdődők)
magyar felirat (lezárt project)

Long Division

Azt hiszem van egy enyhe koncert utáni depresszióm, vagy hogyan nevezzem ezt... Anno, mikor olvasgattam 2003-as fórumbejegyzéseket, furcsának találtam, hogy a koncert után komplettül az egész fórum mély letargiába süllyed, hogy pár óra alatt véget ért, amit annyira vártak, és talán soha többet nem látják őket. Akkor és azóta sem értettem ezt, én minden kedvencem koncertje után teljesen feltöltődtem és boldog voltam, hogy láttam őket. Most viszont valami hasonlót érzek... Egyszerűen kegyetlen volt másnap iskolába menni, ahol minden olyan volt, mintha mi sem történt volna. Pedig történt, de mennyire, hogy történt. Valami megváltozott 15-én, de ezt nem értheti senki, legfeljebb csak azok, akik ott voltak. Sőt, még ők sem... Legalábbis pár kritika, és néhány rajongói vélemény elolvasása után felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ugyanazon a koncerten vettünk-e részt. Majd írok egy beszámolót, és megint az fog kijönni a dologból, ha elolvassák, hogy én vagyok az elfogult hülye fangörl liba. Mert az a helyzet, hogy a szerda volt az eddigi egyik legjobb koncertélményem, ha nem maga a legjobb... És nem csak tőlük, hanem úgy összességében. Mondjuk ebben biztos közrejátszik, hogy ők a legfontosabb együttes az életemben, de ehhez képest annyira nem  is vagyok elfogult, pl. azt is elismertem, hogy tavaly a Szigeten Brian hangja nem volt éppen a toppon. De ez lényegtelen, úgyis annyi számít, hogy hülye, aki kiadott ennyit ezért a koncertért és még hülyébb, akinek még tetszett is. Egyetlen forintot nem bántam meg a jegy árából, sőt, ha legközelebb jönnek, akkor is képes leszek ennyit kifizetni értük. Nem értem ezeket az embereket... Attól, hogy nekik nem tellett rá, vagy nem erre szánták a pénzüket, miért kell mindenkit, akinek megadatott, hogy el tudott menni, megbélyegezni? Gondolom nagyon viccesen hangzik nekik, de igen, rajongó vagyok, és az a helyzet, hogy hihetetlenül sokat jelent nekem ez az együttes, jóval többek számomra, mint bármelyik más kedvencem, akármennyire is szeretem azokat. És ez egyáltalán nem arról szól, hogy pl. odavagyok Brianért, bár tény, hogy odavagyok. Ez valami sokkal több ennél, de ezt úgyis hiába magyarázom, aki rajongott már, úgy igazán, az bizonyára érti, aki nem, az pedig talán úgyse fogja soha.

Szerda óta nem tudok kiszakadni a koncert hatása alól. Ez alatt nem csak azt értem, hogy folyamatosan csak őket hallgatom, hanem hogy bennem valahogy annyira itt él még az egész. Még ezt sem éreztem ennyire egy koncert után sem, esetleg talán még évekkel ezelőtt egy-egy hétköznapra tett pesti musical előadás után. Egyszerűen nehezemre esik bármivel is foglalkozni, aminek nincs köze hozzájuk, sőt nem is akarnék, csak muszáj. Fantasztikus koncert volt, aki mást mondd, csak kötözködik. Még Kriszta is, aki pedig nem is rajongó, pusztán csak szereti őket, ő is mondta ma, hogy szomorú, hogy véget ért... Történnie kellett valaminek 15-én, ami ezt kiváltotta belőlünk, mert én ezt még az első koncertem után sem éreztem, bár akkor ott volt a tudat, hogy egy hónap és újra láthatom őket.

Senki se higgye a fentieket olvasva, hogy nem volt érdemes elmenni a koncertre, mert hihetetlenül jó volt, fantasztikusan éreztem magam, tényleg. A legjobb koncert volt tőlük a három közül, felejthetetlen élmény. Csak valamiért előjött ez a visszás kedélyállapot és nem tudom, mit kezdjek vele. Főként, hogy pl. izgulni nem izgultam a koncert előtt, egyszerűen csak vártam és ennyi, mint ahogy az előző kettőt is. Mondjuk, azt hiszem azért még mindig jobban jártam, mint a lány, aki elkezdett hisztérikusan zokogni, mikor felkapcsolták a lámpákat, s mikor fél óra múlva újra láttuk, szegény még mindig bőgött...

Fogok írni beszámolót is, csak megvárom hogy racionálisan tudjak visszagondolni a koncertre, meg most úgyse nagyon van időm rá. De lesz. Mindenképp.

Ez van

Hmm...most bizonyára egy elég meglepő bejegyzést fogok prezentálni. Bár, azt, aki figyelmesen olvassa a blogomat, nem fogja nagy meglepetés érni, mert azért egyszer-kétszer már utaltam rá. Utálom, hogy nem merem rendesen felvállalni őket... Legalább itt, a saját blogomon szeretném végre megtenni. Főként, hogy semmi szégyellnivalót nem találok a zenéjükben. Csak az a baj, hogy ha az ember megmondja, hogy szereti őket, az átlagember rögtön elkönyveli, hogy az illetőnek szar a zenei ízlése, sőt, tapasztaltam már, hogy maga a személy iránt is előítéleteket tud kiváltani más téren is. Ez annyira rossz... Az ég világon semmi baj nincs velük, azon kívül, hogy pár éve a média egy "emo" címkével ellátva betegesen túlhypeolta őket. Megértem, hogy ezt nehezen veszi be az emberek gyomra, bár én, személy szerint, sosem utáltam őket. Aztán, már lassan több, mint egy éve szeretem őket. Bizony, szeretem. Nem fogok mentegetőzni olyasmikkel, mint "Ááá, csak van egy-két számuk, ami tetszik, egyébként viszont...", mert nem így van. Az esetükben egyáltalán nem érzem úgy, hogy "elrontják" a zenei ízlésem, akkor már pl. Puskás Peti esetében sokkal inkább, mert akármennyire is rajongtam A lemezért, amit most csinál, nagyon nem tetszik, ezért egy ideje már nem is szívesen említem őt a kedvenceim között. Úgy gondolom, meg tudom ítélni, mi jó és mi nem. Ha őket nézzük, az első lemezükért nem vagyok oda, a számaik többségét inkább németül szeretem hallgatni, és a legutóbbi albumuk a kedvencem, mert úgy érzem, arra forrtak ki igazán. Talán emiatt nem olyan népszerűek ma már, mint egykor, vagy egyszerűen csak elhaladt feledtük az idő (így működik a divat), és most már cikik. Annyira tudom sajnálni, hogy az egész felhajtás miatt, ami anno körülöttük volt, őket gáz hallgatni, pedig tudnék egy pár bandát mondani, akiknél zeneileg sokkal többet nyújtanak, annak ellenére, hogy azokat, velük ellentétben, teljesen elfogadott szeretni. Nem állítom, hogy a lemezeiken zenetörténelmet írnak, de jók. Én pedig szeretem őket. Nem mondom, hogy nem érdekel, emiatt mit gondolnak rólam az emberek, mert sajnos nem vagyok ilyen típus, de nem fogom mások véleménye miatt nem hallgatni őket, ha egyszer tetszik, amit csinálnak. Csak az zavar, hogy szerintem a többség anélkül ítéli el őket, hogy adott volna nekik esélyt, és - mint ahogy egy korábbi bejegyzésemben egyszer már leírtam - sokan már csak azért sem fognak esélyt adni. Én nem is akarok senkire semmit ráerőltetni, csak szeretném mostantól, legalább itt, nyíltan felvállalni őket, mert fontosak nekem ennyire.

És most következzék az apropó, aminek kapcsán elgondolkoztam, majd végül úgy döntöttem, megírom ezt a bejegyzést:

Boldog 21. születésnapot Bill és Tom Kaulitz!

Igen, szóval, az a nagy helyzet, hogy szeretem a Tokio Hotelt. Mert jók. Ennyi. Azért lehetünk jóban ezután is? :)

Más volt hát...

Huhh... Régóta gondolkozom ennek a bejegyzésnek a megírásán, de most jött el végképp a pillanat. Már jó párszor kifejeztem utálatomat a lehúzó blogbejegyzések iránt, de esküszöm nem erre készülök. Megpróbálok annyira korrekt lenni, amennyire csak tudok. ;)

Úgy gondolom, SP-t nem nagyon kell bemutatnom annak, aki az elmúlt kb. két évet nem egy dobozban töltötte el, mivel nagyjából a csapból is ő folyt. Előre elnézést kérek, ha valaki szereti ezeket a munkáit, de számomra a Kép maradsz és a Ne add fel! után SP szépen bemenetelt az "olyan szar, hogy az már jó" kategória versenyzői közé. Ezzel Niki is ugyanígy volt, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve letöltöttük a legutóbbi két lemezét, mikor a múltkor náluk voltam. Be is kapcsoltuk háttérzajnak, a 2009-es Speciallel kezdtünk, és be kell valljam az egészet úgy ahogy volt végigröhögtük. :) Aztán elindult a 2008-as Standard. Egy-két szám után megdöbbentem egymásra néztünk: "Basszus, ennek van mondanivalója, basszus... ez nem rossz.".

Ahányszor valaki kiejtette előttem az 'SP' és a 'rapper' szót egy mondatban, minden alkalommal közöltem vele, hogy bocs már, de SP-nek köze nincs a raphez, a zenéje inkább valami elkorcsult R'n'B. (Nem mintha valami nagy rapper lennék, Eminemet szeretem, meg a rap-betétes LM.C számokat, aztán kb. ennyi.) Viszont a Standard tényleg egy rap lemez. Ráadásul a jobbik fajtából. Be kell valljam, én azóta is hallgatom, mert tetszik. Mielőtt folytatnám az eszmefuttatásomat a témában, szeretnék egy kis ízelítőt adni ebből a lemezből, hogy mindenki értse, ez még valami nagyon más volt, mint az, amit most csinál.

"Szívből írok mindent. Hidd el, átérzem a sorokat,
Hogy, a mai világhoz képest aprók a gondjaim,
Hogy én is apró vagyok, de már rég megéri az is,
Ha csak egy aprónyit hagyok fent."
(Elrepít)

"Nincsen számomra ilyen újdonság, mi csak rappelünk, mert az úgy szokták.
Tőlem veszthetünk, ilyen Európa, ez még Magyarország, ez elvont.
...
Engem a rap ami feltölt, kötődöm hozzá, ő is kötődik hozzám."
(Magyar hang)

Ez pedig a személyes kedvencem. A szövege még sokadik hallgatásra is megrendít, mondjuk ehhez biztos köze van annak is, hogy jelenleg én is épp 18 vagyok. :)



"Te hol élsz, mondd?! Még beszéled a magyart, vagy csak tátogod az English-t?
Az én zeném hazai, és a tiédbe is színt visz. (A tiédbe is színt visz.)

Várj! Hol vagy tizennyolc évem?
Egy párszor kértem, hogy lapozzunk át, minden rosszat, amitől sírtunk, a halált, a bánatot.
Szállj! Ó, ha tudnék én is szállnék.
Egy elejtett játék és vértócsa!
Hol vagy ember, hol vagy tizennyolc évem? (Hol vagy tizennyolc évem?)"
(Tizennyolc)

Rengeteg idézetet írhatnék még ki, mert a Standard tényleg hemzseg a komoly mondanivalóval bíró számoktól, SP rappel rajta a kor betegségeitől kezdve a gazdasági válságig mindenről. Mint emberrel, sosem volt Éder Krisztiánnal semmilyen problémám, mivel a TV-ben néha elkapott nyilatkozatai alapján kifejezetten intelligensnek tűnt, csak épp a zenéje nem tetszett. Ezek a számok fényévekkel jobban passzolnak hozzá, a Special számai egyszerűen szint alattiak neki. Kísérteties deja vu-m van a dolog miatt... Puskás Peti is kimagaslóan értékes zenét csinált, mígnem átavanzsált Viva-kedvenccé, én meg csak lestem, hogy aha, Fura figurák, mi vaaan? Az a legszebb, hogy még barátok is. Ezt így össze szokták néha egyeztetni? "Te haver, írtam egy nagyon jó dalt tegnap, de a francba is, már megint csak az asztalfióknak, mert túl intelligens lett. Le kellene állítanom magam... Most próbálok összehozni valamit, a Viva azt mondta legyenek benne olyanok, hogy 'csak te kellesz', meg 'légy az enyém', szóval tudod a szokásos... Van ötleted?" Istenem, annyira feldühít! Ráadásul SP konkrétan a rappelést is feladta, mert ugye most az R'n'B a menő. A fenti idézetekből nem hogy kitűnik, ordít, hogy szerette azt csinálni, amit, hát akkor meg?! Az a leglehangolóbb, hogy a Special-ön pontosan azzá vált, amit a Standardon még bírált. Haragszom rá és Puskás Petire is, nagyon haragszom. Egyszerűen eladták a lelküket ("Drága művész úr, ön eladta a lelkét!" - Puskás Peti: Pesti keringő /2008/) annak az átokverte csatornának azért, hogy tizenéves divatpicsák imádott kedvencei legyenek egy rövid időre (mert ez úgysem tarthat soká). Oké, nem vagyok naiv: PÉNZ - a francba is.

Abban még mindig reménykedek, hogy Puskás Peti egyszer végre elégnek fogja érezni a Viva hype-ot, és visszatér olyan dalokat írni, mint a Hallgató (Aminek pl. van klipje, és, ha jól tudom, konkrétan egyetlen egyszer adta le a Viva, mikor a premierje volt, azt annyi.), az Úton, a Szívszilánkok... Viszont SP-t, a visítozó rajongó kislányokon kívül nem nagyon van, aki még komolyan venné, egy viccet csinált magából. Ezek után nehéz lesz hitelesnek lennie, ha vissza akarna térni a gyökereihez. Elkúrta, nem kicsit, nagyon. -.-' Mert most oké, hogy én olyan típus vagyok, hogy ha kíváncsiságból belehallgatok valami túlhype-olt valamibe és, ne adj isten, tetszik (esetében ez csak a 2008-as munkáiig bezárólag), akkor hallgatom, de ezzel nem sokan vannak így, sőt elvből nem is hajlandóak ilyesminek esélyt adni. Oké, engem is zavar, hogy biztos lesz, aki végig sem olvassa a bejegyzésem, csak mondjuk meglátja, hogy SP-ről van benne szó, és rögtön leír, hogy szar a zenei ízlésem, szóval nem mondom, hogy nem értem meg őket, de akkor is...

Utána keresgéltem SP-nek kicsit mélyebben, ha már bejegyzést írok róla, és megnéztem az új klipjét a Más voltot. Hát, ez még mindig harmatgyenge, de egy fokkal jobb, mint az elején említett két kultikus mű, valamint a legutóbbi borzalomhoz viszonyítva (feat. Fluor - Partyarc *brrr*) nem is olyan rossz. Viszont a röhejes koreográfia még itt is fel-fel tűnik, azt nem szeretném elemezni, milyen mértékűek az ellenérzéseim a Bad Boyz iránt az első perctől fogva, nehogy megbántsak valakit, aki esetleg erre téved és szereti őket.

"Nekem a régi kell, tudod, a régi Te, régen más volt..."

Igazából nem tudom mit szeretnék jobban, egyszer komolyan elbeszélgetni mind SP-vel, mind Puskás Petivel, és jól meg mondani nekik a véleményemet, vagy egyszerűen csak fogni két kanna benzint és felgyújtani annak a lélekrabló szenny csatornának (Bocsi, ha valaki szereti, de már nem tudom visszafogni magam. :S) az épületét... Mondjuk utóbbi esetben úgyis jönne egy újabb a helyükre, mert a népbutítást nem szabad abbahagyni. *sóhajt* Remélem, hogy inkább a "drága művész urak" fognak mihamarabb észhez térni, még akkor is, ha már egy kicsit késő.

Taste in

A napokban elgondolkodtatott az a tény, hogy fent van Adam Lambert lemeze a gépemen, és még hallgatni is szoktam. xD Nem is olyan rég még olyan konkrétan be tudtam határolni a zenei ízlésemet. Mit hallgatok? Britpopot és alternatív rockot. Mit nem? R'n'B-t, és semmit, aminek tuc-tuc alapja van, vagy hörögnek benne.

Igazából az, hogy elkezdtem japán zenéket hallgatni, ha nem is változtatott meg mindent, hiszen annak ellenére, hogy mostanában már főként ilyen zenéket hallgatok, a régi kedvenceimet ugyanúgy szeretem; jelentősen kiszélesítette a zenei látókörömet. És ezt nem csupán a hallgatott előadók nemzetiségére, illetve nyelvére értem. Olyan műfajokból is kikerültek kedvenceim, amikről addig azt hittem, egyáltalán nem is szeretem. :)

Nálam ez az egész J-Rock dolog a D'esparsRay-nél kezdődött. Miután megnéztem a REDEEMER PV-jét, úgy gondolom, eldőlt a "sorsom". :) Ők lettek az első japán kedvenc együttesem. Először, mint gondolom rajtam kívül még sokan mások, a REDEEMER lemez dalaival ismerkedtem meg, amelyek a régi számokhoz képest már könnyebben emészthetőek, lágyabbak. Viszont, természetesen, ennyi nekem nem volt elég belőlük, így rövid úton továbbléptem a régebbi lemezeik felé. És itt jött be az életembe a hörgős rock... xD Előtte a legkeményebb zene, amit hallgattam, a 30 Seconds to Mars volt, ahol összvissz annyi volt, hogy bizonyos számok végén Jared előszeretettel "kiabált", de be kell valljam, ez akkoriban kicsit zavart is bennük... Viszont mikor komolyan nekiálltam Despát hallgatni, valami történt. Egyszerűen imádom az igazán zúzós, hörgős számaikat, teljesen átszellemülten tudom hallgatni. :D Rengeteg kedvenc számom ezek közül került ki. Odavagyok Hizumi hangjáért, hogy tud simogató lenni, majd hisztérikus... Igazából az egész D'espairsRay-ért odavagyok. :) Hát, így gabalyodtam bele a japán zene ezen ágába. Ezek után, már nem hogy visszariasztana a hörgés-kiabálás a dalokban, hanem konkrétan szeretek hörgős ScReW, Dir en Grey, exist†trace, the GazettE és újabban -OZ- számokat hallgatni! :D Azért nem semmi idáig eljutni onnan, hogy pár éve még csak musicaleket, illetve a musical színészek popba-hajló lemezeit (Most már szigorú rostán kell ezeknek átmenni! xD) voltam hajlandó hallgatni. :P

Ám ott a másik vonulat is! :D Hosszú időn keresztül (nem írom, hogy világ életemben xD) jobban vonzódtam a depressziós, elmélázós, vagy épp világmegváltós számokhoz, igazából - Mikát leszámítva persze :D - kifejezetten taszítottak a happy-minden-jajj-de-jó típusú dalok. Bizony, ezt az írja, akinek a fejlécén ott virít Takeru és az LM.C (Egyébként már egészen sikerült megbarátkoznom a blogom új kinézetével! :D). :P Míg az előzőt valamelyest meg tudtam magyarázni, ezt nem fogom tudni. Valami átállítódhatott bennem, mert már nem a világfájdalom számok tudtak felvidítani, ha esetleg rossz kedvem volt (azonos azonosat olt ki-elv), hanem épp hogy az ilyen minden ízéig vidám és pozitív zenék. :D Egyszerűen az van, hogy szeretem az oshare kei bandákat, és kész! :D Egyébként pedig igenis értékes az, amit csinálnak, és csomó számnak sokkal több a mondanivalója - számomra legalábbis biztosan - mint amennyinek elsőre tűnik. ;) Amúgy, valószínűleg a fentebb említett ok miatt szerettem meg az Owl City-t is, hogy ne csak folyton japán együtteseket említsek. :)

Britpopot már elég régen hallgattam. Legutóbb tavasszal volt a Blur kapcsán utoljára úgy igazán terítéken. Valahogy mostanában nem ahhoz van hangulatom. :S Pedig tartom, hogy az egyik legszínvonalasabb zenei műfaj. Talán az is közrejátszik, hogy feloszlott a két legfontosabb együttes (Oasis, The Verve). De július 19-én megjelenik Richard Ashcroft új együttesének, a United Nations Of Soundnak az első lemeze, az majd biztos visszarángat egy kicsit. :) Igazából Ashcroft is az a kategória nálam, hogy szívesen meghallgatok mindent, amihez hozzányúl, nem kötelező azt a Vervével tennie. xD Szóval, jó lesz. ^^

Összességében nem bánom, hogy ilyen színes a zenei ízlésem. :) Nagyon szeretem az összes kedvencemet, egyik hallgatásáról sem tudnék lemondani. :D Viszont, hogy visszakanyarodjak az első mondatomhoz, vannak újabban (vagy nem is annyira újabban?) olyan furcsa defektjei az ízlésemnek, hogy én csodálkozom rajta a legjobban. xD A Wikipédia definíciói alapján ők Electropop, ill. Electronic Rock. Annyi a lényeg, hogy tuc-tuc az alapja, na! :F Fogalmam sincs, miért tetszenek... De személyes legnagyobb betegségem, Jeffree Star után, most az enyhébb verziójának, Adam Lambertnek is tetszik a zenéje. :S

Azt már elfogadtam, hogy Jeffree Startól nem szabadulok, de legalább az ő védelmére fel tudom hozni, hogy kegyetlen jó dalszövegei vannak, viszont Lambert átlagosabb ezen a téren... Na, meg játssza őt a Viva. xD Valamiért mégis tetszik...

Talán meg kellene világosodnom, hogy nem minden szar, aminek tuc-tuc az alapja, mint ahogyan nem minden szar, ami hörgős? :S Mert akkor hallgathatnám ezt is nyugodtan. xD Hiszen hallgatok én szimfonikus metált (Within Temptation♥), glam rockot (Mötley Crüe♥), magyar undergroundot, néha még punkot is, ezt ugyan miért ne? Ettől még nem lesz szar a zenei ízlésem. Csak még vegyesebb. xD

Azért, ha valaki mostanában egy beszélgetés alkalmával megkérdezné, milyen zenéket hallgatok, csont nélkül csak annyit mondanék: j-rock, britpop, alternative rock. Mert ezek a számottevőek és a legfontosabbak. :)

Suicide Club

Vasárnap este néztem meg ezt a filmet, de azóta nem megy ki a fejemből... Szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, legnyomasztóbb és legdurvább film, amit valaha életemben láttam... Egy horror ehhez képest semmi. Jó esetben tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem fog kimászni a tévéből, ill. a szerencsétlen cápákat és madarakat sem vádoljuk meg, hogy célzottan ránk utaznak... Viszont emberek lesznek öngyilkosok, ez tény. Épp azért megrázó, mert annak ellenére, hogy a végsőkig kisarkított, mégis valószerű.

A 2001-ben készül Suicide Clubot (Suicide Circle néven is ismert) Shion Sono írta és rendezte, és - számomra érthetetlenül - csupán két díjat nyert vele, a Fant-Asia Film Festivalon, abból is az egyik csupán második helyezés. Bár olvastam a kölcsön-Mondómban, amiből kiszemeltem mind a rendezőt, mind a filmet, hogy az úriember viszonya nem a legjobb a saját nemzetével, mivel a filmjei eléggé kellemetlen témákat boncolgatnak, igencsak biztosíték-csapkodós stílusban. Pedig "ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde", mondaná Gogol.

Bizonyára mindenki hallott már az öngyilkos klubokról, amiket a fiatalok az interneten szerveznek. A cím alapján tett előfeltevéseim alapján e téma kibontására számítottam, ám a film nem állt meg ezen a ponton. Japánban, sajnos, népbetegség az öngyilkosság, már az idők kezdete óta. Ha csúnyán akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy minden piszlicsáré dolog miatt végeznek magukkal. Távol áll tőlem, hogy bántsam őket, de mit mondjak arra, ha olyan dolgok miatt dobják el maguktól az életüket, mint a cégük csődbemenése, a sikertelen felvételi, no meg a nyugaton is roppant népszerű ok, a szerelmi csalódások? És mindezt hogy kezelik? Ha befekszel a sínek alá, odanyomják a családod orra alá a számlát a maradványaid eltakarításának költségeiről... Ezáltal inkább maradnak az Ivan Iljics-féle "kellemes és illedelmes" megoldásoknál, mint pl. a legendává lett öngyilkosok erdeje, ahová az emberek elvonulnak felvágni az ereiket, majd időközönként a rendőrök kutyákkal megkeresik a holttesteket... Természetesen minden kultúrának meg vannak a maga hibái, de attól még mindez valami fájdalmasan hátborzongató. Csodálhatjuk a japánokat a szorgalmukért, becsületességükért, és azért, hogy az egész társadalmuk a tiszteletre épül, ám megéri ez az egész, miközben 13 éves iskolások ugranak le a házak tetejéről, mert nem tudják elviselni a rossz jegyek miatti szégyent? Nyilvánvalóan, nem. És sajnos ez is olyan dolog, amin felesleges rágódnom, mert én 17-18 éves fejjel, innen egy kis ország még kisebb városából ugyanannyira nem tudok tenni ez ellen semmit, mint ahogy azért sem, hogy a nagyhatalmak felhagyjanak Afrika kirablásával. Még meg sem fogom érni, hogy bármi megváltozzon, és ez dühítő. Ám a japánokat csodálom, továbbra is csodálom, mert megérdemlik, akkor is, ha ekkora árat fizetnek a páratlan fejlődésükért, és mert én mást úgy sem tehetek.

Viszont azzal, hogy ezt a tényt úgy-ahogy feldolgoztam, nem vált könnyebbé a film nézése. Bemutatta ugyanis az öngyilkosságok azon dühítő és értelmetlen formáját is, amit egyedül a média és annak manipulációi tudnak kiváltani az emberekből. Az emberi hülyeség végtelen. A történet során már-már szó szerint megvalósítva végignézhetjük a jó öreg mondást, "És ha ő a kútba ugrik, te is utána ugrassz?", amire természetesen igen a válasz. IGEN, és az emberek tényleg ennyire ostobák. Míg az előző bekezdésben tárgyalt okok úgy-ahogy tolerálhatók, addig egyszerűen az, hogy létezik ma már olyan, hogy Avatar-effektus, több, mint abnormális. Ha valaki azért lesz öngyilkos, mert nem élhet Pandorán, akkor nem akar sehol sem, akkor a halával - elnézést, gonosz leszek - azokat alázza meg, akik esetleg tényleg olyan borzalmakat éltek át, olyan kiúttalanságba sodródtak, hogy nem láttak más megoldást. Mert létezik ilyen, és, úgy gondolom, ez egy olyan komoly dolog, aminek a kérdését nem szabadna az ilyen groteszk tettekkel elbagatellizálni.

A film képi világa is rendkívül nyomasztó, valamint időről időre bekövetkező hosszú késleltetések, elnyújtott jelenetek, és az öngyilkosság majdhogynem minden formájának megjelenítése biztosítja, hogy az ember úgy érezze, nem kap levegőt, és már nem bírja tovább. Fontos szerepet kap még a zene is, a fő téma gyönyörű, a megjelenő számokra viszont nem térnék ki, mert azokhoz lényeges látni a filmet, olvasni a szöveget. A már-már krimibe-hajló történetben nem mindenre kapunk válaszokat. Miért is kapnánk? Az öngyilkosság pont az a tett, amire a való életben sem mindig találunk magyarázatot. Az apró mozaikokból azonban lehetőségünk van összerakni valamilyen képet. Akármennyi borzalmat mutatott is be, sehol sem éreztem a filmet öncélúnak. A közeljövőben mindenképp meg fogom nézni a rendező másik fontos filmjét, a hasonlóan botrányos és megrázó Noriko's Dinner Table-t is, csak úgy érzem, még rá kell egy kicsit készülnöm lelkileg.

A Suicide Clubot nem ajánlom mindenkinek. Kizárólag erős idegzetűeknek! Úgy gondolom, ha van film, aminél ezt komolyan kell venni, ez az. Inkább lelkierő kell hozzá, mint gyomor, bár nekem a nyitó jelenet vérben tocsogó metrója azért alattomosan bekúszott az álmaimba aznap éjszaka...

BeZo 34.

Boldog 34. születésnapot kívánok az én első igazi kedvencemnek, Bereczki Zoltánnak, akit ha nem ismerek meg 5 évvel (te jó ég!) ezelőtt, akkor valószínűleg most nem az lennék, aki. De a sors úgy hozta, hogy 13 évesen elmentem a Rómeó és Júlia c. musicalre, ami - közhely, de - megváltoztatta az életemet. Beleszerettem a színház, a művészet világába. Barátokat találtam, eleinte csupán az interneten keresztül, majd a közvetlen környezetemben is, Dóri személyében. Valamint egy-két virtuális barátságom is idővel valóssá vált. Így találtam egy igazi legjobb barátot az ország másik végében. Vajon hogy alakult volna az életem, ha (pár hónap híján) 4 éve nem ismerem meg Nikit (és Renit) egy isten háta mögötti Musical Fórumon? Hálistennek (és Szabó Dávidnak - de ez egy másik történet) nem így történt. :) A többi akkortájt megismert netes barátom viszont, természetesen, idővel elmaradt mellőlem, nyilván kinőttük egymást, valamint az évek során mindannyian sokat változtunk. Még ha csupán csak egy fázis részei voltunk is a másik életében, én akkor is mindig szeretettel gondolok rájuk. Nekem azóta ízlés tekintetében is eléggé kiszélesedett a látóköröm. Emlékszem, milyen gyorsan történt... Sokáig csak az Operettszínház létezett számomra, aztán láttam a Volt egyszer egy csapatot (azóta is örök első^^) a Madáchban. Azt hiszem, azóta is utóbbi a kedvenc színházam. Innen pillanatok alatt jött a globális színház-imádat, már nem volt kikötésem műfajilag, társulatilag, csak az számított, hogy jó darabokat lássak. Azért innen még messze vagyunk a japán rockig, de, higgyétek el, simán le tudnám vezetni, olyan "Mondjatok egy szót, és én elmondom, hogy az a szó, amiből az a szó jön, áz görög!"-stílusban, de úgy gondolom ettől most inkább megkímélem a nagyérdeműt. :) Annyi a lényeg, hogy minden azon a 2005-ös előadáson kezdődött... És Bereczki Zoltán azóta is a kedvenc színházi színészem. Áhhh, szűk ez a kategória így! Bereczki Zoltán a mai napig is az egyik legnagyobb kedvencem. Az iránta való rajongásom örök, ahogyan a színház iránti szeretetem is. Az utóbbi időben ugyan kevesebb lehetőségem volt eme szenvedélyemnek hódolni, ám továbbra is a lényem egyik legfontosabb része. Mint már mondtam, minden ott és akkor kezdődött.

Boldog szülinapot, Zoli! :)
(Az anyukáknak pedig, élükön az enyémmel, boldog anyák napját! :D)

.................................................................

Ez a kép volt az első közös képem Zolival (pont a 30. születésnapján készült :D), a fenti pedig 2008-as. Még tavaly májusban is készült vele képem, de az sajnos nem lett túl jó minőségű. Nagy divatja volt ám anno a közös képeknek, ne tudjátok meg mennyi van - és nem csak vele! :D A képeken gondolom látható, hogy elég sokat változtam az idők folyamán (felnőttem xD)... Ha esetleg valakit az is érdekel, hogy milyen voltam személyiségileg pár évvel ezelőtt, az nézze meg az előző blogom, az még nekem is érdekes olvasmány szokott lenni. :D (Bár már igazából az is az, amit pár hónapja írtam. xD)

Trú-e vagy?

Rá kellett jönnöm, hogy utálni valóan nem vagyok trú. :( xD A Mondo Fórumon írta egy lány, hogy ideges, mert myvipen a Visual Kei klubban leszavazgatták a belépési kérelmét. Nosza, mondom, megnézem azt a szimpatikus klubocskát! :D Pont olyan, amilyenre számítottam... Elitizmus csúcsfokon. Még szerencse, hogy a Fórum, eddigi tapasztalataim alapján, nem ilyen, mert a klubnál én például már az első pár kizáró okba is belebuknék:

"Sláger/divat/'klasszikus' bandák ritka halmaza (AnCafe, GazettE, Diru, D'espa, SuG és még pár), létszi próbálkozz hallgatni mást is előbb, ha lehetséges."
Ehh... a háromból két kedvenc bandám kapásból benne van! xD És gondolom most, hogy koncert volt, már az LM.C is pláne ide sorolandó. Hmm, miket szeretek még? Gackt, Miyavi... hááát nem hiszem. xD Ezeken kívül meg tetszik még a The GazettE, Dir en Grey (ezek keményen tiltólistásak xD), Aicle, heidi., exist†trace, The Kiddie, Pierrot, Kagrra, 12012... Utóbbiakkal lehet még esélyem is lenne bekerülni, de könyörgöm, ők nem kedvencek! Az még lehet, hogy később azok lesznek, de még nem! Csupán szeretem őket hallgatni. Így meg egyelőre még nem írnám oda a nevüket, és fél perc alatt el lennék utasítva, mert az ottaniak már csak tudják, mit hallgatok. ;) Vaaagy már az is baj, ha valakinek a fentiekből vannak a kedvencei? Mert ez esetben a rajongók háromnegyede is elvérzett, mert kb. annyi belőle a kőkemény Gazettós. :D

"Tokio Hotel, Cinema B., No Thanx, emo egy része."
Öhmm... Na, igen. Hopssz... Mondjuk, nem reklámozom az adatlapjaimon, hogy hallgatok TH-t, de hallgatok. (Le lehet nézni nyugodtan, szerintem akkor is jó zenét játszanak, az egyetlen baj velük a pár éve lezajlott túlhypeolásuk.) A CB-tól szeretek két számot, amiből az egyiknek Brian Molko írta a szövegét. :D Nem tudtam, hogy ők is a gáz kategória... Vagy csak az a baj velük, hogy nem japánok, mégis a visual kei stílust követik? Ja, bocs, én kérek elnézést. A NTX amúgy mostantól lehet, hogy egy fokkal kevésbé lesz rossz, mert a helyi Angeldust fantasztikus énekese oda disszidált, sajnos. :(

"Nincs semmi az adatlapodon."
Az a helyzet, hogy az égegyadta világon semmi japános nincs az adatlapomon, lévén leginkább lassú kivonulást folytatok arról az oldalról. xD Szerintem már csak a Bereczki Zoli klub tart ott, no meg az, hogy Kecskeméten mindenki myvip-centrikus... De utálom. (Viszont iWiWen, amit egy fokkal kevésbé, ki van írva a D'espairsRay, az LM.C, és a SuG a kedvencekhez. :D) Biztos úgy vannak vele, hogy ha nem reklámozod, akkor nem is szereted.

.................................................................

Ohh, istenem, én ezt nem is tudom kommentálni... Annyira gonosz és előítéletes. Ha felkapottabb bandák a kedvenceid, feltételezik, hogy mást nem is hallgatsz, és csak divatpicsa vagy. Ha másféle zenét is hallgatsz, nem csak japánt, akkor nem vagy trú. Ha szereted a pl. TH-t, akkor már eleve csak szar lehet a zenei ízlésed. Ha mersz esélyt adni nem japán VK bandáknak, akkor áruló vagy, no meg persze divatpicsa.

Divatpicsa... Tudnám, hogy ezt vajon honnan veszik? DIVAT. A japán (rock)zene. Az hát. xD Én tudom rosszul, hogy a divat az az, amit a legtöbb ember követ? Szerintem az emberek 90%-a arról sem tud, hogy Japánban nem csak hárfán játszanak a cseresznyefák alatt, miközben a rózsaszín szirmok lassan szállingóznak a mellettük fekvő szamurájkardjaikra... Szóval egy divatpicsa kötve hiszem, hogy fel tudna vágni bárki előtt is a VK-val. Másrészt meg azért eléggé utánajárós ilyen zenéket megszerezni, szóval erre szerintem csak az veszi a fáradságot, akit tényleg érdekel a dolog. Az meg, mikor a kezdőket lenézik... Valahol mindenki elkezdi, nem? Szerintem senkinek sem volt valamelyik X-Japan vagy Malice Mizer szám az esti altatódala... Kezdő vagyok, vállalom, de divatpicsa nem.

Kis hamvak

Tegnap megnéztem a Little Ashes (Kis hamvak) c. filmet, amelyet Salvador Dalí emlékiratai ihlettek. Elég rossz kritikákat olvastam róla, a legtöbben azt sérelmezték, hogy Dalí és Federico García Lorca ihletet adó, éteri barátságát egy szimpla szerelmi történetté egyszerűsítették le. A többi támadás pedig főleg a Dalít játszó Robert Pattinsont érte, akit ugye nagy divat utálni az Alkonyat-beli szerepe miatt, de meg kell mondjam, én teljesen el tudtam vonatkoztatni (én sem szeretem Edwardot), sőt, szerintem még jól is játszott. Nagyon jó film volt, igazából. Még ha kissé hamis is volt, akkor is magával tudott ragadni, és azóta sem tudok szabadulni tőle... Sajnos hosszú keresgélés után sem sikerült megtalálnom a neten García Lorca verseit, így majd be kell ugranom valamikor a könyvtárba... Viszont néztem Dalí festményeket. Valahogy most azok is átértékelődtek bennem, így, hogy kicsit jobban ismerem a az alkotójukat. Keresni fogok róla valami hitelesebb életrajzi filmet is, úgy hallottam, most is készül egy újabb. Nagyon érdekes művész volt. A film másik pozitívuma, hogy a színészek, Pattinson és Javier Beltrán (akinek egyébként ez volt a második szerepe, ennek ellenére hihetetlen érzékenységgel játszott), megszólalásig hasonlítottak külsőleg az általuk megformált személyekre.

"SPOILER" Ám ami igazán megérintett, az a film vége volt. García Lorcát 1936-ban az öldöklő fasiszták agyonlőtték, majd tömegsírba temették, testét a mai napig nem találták meg. A film legerősebb jelenete számomra, ahogy Dalí reagál minderre. Ám a való világ még ennél is megrázóbb. Radnóti Miklós, aki egyébként a kedvenc költőm, 1937-ben megírta Federico García Lorca c. epigrammáját a költő emlékére:

"Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!"

...hét évvel később Radnótit a magyar fasiszták ugyanúgy végezték ki, mint spanyol kortársát. "SPOILER" VÉGE

A képen Salvador Dalí Kis hamvak (Little Ashes) c. műve látható.

.................................................................

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!

Rekordgyakoriságú postolásom ezennel véget ért. Ma elutazok keddig, utána pedig iskola, megszokott kerékvágás. :)