Vad Fruttik

Szeretnék írni a Vad Fruttikról. Nem konkrétan csak a koncertről. Igazából szeretném megérteni, miért jó nekem az, ha őket hallgatom, hogyha utána napokig nem térek magamhoz a vadfruttik-melankóliából. Miért mondanám jelenleg biztosan azt, hogy ők a kedvenc magyar együttesem, ha bárki megkérdezné tőlem?

Mikor megjelent az új albumok, a Fénystopposok, meghallgattam egyszer, csak úgy, háttérzeneként. Már akkor is többször felkaptam rá a fejem, mert olyan sorok ütötték meg a fülem, hogy csak ültem, hogy ilyen nincs. Ám igazából akkor ütött be az egész, mikor pár nap múlva újra beraktam, szintén háttérzajnak, tanuláshoz, de az lett a vége, hogy ültem a könyvek felett és nem csináltam semmit, csak hallgattam. Akkor rázott meg először, úgy igazán. Még aznap éjszaka sikerült még egyszer végighallgatnom, sötétben, fülhallgatóval. Na, ez végképp betett... Innentől körül-belül három napon keresztül nem tudtam szabadulni a Vad Fruttik-univerzumból, ami hát nem épp egy vidám hely... Bár el kell ismerni, még az új lemezen is akadnak könnyedebb számaik, én képes voltam kiválogatni az összes depressziós és nyomasztó darabot, hogy utána koncentráltan azokkal kínozzam magam. Aztán pár nap múlva elkezdtem az előző két, még sokkal vidámabb hangvételű lemezeiket is hallgatni, valamint mellettük egyebeket is, így sikerült valamelyest újra egyensúlyba hozni a lelkivilágom.

Szombaton a koncert után elmentünk mosdóba, ahol nekidőltem a falnak és perceken keresztül csak néztem magam elé, csak akkor tértem magamhoz, mikor egy lány nagyon elkezdett nézelődni körülöttem, hogy vajon sorba állok, vagy csak simán bekattantam... Ilyen hatással kell, hogy legyen egy koncert az emberre? Az elején eljátszották az összes vidám számukat, azt hittem nem is nagyon lesznek a kedvenceim (Milyen jellemző, melyikek is azok... xD), de a végén megkaptuk őket. Egymás után zúdítva ránk mindet...

"Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,

végigsöpör rajtunk, ha utat tör magának.

Utat tör magának minden szorongásom,

az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom."

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt katartikus. Közben a mögöttük lévő kivetítőn filmekből összevágott, sokszor átszínezett, a zenére megkomponált kisfilmek mentek, amik igazán fantáziadúsak és intenzívek voltak, így ha lehet, még tovább mélyítették az egész hatását. Mert hogy ugyanolyan erősen letaglózó hatása volt az egésznek, mint itthon, a négy fal között. És ez az, amit igazából nem hittem, hogy egy koncerten megtörténhet, de itt megtörtént. A Lehetek én issel zártak, ami ugyan nem olyan elszálltan depresszív, mint pl. az Embergép, a Nem hiszek, a Bálban vagy a Lehunyom a szemem, de nem volt elegendő ahhoz, hogy a koncert befejeztével helyrehozza a "károkat", amiket az előző dalok okoztak bennünk. Ráadásul, a Béke Presszót első szám gyanánt játszották el. Pedig azt a dalt tartom lemezkoncepció szempontjából a legtökéletesebb helyen állónak. Az az utolsó a Fénystopposokon. Számomra mindig adott valamennyi feloldást az album végén, egyszerűen azt érzem, hogy szükségem van rá a többi szám meghallgatása után, helyette a Lehetek én is édeskevés volt.

"És a végén úgy válunk el, ahogy filmekben is kell.

A lányok sírjanak, s a férfiak kitartsanak."

Ami pedig a legfurcsább volt az egész a koncertben az az a kedélyesség, ahogyan az együttes, s főként az énekes és dalszövegíró, Likó Marcell játszottak. Bár, hogy teljesen őszinte legyek, az énekes pár általam olvasott nyilatkozata alapján azért mondhatjuk, hogy számítottam erre. De mégis, egyszerűen kicsit olyan volt, mintha nem fognák fel, hogy mit játszanak és az mit tesz velünk, a hallgatóikkal. Mondjuk reménykedek benne, hogy nem erről van szó, mert akkor nem is kicsit csalódnék bennük. Talán az lehet a dolog nyitja, hogy mikor Likó Marcell megír egy Embergépet vagy Nem hiszeket, akkor tényleg kiírja magából ezeket a fájdalmait, majd a koncerten tényleg kijátssza magából, és ezért lehet képes arra, hogy ezek mellett olyan dalokat is szerezzen, mint a Sárga zsiguli vagy a Limonádé, s ezért osztogathat vigyorogva aláírást koncert után. Hát, ez esetben nagyon örülök neki, hogy az öngyógyítás ilyen sikeres, de jól esne, ha eközben a közönségét nem tenné lelkileg tönkre... Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy ne írjon olyan számokat, mint a fentebb már említettek, mert azok egytől egyig remekművek, csupán egyszerűen annyit megtehettek volna, hogy kapunk valami fokozatos oldást a végére, és nem egy instant depresszió-blokkal zárják a koncertet, mert ez így elég embertelen volt.

Hazafelé a koncertről beraktam azokat a számaikat, szerintem fel sem fogtam mit csinálok... Rá tett még egy lapáttal, minden bizonnyal. De akárhogy is, azóta is Vad Fruttikat hallgatok. Hálisten, kicsit lenyugodott bennem a mazochista, így most szinte csak a vidámabb számaikat. És ez most jó. Sokkal jobban tudom ezeket értékelni úgy, ha nem monomániásan a depressziós számaikkal "terrorizálom" magam, ahogy Niki mondta. Igen, ez most megint (még mindig?) a Vad Fruttik-univerzum, de azért jobb. Aztán majd csak kikeveredek belőle, bár továbbra is tartom, hogy ekkora hatással még magyar együttes nem volt rám.

Egyébként remélem, senkit sem riasztottam azért el az tőlük (Krisztán kívül, mert őt már sikeresen.), mert azért nagyon is érdemes hallgatni őket. Likó Marcellnek olyan dalszövegei vannak, amiket komolyan néha többre tartok, mint egy-két irodalom órán felmagasztalt költő verseit, emellett én zeneileg is nagyon szeretem őket. De, aki nem akar vadfruttik-melankóliát, annak, hiába a harmadik a legjobb, inkább az első két lemezüket ajánlom.

Most pedig csak azért is Béke Presszó, mert így kell zárni.