Intermezzo

Péntek délután Molly bent maradt velem a városban suli után, hogy ne várjak egyedül táncig. Ittunk otthonmozis-automatás kávét, sétálgattunk, voltunk könyvesboltban... Mikor négy előtt pár perccel visszaindultam a suliba, a zebránál találkoztam egyik fiú osztálytársammal, aki szintén a próbára sietett, így hát együtt mentünk, s útközben beszélgettünk.

- És merre jártál? - kezdett bele.

- A központban. - feleltem röviden.

- Nem mondod! Azt valahogy kitaláltam abból, hogy onnan jöttél... - forgatta a szemét. - Mit csináltál a központban?

- Egyik barátnőmmel voltam, sétáltunk, ilyenek...

- Az a szőke lány, aki várt rád az osztály előtt? - vágott közbe.

- Igen.

- Ő ilyen lelki társad? - kérdezte.

- Ezt hogy érted? - néztem rá. - Sok közös pont van az érdeklődési köreinkben, ha erre gondoltál.

- Ja, erre. Gondoltam, abból ahogy kinézett. Vagyis... - kezdett magyarázkodni. - Szóval, neked is olyan egyedi stílusod van az osztályban... Mármint, hogy ilyen másnak nincs. Érted, szóval úgy kitaláltam, hogy biztos a barátnőd, mert ő is egyedien nézett ki.

Engem valamiért úgy feldobott, amit mondott. Mert igyekszem én egyedi lenni, csak hát a "példaképeimhez" (értsd: Azok, akiknek nagyon-nagyon tetszik a stílusa.) képest azért mindig kevésnek érzem magam. És ez így olyan jól esett. :)

Egyébként, általában fogalmam sincs róla, milyennek látnak engem az osztálytársaim, illetve mennyit tudnak és mit gondolnak rólam.