Hiányzik. Felejthetetlen.

Igazából megint sikerült elérnem arra a szintre, hogy annyit írok, hogy már a saját barátaim sem tudják tartani velem a lépést elolvasás-ügyileg. xD Viszont ezt most még mindig muszáj egy kicsit így folytatnom, ugyanis eddig még nem írtam a Szalagavatóról, és ha erről nem írok, akkor jóformán blogot vezetni sem érdemes. Mert ha valami, ez aztán tényleg meghatározó. Mivel hatalmas falat, szerintem több bejegyzésre fogom bontani. Először jöjjenek az érzéseim vele kapcsolatban...

Hiányzik. Minden. Nagyon.

Már a Szalagavató másnapján furcsa volt a tükör előtt állva szokásosan vastagon feketére kifesteni a szemem és berakni a fülembe a dobókockás fülbevalómat. Olyan érzés volt, mintha évek teltek volna el, mióta utoljára így láttam magam. Furcsa volt visszatérni a valóságba abból a világból, ahol hosszú, fehér esküvői ruhát viseltem, strasszos nyaklánccal és elegáns sminkkel, s mikor mégsem épp ezt, akkor is olyasmit, mint koktél- vagy egyenruha. Napokon keresztül az egész tizenkettedik évfolyam szó szerint benne élt a Szalagavatóban, roham tempóban terveztük az utolsó pillanatra hagyott műsorunk megvalósítását, a tánctanáraink minden szabad percében próbáltunk, emellett pedig - mondjuk főleg a lányok - fodrászhoz, műkörmöshöz, kozmetikushoz és társaihoz rohangáltunk.

Hiányzik, hogy nem volt időm semmire mindezeken kívül. Hiányoznak a pénteki táncpróbák. Hiányzik a tánctanárúr. Hiányzik a Molnár Tamás-féle angol keringő-csoport. Hiányzik Laci, mint a táncpartnerem. Nagyon szerettem vele táncolni. Remélem neki sem mentem túlságosan az idegeire mikor olyanokon nyavalyogtam, hogy töri a cipő a lábam, nem tudok benne menni, illetve, hogy mennyire fáradt vagyok. Az is hiányzik, hogy mozdulni se tudjak, miután három órát táncoltam magassarkúban! Hiányoznak a szomszédaink, Attila és Kriszta, akivel rendszeresen végigbeszélgettem, vagy ahogy Laci nevezte, pletykáltam a próbákat. Hiányzik a másik oldalunkról is Dóri és Toma, s az is, ahogy utóbbit seggszétrugással fenyegeti a tánctanár, hogy járjon rendesen próbákra. Hiányzik sziromformáció és az, ahogy annál a fiúk énekeltek minden egyes alkalommal. Hiányoznak a tánctanár rendszerint röhejesnek hangzó koreográfia-ötletei, élén a körbetipegéssel, akarom mondani körbeőrültmódonrohanással.

Egyébként, amennyire kétségbeesett és elkeseredett voltam tavaly év végén a Szalagavató miatt, végül minden annyira tökéletes lett. Nagyon jó tánccsoportba kerültem, egy olyan tanárral, aki szeretett és biztatott minket, ellentétben a másikkal, aki egy véreskezű diktátor volt... Valamint, természetesen, boldog vagyok, hogy Lacival táncolhattam. Ezenkívül ez az egész szalagavatósdi nagyon összehozta az évfolyamot is. Mindenkinek volt mindenkivel közös témája, mindenki átérezte mindenki érzéseit és a végén mindenki szurkolt mindenkinek. Tudom, hogy ez nem lehetséges, de bár hamarabb történt volna meg ez az egész velünk.

Nagyon jó zenékre táncoltunk, a fő koreográfiánk Kenny Rogers If I Were a Painting c. csodaszép számára volt, illetve még elé volt vágva egy részlet egy másik zeneműből. Imádtuk ezt a dalt, a végére már egytől egyig kívülről fújtuk a szövegét és állandóan ezt énekelgettük.

A tapskoreográfiánk pedig a Maureen Mcgovern: Life Is A Long Way To Run-ra volt, én ezt is nagyon-nagyon szerettem.

Ez pedig a kedvenc "everös" zenénk (Girls Aloud: See The Day) Lacival, az első hetekben állandóan erre próbáltunk. xD Mikor a Szalagavató utáni kötetlen táncolós résznél megszólalt, rohantunk megkeresni egymást és táncolni rá, de sajnos lekapcsolták. :(

Folyt. köv. ;)