Na, milyen nap van még ma? Placebo-nap! Úgyhogy Bereczki Zoli felköszöntése után most rögtön írok is egy bejegyzést életem második legmeghatározóbb kedvenceiről is. Fontos megjegyezni, hogy csak időben második, mert egyébként, gondolom senkit sem lepek meg azzal, hogy a Placebo számomra a minden, ha e kedvenceimről van szó.
Elmondok egy mesét, amit már, gondolom, a legtöbb olvasóm hallott már, de ahogy visszakeresgéltem, úgy láttam, egészben még nem írtam le a blogomba, úgyhogy most megragadom az alkalmat.
Egyszer volt, hol nem volt, 2008 máricusában történt, hogy Niki átküldte nekem MSN-en az Every You Every Me-t. Ez nem volt egyedülálló dolog, akkoriban kaptunk rá, hogy zenéket küldözgettünk a másiknak. Miután meghallgattam a számot, kb. negyed óráig a fent lévő partnereim agyára mentem, azzal, hogy "Valaki mondja meg nekem, hogy én ezt honnan ismerem?!", aztán egyik barátnőm felvilágosított, hogy Sziget-zene volt. Aztán ennyi. Hallgattam, elég sokat, de csak azt az egy számot, az együttesnek egyáltalán nem kerestem utána. Azután nyáron megnéztük, megint csak Nikivel a Velvet Goldmine című filmet, amiben nagy lelkesen megmutogatta nekem, hogy "Na, ők a Placebo!". Akkor láttam Briant először, és az első benyomásom az, volt, hogy hogy lehet a "helyes-hangú srác" egy ilyen csúnya boszorkány. xD Hogy őszinte legyek, azóta is az a véleményem, hogy rémes, ahogy abban a filmben kinéz. Utána, nyár végén végighallgattam az egész Velvet Goldmine OST-t, ugyanis előtte leginkább csak a Jonathan Rhys-Meyers és Ewan McGregor által énekelt számokat hallgattam róla. Ekkor pedig nagyon megtetszett a 20th Century Boy, ami történetesen a Placebo feldolgozása. Körbenéztem a gépen, és még egy számot találtam, amit valószínűleg annak idején csak egyszer hallgattam meg, mert elnyomta a honnan-ismerem-én-ezt-EYEM-t dilemma. Ez volt az Infra-Red. Az elkövetkező pár napban, ami még hátra volt a nyári szünetből módszeresen agyonhallgattam az említett három számot, aztán, mikor már kicsit kezdtem megunni őket, letöltöttem az első szembejövő Placebo lemezt (Extended Play ’07). Elkezdtem hallgatni és a Meds-szel az élen teljesen beleszerelmesedtem, így rövidesen leszedtem a többi albumukat is. Elolvastam a szöveget az együttesről és Brian Molkóról Wikipédián, s mivel érdekesnek találtam őket, elkezdtem informálódni is róluk. Ennek már lassan három éve, de sokkal többnek tűnik. Már számtalanszor leírtam, de megteszem most is: én előttük még egyetlen együttest sem szerettem ennyire, s valószínűleg soha nem is fogok. Igaz, hogy most Akanishi Jin iránt elég hasonlóan érzek, de ő teljesen más kategória. Zeneileg mindig a Placebo lesz az első számú.
Brian Molko. Stefan Olsdal. Steve Forrest. Steve Hewitt. ♥ Mert számomra a Placebo nem három, hanem négy tagú.
Egyébként, mindeneim épp továbbra sem csinálnak semmit és úgy néz ki ez most még egy darabig így is lesz. Értem én, hogy kell a pihenés a másfél év turnézás után, de akkor is nagyon hiányoznak, már most. Mivel annak idején pont két album között ismertem meg őket, könnyedén elvoltam a régi albumaik felfedezésével az új megjelenéséig, most viszont tényleg szó szerint nincs semmi és ez olyan rossz. De hát, nincs mit tenni, várok türelmesen...
Egyébként, ez a Placebo Day-dolog a rajongók találmánya. A The Bitter Endben van egy olyan rész, hogy "We're running out of alibis / On the second of May", ennek kapcsán lett ez a nap kinevezve a bandának szentelendőnek. Ennek tiszteletére lefordítottam az említett számot, ITT elolvasható. Az utóbbi időben nem fordítottam olyan sokat, Placebóra pedig pláne rég került sor, úgyhogy ez most olyan jó volt. Brian gondolatait, még ha legtöbbször nehezebb is, mint másokét; mindig annyira izgalmas dolog számomra megpróbálni magyarul visszaadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.