Ténylegesen utolsó

Vasárnap hajnali hét óra harminc perckor gyülekeztünk a vasútállomáson, hogy elinduljunk az - ezúttal már tényleg - utolsó osztálykirándulásunkra. Muszáj megjegyeznem, hogy én, aki mindenhonnan elkések és sose érek be a suliba a 7:45-ös órakezdésre se, hamarabb odaértem, mint az osztályfőnök! Odafelé sikerült a vonaton találnunk olyan fülkét, ahol volt elég hely még négyünknek (Kriszta, Petra, Edit és én), szóval az utat végigbeszélgettük. Miután megérkeztünk Pestre, elsétáltunk a Terror Házáig. Még volt vagy háromnegyed óránk a nyitásig, úgyhogy addig mindenki kielégítette a különféle szükségleteit, majd beálltunk a sorba.

Már kitudja mióta el akartunk jönni a Terror Házába, főleg, mivel a történelem tanárunk folyamatosan ezt szorgalmazta. Úgy gondolom, jó, hogy csak azután jöttünk, hogy már tanultuk azt a korszakot, amivel foglalkozik, mert anélkül lehet nem érettünk volna mindent. Az idegenvezetőnk a töri tanárnőnk szintén szakmabeli férje volt, aki nagyon aranyosan és lelkesen magyarázott nekünk mindent, viccekkel megtűzdelve. Maga a múzeum az egyik legjobb volt, amiben valaha jártam. Nem vitrinek és fotók sora volt, hanem az egészet megpróbálták közel hozni az emberhez. Volt térképes szőnyeggel lefedett terem, sok-sok képernyővel, amiken olyan emberek meséltek, akik megélték a kommunizmust. Egyébként, máshol is rengeteg kivetítő volt, illetve szemléletesen berendezett szobák, korabeli telefonról meghallgatható beszédek, mindez több emeleten. Tényleg teljesen a hatása alá tudta vonni az embert. Ugyan a tárlat főleg a kommunista terrorra fókuszál, az én elmémbe legdurvábban az egy a náci kivégzőtáborban történő tömegsírba temetésről látott videó égett bele, valószínűleg örökre. Azóta is rosszul vagyok, ha rá gondolok... Három órát töltöttünk bent, aminek a végére már kicsit szenvedtünk, mert elfáradtunk, ráadásul iszonyatosan fülledt volt bent a levegő és fény sem jött be, egyáltalán.

Miután végeztünk, metróval átmentünk Budára és felsétáltunk a várhoz. Bementünk a Magyar Nemzeti Galériába megnézni Munkácsi Krisztus Trilógiáját, ami után kaptunk egy óra szabad programot. Ekkor eléggé szétszéledt a csapat, mi is leszakadtunk Krisztával a többiekről, így végül lecsúsztunk arról, hogy együtt elmenjünk fagyizni. Azonban, végignéztük majdnem az egész múzeumot. Nekem nagyon tetszett, s újfent megerősített benne, hogy a XX. századi modern képzőművészetáll hozzám a legközelebb, akármennyire durván elvont tud is lenni. Vagy talán éppen ezért. Aztán a Galériától elfutottunk a Nyugatiba. Szó szerint. Futottunk az utcán, a metró aluljárókban, a mozgólépcsőkön, egyedül csak magukban a metrókocsikban nem. xD Végül azért meglett az eredménye, és az osztály sikeresen elérte a vonatát, mindenki, hátra se nézve, felugrott rá, én meg ott álltam mosolyogva a peronon. Ugyanis én még maradtam három órát.

Megbeszéltük Nikivel, hogy találkozunk, úgyhogy kijött elém a pályaudvarra. Onnan, pár perc határozott elindulás majd irányváltás után, elmentünk nekem visszajegyet venni, majd pedig a Westendbe. Ott első számú problémám volt a kávéfüggőségemet ellátni, így először bementünk a szupermarketbe, de ott csak fél literes tejeskávé volt. Így hát, szépen végigjártuk az egész Westendet más lehetőséget keresve, de az "igazi" kávé mindenhol drága volt, az automata pedig nem működött. Végül az lett az egészből, hogy visszamentünk megvenni azt a tejeskávét. xD Utána kerestünk egy szabad kanapét és ott beszélgettünk, amíg nem kellett menni a vonatomhoz.