Hatachi no Sensou

Én tényleg annyira próbálok normális lenni, de egyszerűen... Már azt se tudom megmondani, pontosan mi bajom van. Rosszul érzem magam, minden és mindenki miatt. Valamit várnék. Várnék az emberektől, de azt se tudom mit. Valahogy nem stimmel semmi sem. Én pláne nem stimmelek. El fogok rontani mindent, amit eddig még nem sikerült. És a legnagyobb bajom viszont, hogy olyan szintű lelkiismeretfurdalásom van attól, hogy ilyeneket érzek, hogy az elmondhatatlan. Mert igazából hol vannak az én problémáim, még csak nem is a japánok, hanem csomó más ember problémáihoz képest? Gusztustalanul önző vagyok. Utálom ezt. Utálom magam, amiért ilyen önző vagyok.

Sokszor eszembe jut az is, hogy mikor kiderült a My Chemical Romance koncert, azt mondtam, hogy ez már túl szép... Hogy félek, hogy a fejemre fog esni egy tégla, mert ennyi jó dolog nem történhet. Hát, tégla az nem esett a fejemre... Tudom, hogy hülyeség, hogy egy senki vagyok, miattam nem történnek katasztrófák, de akkor is borzasztó érzés. Miért kellett nekem ilyesmit mondani?

Nagy dolog ezt így leírni, mert a Placebo a minden, de, azon gondolkodtam, hogy jelenleg a Bandage & Akanishi Jin & KAT-TUN hármas jelenti nekem azt, amit annak idején, mikor megismertem őket, a Placebo. Nem tudom, miért mindig elvont dolgokba kapaszkodom ennyire, gondolom ezt is illett volna kinőni az elmúlt években, csak nekem nem jött össze. De most akkor is rájuk van szükségem, mert semmi más nem tudja elterelni a gondolataimat a saját hülyeségemről.

"A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; én nem hallom,
én nem hallok ilyesmit.
A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; én nem érzem,
én nem érzek ilyesmit.
A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; még csak nem is értem,
még csak nem is értem ezeket az érzéseket..."

Most is... most is magammal foglalkozom, basszus. Össze kell szednem magam, mert szánalmas vagyok.