Átgondoltam

Először is, tegnap óta van fantasztikusan gyönyörű új fejléc. Csak az, mert igazából nagyon szeretem ezt az elrendezést és színvilágot, szóval azt nem akartam leváltani. A képekkel meg szerencsém volt, mert alapból ilyen kékesek voltak. Aztán ugye, Akanishi Jin. Mert... mert ez kell. :)

................................................................

Tegnap, miután elolvastam az előző bejegyzésemhez írt kommentárját, beszélgettem Katával MSN-en. Megállapítottuk, hogy szinte hajszálpontosan ugyanazt érezzük és ugyanolyan állapotban vagyunk. Azt kell mondjam, igaza volt a már említett kommentárjában. Nem érzem magam jobban amiatt, hogy tudom, ő is épp ezzel kínlódik, de jó a tudat, hogy ezek szerint még sem vagyok teljesen egy megmagyarázhatatlan idióta. A beszélgetésünk hatására valahogy eloszlott a pánik, ami az elmúlt napokban elég rendesen eluralkodott rajtam. Végre valamelyest tisztán látok, ma még a fejem sem fájt annyira, pedig napok óta annak ellenére fájt folyamatosan, hogy amúgy sosem szokott. Gondolkodtam, s arra jutottam, hogy nem fogok tovább görcsölni, azon, hogy nem érdekel semmi, egyelőre nem tudok mást tenni, mint elfogadom. Nem fog érdekelni, hogy nem érdekel semmi, sőt, úgy döntöttem, hogy ha már úgysem érdekel semmi, mostantól még sem az fog, hogy én nem érdeklek senkit. Ehhez kell tartanom magam, és akkor nem fogok többször úgy kétségbeesni, mint az elmúlt napokban. Aztán meg, előbb-utóbb majdcsak megoldódnak a dolgok maguktól is... Legalábbis nagyon remélem. Jelenleg még eléggé aggaszt, hogy a legkétségbeesettebb pillanataim egyikében elindítottam valamit, amit lehet nem kellett volna, de most már csak abban reménykedhetek, hogy hosszútávon inkább jobb, mint rossz következményei lesznek.

Az egyetlen dolog, amivel továbbra sem tudok mit kezdeni, az a japán helyzet miatti aggodalmam és amit ez kivált belőlem. Ez nyilván csak akkor múlik el, ha rendeződnek a dolgok. Annyit tehetek, hogy megpróbálok nem pánikolni, hanem bizakodni...

A fentiek értelmében pedig, nem szeretnék több, a tegnapihoz és a szombatihoz hasonló, bejegyzést írni. Jó volt valahol kiadnom magamból az érzéseimet, de igazából úgyis csak feleslegesen terhelek vele mindenkit, aki elolvassa. Megpróbálom valahogy magamban megoldani a problémáim. Bár, ha belegondolunk, azért hasznosak voltak ezek a kiborulásaim, mert ha nem írom le, nem beszélünk róla Katával, és akkor még biztos nem tartanék itt. Egyébként, köszönöm és szeretlek. ♥