Huhh... hát, nem vagyok túl jó abban, hogy bejegyzést írjak a személyes érzéseimről, mert ahhoz túl sok ismerős és ismeretlen olvassa a blogomat. De most egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj, mert... Már a leirkálásától is hülyének érzem magam, nem, hogy így egészbe megbeszéljem bárkivel is.
Még mindig nem érdekel semmi. Vagy, legalábbis... a legtöbb dolog nem. Megint elkezdtem eléggé bezárkózni a saját kis világomba. Ezzel az a fő baj, hogy ezúttal olyan szűkre szabtam a határait, hogy úgy érzem, lassan kizárom belőle a saját barátaimat is, amit, persze, nem szeretnék. De egyszerűen... Olyan szinten érdektelen vagyok mindennel kapcsolatban. Jelenleg nem érzek félelmet még a nyelvvizsga és az érettségi-felvételi miatt sem, ami azért meglehetősen furcsa. Nem hiszem, hogy normális, hogy egyik héten tikkel a szemem miatta és tövig rágom a körmöm, utána meg totálisan hidegen hagy. Mondjuk, ehhez képest, meglepően sokat tanulok, de inkább megszokásból vagy azért, mert nincs jobb dolgom, mert lelkiismeretfurdalásom, az bizony nem lenne miatta, ha nem tenném.
Szerintem, az embereket sem kezelem normálisan mostanában. Egyik percben rosszul vagyok attól, hogy úgy érzem, a barátaim nem törődnek velem, utána meg én nem foglalkozom velük... Pedig annyira szükségem van rájuk. Félek attól, hogy megváltozunk és elveszítjük egymást. Félek attól, hogy megváltoztam. És nem tudom, mit kellene csinálnom, így nem csinálok semmit. De így meg csak rosszabb. Tehetetlen vagyok és cselekvésképtelen. Nem tudok beszélni velük a félelmeimről, mert csak rosszul esne nekik, hogy "már megint kezdem". Pedig pl., néha rám jön, hogy még annyi mindent szeretnék. Igen, még, mert sok szempontból úgy tekintek az év végére, mint a világvégére...
Meg a Japán-dolog is elég rendesen rányomja a bélyegét a napjaimra. Borzasztóan félek. Napok óta alig merem elolvasni/megnézni a híreket, mert tartok a nem kedvező fejleményektől. Az első hírek érkezésekor, nem is gondoltam volna, hogy ekkora borzalom fog ebből az egészből kibontakozni. És lelkiismeret furdalásom van emiatt is, azért is, mert zavar, hogy szarul érzem magam a dolgok miatt, meg azért is, ha épp kicsit megfeledkezem róluk. Lehet, hogy furcsa és nem normális, hogy ennyire magamra veszem, de valahogy... most jobban tudatosult bennem, mint valaha, hogy mennyire sokat jelent nekem az az ország.
Az LM.C bizonytalan időre elhalasztotta a soron következő koncertjeit, köztük egy taiwanit és egy thailandit. Erre a rajongók az utóbbi két országból olyan kommentárokat írtak a hír alá, mint pl. "Jaj, csak ne túl későre!". Én, ezzel szemben, igazából, jelenleg úgy érzem, hogy csak akkor lesz "jogunk" jól érezni magunkat Miyavi koncertjén, ha addigra valamelyest rendbe jönnek Japánban dolgok... Egyszerűen, már 7000 felett van a halálos áldozatok száma, 11000 eltűnt ember van és azt az átkozott atomerőművet még mindig nem sikerült lehűteni. Nem nagyon tudok elvonatkoztatni ettől.
Szóval, van, ami érdekel, csak azok a dolgok meg épp, hogy rátesznek még egy lapáttal... Jól jönne, ha valaki kirángatna ebből az állapotból és visszalökdösne a normális életembe, mert ez így senkinek sem jó.
................................................................
Jin. Mert, az utóbbi időben, vele foglalkoznom az egyetlen olyan dolog, ami érdekel és még jól is érzem magam tőle.
Kyou mo arigatou.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.