Második hét

Írnom kellene, ugye? Hiányzom egyáltalán vagy ilyesmi? Nem írtok nekem kommentárt mostanában... Mindegy, nekem hiányzik, hogy írjak ide. Nagyon is. Csak sajnos továbbra se nagyon van időm és lehetőségem rá. Most is annyi dolgom lenne, de attól tartok, ezen a hétvégén se nagyon fogok tanulni. Bár, az újságtervezethez a két oldalas kifejtést muszáj lesz megcsinálnom... De mindenképp be akarok befejezni legalább egy bejegyzést, mert kell. Nekem kell. Illetve, ma megnézem az egyik legnagyobb kedvenc musicalem, a Volt egyszer egy csapat japán előadását, Sakurai Sho-val a főszerepben, szintén mindenképp. ♥ Meg el kell mennem apukámékhoz is. Ajj, miért ilyen rövidek a hétvégék?!

Na, mindegy, kis lemaradásban vagyok, szóval vágjunk neki, először is a beszámolónak a múlthétről. Hosszú bejegyzés lesz, noha a mostanában már közel sem olyan eseménydúsak a napjaim, mint az első héten. Bezárt a ZP, mit várunk? Mondjuk, sokkal több időm ennek ellenére sincs, ami azért durva. Úgy szeretnék már végre úgy igazán belerázódni az egyetemi életbe, hogy ne érezzem se azt, hogy mókuskerék az életem, se azt, hogy kimaradok valamiből.

Múlt hét kedden volt az első Kollégiumi Kulturális Kör eseményünk, ami ilyen kis ismerkedős valami volt. A szobánk melletti társalgóban volt, úgyhogy, természetesen, kis késéssel estünk be Katával. Két lány vezette, akik kicsit úgy kezeltek minket, mintha ált. sulisok lennénk, de az előző heti ismerkedős est után, nagyon-nagyon jó volt ez így, igazán. Először volt bemutatkozás, úgy, hogy meg kellett próbálni kitalálni, mi lehet az egyes emberek neve. Gyerekek, én nem vártam, hogy bárki eltalálja a Valentinát, de komolyan úgy nézek ki, mint egy Ildikó?! xD Utána játszottunk mindenféle csapatépítő játékot, amiket nem írok le részletesen, mert majd szeretném őket eljátszani a barátaimmal, ha valamikor majd tartunk esetleg egy babazsúrt. ♥ Elvileg, rendszeresen lesznek majd ilyen kis programok, a héten pl. filmklub volt, amire csak Kata ment, mert nekem nagyon sokat kellett tanulnom. Mindegy, az is lesz jövőhéten, meg Beugró; majd lehet elnézek rájuk. Úgy örülnék, ha nagyobb közösségi élet lenne a koleszban. (Megint kicsit ellentmondásos vagyok nem? Szeretnék naponta pár nyugis órát a saját kis dolgaimra, párhuzamosan azzal, hogy még élénkebb legyen a koleszos közösségi élet? Nem túl reális.)

Szerda este épp elindultam a villamoshoz a sulitól, mikor teljesen véletlenül összefutottam Nikivel az utcán. Nem láttam őt már a Volt Fesztivál óta. Megbeszéltük, hogy másnap késő délután összefutunk pár órára. Ő fél hatkor végzett csütörtökön, addigra, pár percet késve, odamentem a ZP-hez, amitől két percre van az ELTE társadalomtudományi karának az épülete. Mondjuk, magamtól nem találtam volna meg... Niki megmutatta az épületet, amibe a Károli olyan öt-hatszor beleférne és az egész olyan volt, mint egy labirintus. Nagyon más, mint a mi sulink. Után leültünk kint egy padra és ott beszélgettünk, amíg el nem kellett indulnom az esti kommos kocsmatúrára. Eredetileg hazajöttem volna már csütörtök este, mert a pénteki órám elmaradt, de emiatt fent maradtam.

A suli előttre volt megbeszélve a találkozó, de ahogy mentem arrafelé, az egyik kocsmából magukhoz intett pár szaktársam, akik már hamarabb megkezdték az estét. Kiderült, hogy egy másik kisebb csapat is így tett, szóval eltartott egy darabig, míg összeszedtük az egész társaságot. Elég sokan voltunk. A főszervezőnk lebetegedett, de sikeresen megoldottuk a dolgot nélküle is. Először egy nem túl messzi kocsmába vetettük be magunkat, azt hiszem, Mária volt a neve. Ott addig maradtunk, míg zárás után háromnegyed órával végül ki nem dobtak minket. Söröztünk, beszélgettem sok mindenkivel, jó volt. Ezután átmentünk a Robinsonba, ami elvileg a károlisok törzshelye. Időközben a koleszos srác, akivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd haza, elegánsan kivonta magát a forgalomból, de úgy voltam vele, hogy valahogy majdcsak lesz, már úgyis mindegy. A kocsmában játszottunk "Én még sosem..."-et, ami igazából "Igyon, aki már..." volt. Utána gondoltunk egyet, hogy elmegyünk a Corvintetőre, amihez villamosra szálltunk, szóval már tényleg fogalmam sem volt merre járunk. ^^"

Mivel a Corvintetőre drága volt a belépő, elindultunk valami Akácfa nevezetű kocsmához, ami elvileg nagyon híres és gáz vagyok, amiért nem is csak hogy nem voltam ott eddig, de még csak tudni sem tudtam róla. Vidéki desu, gomenasai~ Viszont, most sem voltam. xD Öten kitaláltuk, hogy elmegyünk egy játszótérre. A többiek azt mondták, isznak ott valamit, aztán utánunk jönnek, de végül nem tették. A lányról, aki kitalálta a programot, időközben kiderült, hogy mégsem annyira tudja, merre van az a játszótér, de végül hosszas gyaloglás után kikötöttünk egy másiknál, az Andrássy út mellett. Hogy hogy kerültünk, mi el odáig... Az egyik lány elköszönt, így maradtunk négyesben, én, két másik lány és egy fiú. Vettünk egy bort az éjjelnappaliban és leültünk iszogatni a játszótérre. Énekeltünk, zenét hallgattunk; a srácról kiderült, hogy hatalmas 30Y rajongó, az egyik csajszi szereti a Vad Fruttikat, a másik pedig britpopot hallgat, szóval jól elvoltunk. Utána elértük azt a pontot, hogy lelkizősre ittuk már magunkat. Hát... a továbbiak pedig inkább no comment.

Az "este" vége kicsit homályos, együtt elmentünk a 4-6-os villamossal (amin, a többiek elmondása szerint elaludtam xD) a Móricz Zsigmond körtérre, onnan a szokásos villamossal mentem vissza a koleszba. Reggel hatra sikerült odaérnem, épp mentem volna be a szobába, mikor a srác, Dávid felhívott, hogy épségben megérkeztem-e. Annyira drágák voltak. ♥

Másnap nem igazán sikerült felkelnem, tegye fel a kezét, aki ezen meglepődött! xD Végül, a két órával későbbi vonatot értem el, mint terveztem, ráadásul fürdés-hajmosás-smink ide vagy oda, szakasztott olyan voltam, mint a mosott szar és kegyetlenül fájt a fejem. Apukám jött értem a vasútra, először hozzájuk mentem el. Úgy tűnt, Hajni kicsit haragszik rám, amiért ilyen klassz állapotban sikerült beesnem, biztos félt, hogy rossz példát mutatok a fiainak. xD Leszámítva a fejfájást és azt, hogy olyan fáradt voltam, hogy délután el is aludtam egy negyed órára, jó volt náluk lenni. Két hét után végre láttam az öcsikémet, aki borzasztó sokat nőtt. Már nem baba, hanem egy picike férfi. Majdnem tud már egyedül is menni, igaz még kicsit bizonytalan. De mikor megbillen, elkapjuk, ő pedig kacaaag~ Annyira elmondhatatlanul édes, a legdrágább kissrác a világon. Imádom. ♥

Délután találkoztam egy röpke másfél órára Krisztával, ami egy hatalmas LOL véget ért. xD Jó volt látni őt, még ha rövid időre is. Petrát és Editet viszont már augusztus óta nem láttam... Gyűlölöm, hogy más városban tanulunk. Nagyon.
Szombaton délelőtt anyukámmal elmentünk vásárolni és vettem végre két új tornacipőt. Nagyon ideje volt már, mert konkrétan két hétig hallgathatták szegény szobatársaim a nyavalygásom arról, hogy el kell mennem venni, de sosem lett belőle semmi, mert nem volt szabadidőm rá nyitvatartáson belül. Aztán, délutántól estig katakanákat tanultam, amiket szerdáig kellett beletömnöm az agyamba, a nulláról indulva. Húzós volt, de erről majd az eheti beszámolóban.

Vasárnap Mollyval és Nominnal találkoztam. Kettőre beszéltünk meg, de nekünk Mollyval végül fél három után sikerült csak beesnünk, míg szegény Nominnak előbb beért a busza, így háromnegyed órát várt ránk. Kicsit meg is sértődött; bocsi ezúton is! Beültünk a Himalája Kávézóba, ami a kínai étterem részeként nyílt meg, pár hónapja azt hiszem, és nagyon klassz. Mondjuk, a forgalma az nem volt túl nagy és a forrócsokijuktól sem voltunk elájulva, de nekem akkor is tetszett az a hely. Beszélgettünk sok mindenről, még a Tumblr-ről is. "- Bias. Miért felétek hogy hívják? - Celebrity crush vagy csak egyszerűen husband. - Ja, a husband az nálunk is van." ~ Mert nem számít mi a fandom, a rajongó az rajongó. xD Végül aztán Mollyval még együtt is sétáltunk haza. Jó volt, hiányoztak már nagyon. ♥

Aztán véget is ért a hétvége. Megint nagyon gyorsan eltelt. Említésre méltó esemény még, hogy befejeztem az Ichi Rittoru no Namidát, ami eléggé taccsra vágott lelkileg, de csodaszép volt. Írtam róla LJ-n kicsit bővebben, ha valakit érdekel, elolvashatja ITT. Úgy a negyedik-ötödik résztől bekapcsolódott anyukám is, aki a végére teljesen átment Nishikido Ryo-fanba, elhagyva szegény Kamenashi Kazuyát, aki pedig azóta volt a kedvence, hogy először megpillantotta őt, mikor KAT-TUN koncertet néztem. xD Úgy bírom, hogy anyukám még mindig így tud lelkesedni, elég nyilvánvaló, hogy honnan is örökölhettem a rajongó-beállítottságomat. ^^

u.i.: Rá kellene szoknom, hogy fotózgatok. Így elég unalmasak lehetnek ezek a hosszú, tömény szöveg, színtisztán személyes bejegyzések...