Érdekes eseménytelenség

Megint elértem arra a pontra, hogy úgy lemaradtam a blogolással, hogy kedvem sincs hozzákezdeni. Főleg, hogy mielőtt elérek az igazán említésre méltó dolgokhoz, írnom kell a kissé eseménytelenebb előző és előző előtti hétről is. Ééés itt vesztettem el az ide merészkedő olvasóim nagy részét, ugye? Újabb hosszú, unalmas bejegyzés, képek nélkül, fúúúj már. xD Azért, annak ellenére, hogy világmegrengető események az ötödik héten nem történtek, volt egy-két kisebb esemény, amiről szeretnék írni. Megpróbálom ezt minél érdekesebben megtenni; remélem, nem fogok csalódást okozni annak, aki mégis megkockáztatja, hogy elolvassa ezt a bejegyzésemet. ^^

Azt el kell ismernem, hogy ez volt az eddigi legeseménytelenebb hetünk. (Rájöttem, hogy folyton többesszámot használok, de hát Kata mondhatni az élettársam. xD) Kata csütörtökön fonetika ZH-t írt, mivel addig lázasan arra tanult, hét közben nem mentünk sehová. Mint minden csütörtökön, ezen a héten is volt kommos kocsmázás, próbáltam Katát meggyőzni róla, hogy jöjjön el velem, de túl fáradt volt hozzá, nekem pedig egyedül nem volt kedvem, szóval vénkisasszonyosan maradtunk a koleszban és filmet néztünk. A Bandage-et, mert Kata még nem látta ezelőtt, amit tarthatatlannak éreztem, mert ez az a film és az Engel & Joe (erre is sor fog kerülni egyszer) az, amit minden barátomnak látnia kell. A Bandage azért fontosabb egy kicsit, mert igazán meg tudom benne mutatni Jint azoknak a barátaimnak is, akik amúgy nem szeretik a popzenét. Meg hát, én ebben szerettem bele, szóval... ♥

Valamikor a hét közepén írtam Lacinak, hogy összefuthatnánk, amire nem válaszolt ugyan, de csütörtök délután küldött SMS-t, hogy csörgessem meg, ha végeztem és akkor odajön a Kálvin térre. Neki még volt órája aznap, így csak egy órára tudtunk összefutni, de azért nagyon örültem neki. Beszélgettünk, meséltünk egymásnak a sulijainkról, koleszainkról, óráinkról, minden ilyen újdonságról. Elsétáltunk Astoriáig, majd ott jött az ötlet, hogy Laci megmutatja nekem a Corvinust, úgyhogy visszafordultunk, és mentünk a Fővám térre. Két épülete van az egyetemnek, az egyik klasszikus építésű, az nagyon-nagyon tetszett, de modern már kevésbé, bár nagyon menő volt. Főleg az extravagáns óra az előtérben, aminek én elég hamar rá tudtam jönni a működési elvére, de Laci elmondása szerint egyik volt osztálytársunknak, aki most szintén corvinusos, hosszú napokba tellett. xD

Egyébként, annyira mások nekem ezek a nagy egyetemek, basszus, ajándékbolt is volt! Ilyenkor jövök rá, tényleg mennyire kis egyetem is a Károli. De, be kell hogy valljam, szeretem benne, hogy ilyen. Barátságosabb, van egyféle biztonságérzetem, nem érzem úgy, hogy elveszek a rengeteg ember között. Így is folyamatosan úgy érzem, hogy még mindig nem szocializálódtam eléggé, pedig szinte nincs már olyan szaktársam, akivel ne váltottam volna már legalább pár szót, ill. elég jól tudom mindenkinek a nevét és ők is az enyémet. Már nem jött össze az őszi szünet előtt, hogy megint találkozzunk Lacival, de utána fogunk, és akkor én tartok majd idegenvezetést a Károlin. ^^

Este írt Viki, és megbeszéltük, hogy másnap délután összefutunk egy pár órára és amíg nem indul a vonata, amivel Szandihoz ment a hétvégére. Mivel az is a Nyugatiból startolt, mint az enyém, ott töltöttük el az időnket beszélgetéssel, míg vártuk a járatainkat. Előtte a Deák téren találkoztunk, ahol már szintén voltam ezelőtt; így lassan már sokkal több budapesti teret és utcát tudok névhez kötni, mint kecskemétit, ami valahol gáz, de ez van. Tegnap délután is próbált egy pasi útbaigazítást kérni tőlem, és mikor mondtam, hogy sajnálom, nem tudom, hol van az az utca, amit keres, dühösen odavágta nekem, hogy "Nem kecskeméti vagy?!". Sorry...

Na, de vissza a Deákra. Mivel én hamarabb végeztem a suliban, mint Viki, vittem magammal könyvet, hogy majd leülök ott valamerre és olvasok abban a fél órában, amíg meg nem érkezik. Még nyáron kaptam kölcsön Mollytól Gabrielle Wittkop A nekrofil c. könyvét, de amilyen keveset olvasok mostanában, még nem jutottam el hozzá ezelőtt. Mivel nagyon vékonyka kötet, gondoltam viszem ezt magammal, olvasom, amíg várakozom, aztán mire hazaérek a vonattal, már teljesen be is fejezem és a hétvégén vissza fogom tudni adni neki. NA MÁR MOST. Én tényleg szeretek beteg és elvont dolgokról olvasni, ilyenekről filmeket nézni stb., de ez! Ültem a villamos megállóban és minden egyes oldal után undorodó fintorral az arcomon, színtiszta kétségbeeséssel néztem fel a lapokról; bizonyára nagyon vicces látványt nyújthattam. xD Elég ha annyit mondok, hogy pont olyan, amilyennek a címe és a borítója miatt feltételezi az ember? Úristen. Majd valahogy végigszenvedemolvasom, hogy eljussak a Kata és Molly által emlegetett "a végére kicsit majd megérted őt" (Biztos meg akarom?!) részig, de egyelőre az orvosi pontossággal való holttest-leírás, nem nyert meg magának. De brrr, ne is beszéljünk erről tovább.

Mikor végre elérkezett az időpont, amit Vikivel megbeszéltünk, teljes megkönnyebbüléssel süllyesztettem el a könyvet a táskámban és mentem le a metróhoz, amikor is jött az SMS, hogy nagyon sajnálja, de tíz percet késik. Villámgyorsan lefuttattam az agyamban, hogy olyan isten nincs, hogy én addig tovább olvassam A nekrofilt, helyette inkább igyekeztem Jin Eternaljával megtisztítani a gondolataimat. ♥ Mikor Viki megérkezett, első dolgom volt a kezébe nyomni a könyvet, hogy el kell olvasnia az első oldalt, mert muszáj valakivel megosztanom a nyomoromat. Ahogy felvette a várt arckifejezést, közöltem vele, hogy ennél a továbbiakban csak rosszabb. Bocsi, Molly, remélem, nem esik rosszul, de ez egy jelentős élményem volt ezen a héten, muszáj volt leírnom. És még van remény (egy nagyon kicsi), hogy megértsem, miért szeretitek, csak rá kell még bírnom magam arra, hogy folytassam. ^^"

Viki azt mondta, hogy a metró aluljáróban találkozzunk, a pékségeknél. Na már most, a Deákon két szintje van az aluljárónak, az egyiken van egy nagy pékség, a másikon két kicsi. Mérlegelés után, végül az utóbbi mellett döntöttem a többes szám miatt, így hát naná, hogy Viki a másiknál várt. De gyorsan megoldottuk azért. Utána elmentünk a sulihoz a táskámért, majd a Nyugatiba. A rövidke idő dacára elég sokat beszélgettünk, mint mindig. Nagyon szeretek Vikivel lenni, ez is nagyon kellemes pár óra volt, örültem neki. ♥

Hétvégén szokásos nyugiban telt. Voltam apukáméknál, X-Faktort és sorozatokat néztem, illetve találkoztam Krisztával. ♥ Beültünk az Otthon Kávézóba, ahol ittunk meggyes forrócsokit, ami olyan édes volt, hogy minden korty után éreztem, ahogy a vércukorszintem kritikusan megugrik és ötletem sincs, hogy sikerült végül meginnom az egészet. Kriszta ellenben egész hamar legyűrte, minden tiszteletem az övé, komolyan mondom! Utána sétáltunk egy picit, de mivel hideg volt, végül behúzódtunk a könyvtárba és ott beszélgettünk. Összefutottunk egy volt iskolatársunkkal, de nem sokáig boldogítottuk egymást. Nagyon örültem ennek a kis találkozónak is Krisztával, legalább őt viszonylag gyakran látom, annak ellenére is, hogy Szegedre ment. *igen, célozgat*
Ezenkívül, megnéztük anyukámmal Az élet fája (The Tree of Life) c. vadonatúj Brad Pitt filmet. Szandi és Viki írogattak róla Twitterre, hogy megnézték és nem értik és nagyon elborult és jaj, ez pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy felcsigázzák az érdeklődésemet. xD Hiányoznak a elvont művészfilmek, mióta nincs filmesztétika szakkör. Anyukám pedig nagyon szereti Brad Pittet, így ez egy jó közös programnak bizonyult. Tényleg egy elég nehéz film volt, de nekem összességében tetszett.

Más említésre méltó, azt hiszem, nem történt. Illetve, ami még igen, azt EBBEN az LJ-s bejegyzésemben már megírtam. Főleg az eddigi leggusztustalanabb íráskészség óránkról szól... Azt hittem, ez lesz a kedvenc tárgyam, de konkrétan az ellentéte bizonyosodott be, mert az a nő... Na, de nem fogom még egyszer leírni, akit érdekel, olvassa el. ^^

Na, nem is volt végül olyan unalmas, ugye? :)