Előre bocsátom, hogy ez a bejegyzés elejétől a végéig az eddigi legrosszabb pesti hetem eseményeiről fog szólni, vagyis a sok hülye szenvedésemről. A hét elejét meghatározta, hogy vsütörtökön írtam az első kommos ZH-mat, amihez el kellett volna olvasnom egy 200 oldalas szakirodalmat, illetve még egy másikból is kb. 100 oldalt. Erre lett volna egy hetem, japán tanulással egybekötve - ha őszinte akarok lenni, még csak nem is próbálkoztam meg vele. Hiába tanultam jegyzeteimet lelkiismeretesen minden este, nagyon féltem, hogy így nem fog sikerülni a ZH, ráadásul szerdán még a dupla japán óránk is a földbe döngölte az összes önbizalmam. Ezután, mintegy az este megkoronázásául, visszaérve a koleszba véletlen (megint) kiborítottam a teljes vacsorámat a padlóra. Ott térdeltem mellette tehetlenül és éreztem, hogy mindjárt el fogom sírni magam, de a lányok nagyon aranyosak voltak, segítettek feltakarítani, majd Kata főzött kettőnknek Smack tésztát. Drágám, ezúton is köszönöm a rengeteg támogatást, amit kaptam tőled a ezen a héten. ♥ Kb. egy óra múlva felhívott Kriszta, akkor már nem bírtam tovább és sírtam neki egy sort a telefonba, ő pedig próbált valami lelket verni belém. Neked is köszönöm, nagyon szeretlek. ♥ Ezután kicsit összeszedtem magam, visszamentem a szobába és folytattam a tanulást.
Aztán, csütörtökön egyetemista létemben első alkalommal, ellógtam egy órát. Ráadásul még csak nem is előadást, hanem egy szemináriumot; a stréber imidzs oda, de azóta sem bántam meg. Egész héten minden este kifulladásig tanultam a ZH-mra, fáradt voltam, az utolsó órám előtti szeminárium háromnegyed órával előbb ért véget, így még egy és negyed órát kellett volna malmoznom, ezért úgy döntöttem, megérdemlem, hogy ezt skippeljem. Úgyse rendes óra lett volna, a díszterembe mentünk mentek valami könyvbemutatóra közönséget játszani, nekem pedig még azért is előnyös volt hamarabb visszamenni a koleszba, mert este színházba készültünk Katával, és így legalább kényelmesen össze tudtunk készülni. Indulás előtt, mikor átpakoltam a szükséges cuccaimat a színházi táskámba, észrevettem, hogy nincs meg az a kis fehér tokom, amiben a bérletemet és a diákomat tartom. Mindent feltúrtam érte, de nem találtam meg, aztán pedig már muszáj volt elindulnunk, ha nem akartuk lekésni az előadást. A Móriczon vettem egy BKV jegyet, hogy aztán a régi jó lyukasztógép-mellett-állva bliccelős módszerrel utazgassak. Egyébként, szakadt az eső. Nagyon durván. Aztán valahogy megérkeztünk a színházba.
Az előadás után elindultunk a Károli bölcsészbuliba a Living Room nevezetű szórakozóhelyre az Astoriára. Miután egy Mekis eladó kedvesen útbaigazított minket, meg is találtuk. Pár szaktársam várt már ott a bejutásra, amíg sorba álltunk, elmondtam nekik, mi a helyzet a diákommal, mire mindenki nekiállt tanúsítani a beengedő HÖK-ösöknek, hogy én is Károlis gólya vagyok, nyugodtan be lehet engem engedni a nekünk szabott, kedvezményes áron. Aranyosak voltak, a buli viszont nagyon rossz... Főleg ketten voltunk Katával, akárkivel próbáltunk beszélgetésbe elegyedni, az öt perc után kifulladt minden téma, az illető pedig ott hagyott minket. Ráadásul, Katának fixa meggyőződése volt, hogy ide mindenki azért jött, hogy diszkózenére rázza magát és ő ilyen emberekkel nem is akar barátkozni. Na már most, a hely egyik felében volt a diszkó, a másikban meg a karaoke, ahol az emberek Green Dayt és Nirvanát énekeltek, enyhén nyilvánvaló volt - legalábbis számomra -, hogy rajtunk kívül még rengetegen vannak, akik a társaság miatt jöttek ide.
Szóval, eléggé szenvedős buli volt, végig kívülállónak éreztük magunkat. A leghosszabb beszélgetésem valakivel az volt, mikor az egyik szaktársam lepasszolt nekem egy itt tanuló amerikai srácot, hogy szórakoztassam, amíg vissza nem jön (nem jött vissza). Egész jól elbeszélgettünk, amíg nem jött fel a milyen zenét hallgatunk témakör. Miután közöltem, hogy "I prefer rock music, that's why I'm here *mutat a karaoke felé* and not there *mutat a diszkóra*.", majd felhoztam példának az amerikai kedvenceimet, mint My Chemical Romance és 30 Seconds to Mars. Ezután pár percen belül tapintatosan lekoptatott és elindult a diszkó részleg felé. x'D Tanulságos, nee?
Az egyik kommos lány bezárkózott a mosdóba és órákon keresztül nem volt hajlandó kijönni; senki sem tudta, mi van vele, mert még csak részeg sem volt. A kommosok nagy része aggódva járkált oda az ajtóhoz beszélni vele, más témájuk sem volt egymás között sem, mint az, hogy miért van bent és hogy csalják ki. Mi pedig Katával csak ültünk ketten. Egyre csak kezdtem szarul érezni magam, és megállás nélkül olyan gondolatokkal kínoztam magam, hogy engem akkor sem keresne senki - Katán kívül, persze -, ha három órára zárkóznék be a WC-be. Közben Kata megnézte a telefonján és közölte, hogy kb. hét perc múlva indul egy éjszakai járat a koleszhoz. Gyorsan eldöntöttük, hogy feladjuk az amúgy is nagyon rossz bulit és elmegyünk vele. Kata megkérdezte az egyik koleszos srácot, hol van a buszmegálló, aztán rohantunk a kabátunkért, hogy még elérjük a kinézett buszt. És ezzel elkezdődött az igazi kálváriánk...
Már csak pár percünk maradt a buszig, amikor kiléptünk az Astoriára, így gyorsan indítványoztam, hogy induljunk arra, amerre a koleszos srác mondta, hogy még időben elérjünk a buszmegállóig. Aztán csak mentünk, mentünk, mentünk, átértünk a Kálvin térre, de buszmegállót egyet sem láttunk. Kata feltette a kérdést, hogy forduljunk-e vissza az Astoriára vagy induljunk tovább előre. Úgy gondoltam, ha már úgyis sétálnunk kell, menjünk előre, annyival is közelebb vagyunk már a koleszhoz. Mindeközben az eső még mindig esett, mi pedig színházas szoknyában és cipőben igyekeztünk állni a sarat... Mikor átértünk a Fővám térre, Kata közölte, hogy amúgy a Ferenciek tere a buszunk következő megállója. Az nagyon másfelé van. Mielőtt még felrobbantam volna az idegtől, hozzátette, hogy de a Gellért téren biztos megáll valami, így hát nekivágtunk a hídnak és átsétáltunk még egy megállót Budára. Az eső kitartóan esett, fáztunk, a cipőink pedig eddigre már teljesen átáztak...
Odaérve kiderült, hogy nem indul onnan semmi. Kata állította, hogy akkor a fürdő másik oldaláról biztosan, így elindultunk arra. És megint csak mentünk, mentünk és sehol semmi. Eddigre sikerült olyan szinten felhúznom magam a szar buli, az az keltette érzéseim és az esőben való gyaloglás miatt, hogy mindent Kata fejéhez vágtam a bulihoz való hozzáállásától elkezdve az eltévedésünkig. Szerintem, akkor vesztem össze vele először, amióta ismerjük egymást... Valahol fél úton a következő hídhoz, Kata közölte, hogy ő elsétál a Móriczig. Meg sem torpanva közöltem vele, hogy nem, megyünk most már a Ferenciekre, mert talán már az is közelebb van. Végül, hálisten, nem kellett odáig elmennünk, az Erzsébet híd budai hídfőjénél találtunk egy megállót, ahol már csak potom húsz percet kellett várnunk és jött is a busz. Így összesen olyan másfél órát töltöttünk az éjszaka közepén az esőben történő gyaloglással.
Az éjszakai buszon voltak ellenőrök, így a jegyem ugrott, de én addigra már, komolyan, akár többet is hajlandó lettem volna fizetni. Miután már végre célegyenesben voltunk, nekem is sikerült kicsit lehiggadnom, így beláttam, hogy nem Kata volt az egyetlen hibás az eltévedésünkben, és kibékültünk. Túlreagáltam, de, remélem, tudod, hogy nagyon szeretlek. ♥ Lezárásként még egy megállót le kellett gyalogolnunk, mert csak odáig vitt el a busz, de aztán végre valahára megérkeztünk a koleszba. Ott aztán takaró, pléd, zokni és édes öntudatlanság. Másnap, mikor felébredtem, Kata már elindult haza, mert péntekente hajnalok hajnalán kel, hogy apukájával tudjon hazamenni. Összekapartam magam és elindultam szociológiára.
Elég szarul voltam, egész nap hasogatott a fejem. Óra után kérdezősködtem, hátha megtalálták valahol a bérletem-diákom, de nem jártam sikerrel, ahogyan ezután a Burger Kingben sem, ahol előző nap ebédeltem, így volt egy halvány reményem, hátha ott hagytam el. Végül vettem egy új BKV jegyet és elblicceltem a Westendig, séta plusz átszállás verzióval, mert ugye metróval nem mehettem, mivel arra mindenképp fel kell használni a jegyet. Szülinapi ajándékokat terveztem nézni, de minden ötletemről kiderült, hogy elérhetetlenül drága, így aztán egy óra után teljes elkeseredésben ültem egyedül az egyik emeleten a mosdók mellett, biztosan abban, hogy a bliccelős útvonallal nem tudok időben elmenni a táskámért és visszaérni a Nyugatihoz, és mivel ajándékokat sem vettem, konkrétan a semmiért fogom lekésni a vonatomat. Közben a fejem továbbra is borzasztóan fájt, az automatás kávétól, amit az aluljáróban vettem, nem hogy jobban nem lettem, de még hányingerem is lett tőle. Végül, valahogy összeszedtem magam és elindultam még egy soron körülnézni, ami legalább már eredményesebb volt.
Beletörődve a sorsomba, elindultam, hogy visszamegyek a sulihoz, mikor az egyik fülhallgatómról sikeresen leszakadt az a gumi bizbasz. Még ez is, hát, komolyan, sírni lett volna kedvem... Szerencsére azonban, hamar rájöttem, hogy az aluljáró teli van GSM boltokkal, s a másodikban már tudtak is segíteni és 200 Ft-ból megoldódott a problémám. Ezután visszaküzdöttem magam a Kálvin térre, folyamatosan készülve arra, hogy le kell majd ugranom a villamosról/buszról, ha jön ellenőr. Valahol útközben leszakadt a táskámról a tornacipős kulcstartóm is, amit nagyon szerettem, de ezen már fenn sem akadtam, csak egy szomorú mosollyal konstatáltam. (Hétfőn már elhagytam az első LM.C-s kitűzőmet, amivel már annyi mindent átéltünk ezalatt a több, mint egy év alatt; érte jobban vérzik a szívem.) Felvettem a táskámat a csomagmegőrzőből és eldöntöttem, hogy felhasználom a jegyemet és metrózom, mert a nehéz táskámmal együtt már nem vagyok képes még egyszer végigcsinálni az átszállingozó útvonalat. Mivel eredetileg az előző vonat lett volna a célom, nagyon kényelmesen értem el azt, amivel végül hazajöttem, így volt rajta helyem, pedig a 14:53-as az official heringjárat, amin gyakran még állóhely sincs.
Szerettem volna írni, de annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam koncentrálni, így végül doramát néztem; Gokusen 2-t, ahhoz legalább még gondolkozni sem sokat kell. (Bocs, Jin drágám, bocs, Kazu, de ez még miattatok sem tetszik.) Alig vártam, hogy végre hazaessek és minél előbb elfelejtsem ezt az egész hetet, de anyukám úgy gondolta, rátesz még egy lapáttal a hangulatomra. Megkaptam, hogy ő egész héten engem vár, nem igaz, hogy nem tudok jó kedvű lenni, illetve, hogy továbbra is szánalmas a megfelelési kényszerelem. Hát, mit mondjak, megkoronázta a hetemet.
................................................................
Miért írtam le mindezt, ha azt mondtam, mielőbb el akartam volna felejteni ezt a hetet? Magam sem tudom; talán, mert nem felejtettem el. Ez a blog pedig, mondhatni, a naplóm. És valahol minden emlék értékes, minden emlék számít, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz. A magunk számára értékes, mert a miénk és rólunk szól. Igen, talán ezért írtam le végül mindezt.
Egyébként, a színház jó volt, illetve szombaton egészen helyrehozott, hogy Krisztával elmentünk 30Y koncertre, vasárnap pedig találkoztam Mollyval - de ezekről majd később.
Tanulság, hogy szünet után még jobban fogok igyekezni azon, hogy beilleszkedjek a kommosok közé. Az a baj, hogy nem vagyok jó a haverkodásban, nekem vagy komoly barátaim vannak, akiket nagyon szeretek és akikkel sokat törődöm, vagy semmi. Én pedig egyelőre egy szaktársamnál sem érzem azt, hogy na, mi majd barátok leszünk. Viszont ezt így nem érzem elég jónak, nem érzem magam elég jól, ezért változtatni fogok, akkor is, ha mindenki rám süti ezért a "megfelelési kényszeres" címkét. Nyilván van, de nyilván nem fogok tudni vele semmit sem csinálni.
Egyébként, a ZH-m ötös lett. Nagyon büszke vagyok magamra, mert tényleg sokat tanultam rá, még ha kötelezőket nem is olvastam el. Viszont ott voltam minden órán, figyeltem és jegyzeteltem; ugye, vehetjük úgy, hogy megérdemeltem? A bérletem-diákom pedig megtaláltam a következő hétfőn, miután már megjártam a BKV talált tárgyak osztályát is a Nyugatiból jövet a dög nehéz táskámmal. Elráncigáltam az ágyam a koleszban és a mellé-alá volt becsúszva. Tudom, hogy nagyon-nagyon gáz vagyok, de szó szerint meg is fizettem érte. ^^"
Azért örülök, hogy végül jött a jó dolog is. De ez általában így van, a sok szar után jön a sok jó. :)
VálaszTörlésSzünet után nem találkozunk? Régen láttalak, pedig már egy városban élünk. :D
Igen, ezért is írtam az egésznek "epilógust", hogy érzékeltessem, hogy a dolgok azért megoldódnak és a világ is megy tovább, attól, hogy volt egy szar hetem. :) A legnagyobb részén már nekem is sikerült túllépnem, a többin pedsig majd dolgozom.
VálaszTörlésDehogynem. <3 Mindenképp megbeszélünk valamit a szünet utáni hétre, oks? ^^