Emlékezetes Nippon Groove

Hálisten, az NG-ket is emberi helyen tartják, nekem a világvégi lepukkant helyeken megrendezett DS-ek után még mindig élmény, ha japán zenés bulira a belvárosba kell menni. A villamosút oda ráadásul nagyon jól telt. Mivel Claudia már a készülődés óta megállás nélkül az I'm the Bestet énekelgette a 2NE1-tól, kétségbeesetten igyekeztem elnyomni valamivel, így a megállóban várakozva nekiálltam telefonról zenéket berakni. Ezt a villamosra felszállva sem hagytuk abba, sőt, Claudiával már felváltva csináltuk, s közben énekeltünk, nevettünk és fotózgattunk, még Mónit is egészen sikerült bevonnunk. Bizonyára, a többi utas legnagyobb örömére, de én nagyon élveztem. Megérkezve sikerült kicsit rosszul lépnem, mikor leszálltunk a villamosról, picit éreztem, mert alapból rossz a jobb bokám, de ez még nem volt vészes. Kitaláltuk, hogy veszünk még egy bort a Kashmirral szemközti kisboltban, mielőtt bemegyünk. Így is tettünk, hasonló jó hangulatban megiszogattuk, majd elindultunk be.

Móni, én és Claudia

Bent bolyongtunk egy darabig, mivel sehol sem találtuk a ruhatárat. Utána megláttam Vivit, aki szaktársam és talán vele vagyok együtt a legtöbbet a suliban. Nagy örömmel elkezdett futni felém, így én is gyorsítottam, de a rosszul lépéstől már kicsit instabil bokámnak ez túl hirtelennek bizonyult, így az egyik lépésnél szabályosan kidőlt oldalra és gyakorlatilag belezuhantam Vivi karjaiba. Elnyögdécseltem, hogy baj van és ültessen le. Odatámogatott a kanapéhoz, amin ők ültek, aztán, innentől az első két óra eléggé homályos. Rendesen gondolkodni sem tudtam a fájdalomtól, meg gondolom azért kicsit még a bor is rásegített. Azt tudom, hogy a lányok egy percre sem hagytak magamra. Claudia több soron hozott jeget a bárból és ő, Vivi és Móni felváltva jegelték a bokámat, mikor épp nem azt csinálták, akkor ölelgettek és próbáltak lenyugtatni.

Lassan aztán kezdett kicsit enyhülni a fájdalom, így végre már a külvilágot is jobban érzékeltem, illetve a lányok segítségével már megpróbáltam kicsit felállni is. Eltámogattak a mosdóba, ahol kb. megijedtem a tükörképemtől, ugyanis halálsápadt voltam és hatalmas sötét karikák voltak a szemem alatt. Amennyire tudtam rendbe hoztam magam, utána visszakísértek a kanapéhoz. Pár szám múlva elkezdett szólni a truth az Arashitól, én meg felnyüszítettem, hogy nem táncolhatok rá. Erre Vivi mondta, hogy megoldjuk és betámogatott a tánctér szélére, így a bal lábamra nehezedve tudtam rá egy kicsit táncikálni. Mivel a következő pár órában már nem volt annyira megdagadva a bokám, illetve már fájni sem fájt annyira, ha nem nehezedtem rá, ezt még pár számnál eljátszottuk. Lehet nem kellett volna, de úgy vagyok vele, hogy a bajt már nem tudtam volna visszacsinálni, így meg legalább valamennyi jó élmény nekem is jutott a buliból.

Claudiával ♥

Ez időtájt futott be Kata és Tomi, akik csak egy-két órára ugrottak be, mielőtt indult volna a vonatuk. Mivel egyikük sem szereti a popzenét, az ő céljuk eleve a kisebb rock terem volt, és voltak olyan édesek, hogy betámogattak oda engem is. Mikor beértünk, több számom át nem szólt semmi, amit ismertünk volna, de aztán jött sorba Miyavi, Gackt, LM.C. ♥ Amúgy a rockterem nagyon menő volt, ilyen speciális lámpák voltak bent, amitől random - mondjuk, főleg a fehér - dolgok kezdtek el világítani rajtad. Nagyon király volt. ^^
Aztán, az egyik kedvenc jelenetem az estéről: Ülök kint a kanapén és mikor már az ikszedik szó szerint hallgathatatlan szám kezdődött el, mondtam a lányoknak, hogy valaki támogasson be a rock terembe, mert itt helyben leszek öngyilkos. Móni bekísért és átadott Katáéknak, majd pár szám múlva beviharzott Claudia, hogy a Test Drive (Jin első amerikai kislemezdala) szól kint! Belé kapaszkodva, konkrétan fél lábon ugráltam át a pop részlegre, nem is akarom elképzelni, hogy nézhettem ki. De volt Test Drive és még úgy-ahogy táncoltam is rá. ♥ Ha nem ment volna ki a bokám, tudnám mondani, hogy már megérte.

Egyébként, zeneileg, azt kell mondjam, sokkal jobban bejött az egész NG, mint az SF a múltkor. Mindkettőn most voltam először, szóval csak abból az egy-egy alkalomból tudok kiindulni. Az igaz, hogy NG-n sem volt sokkal több a j-pop, mint SF-en, volt (egy-egy Jin, KAT-TUN, Arashi, YamaPi, News, Matsushita Yuya számra emlékszem), de legalább akkor már a k-pop felhozatal sokkal jobb volt. Voltak számok attól a három koreai bandától, akiket én is szeretek és hallgatok (CN Blue, FT Island, SS501), illetve rajtuk kívül is egész sok olyan, amit ismertem. SF-en kb. egy ilyen szám volt a több órás k-pop blokkok alatt. Ezenkívül pedig, hát, a rock terem az, aminek hálát adok a létéért. ♥ Kint azért megvolt a vége felé az a szint, mikor már olyan szürreális dolgokat játszott Ji, hogy Claudiával együtt mentünk át a kisterembe (leülni a földre), pedig ő nem igazán szereti a rock zenét úgy eleve. Nekem viszont nem hiszem, hogy lehetne olyan j-rock számot játszani, amitől olyan menekülési kényszer fogna el, mint pár kinti számtól, szóval ez így szuper jó. Ha nem történik ez a bokámmal, akkor ez egy állati jó buli lett volna. Bár, emlékezetesnek így is emlékezetes lesz...

Aztán Katáék elmentek, nekem pedig lassan elkezdett megint egyre inkább fájdogálni a lábam. Kb. egy óra múlva már megmozdítani sem tudtam és kezdtem egyre inkább kétségbe esni, hogy mi lesz. Móni összeismerkedett egy brutálisan helyes sráccal - aki, mint kiderült, még aranyos is volt ráadásnak -, és végül ő vitt fel a hátán a klubból a villamosmegállóhoz. Ők aztán Vivivel a másik irányba mentek, így innentől Claudia és Móni támogatott, mert gyakorlatilag nulla szinten tudtam ráállni a jobb lábamra. Sajnos, éjjel-nappal csak a 6-os villamos jár, a 4-es nem, így a Móriczig tudtunk vele elmenni, ahol kissé messzebb van a 47-es megállója, mint az Új-Buda Központnál. Leszállva, Claudia mondta, hogy visz a hátán egy darabon, de én nem tudtam fél lábon rendesen elrugaszkodni, ő pedig megtartani, így elestünk. Bicegtünk pár métert, majd Móni mondta, hogy akkor megpróbálja ő. Neki sikerült is egy ötven méteren elvinnie, majd újra kettejükre támaszkodva, féllábon ugrálva folytattam az utat. Aztán, láttuk, hogy jön a villamos, így Móni megint felvett a hátára, hogy gyorsabban elérjük a megállót, de már nem bírt el csak pár méteren, meg én sem is akartam, hogy, ne adj isten, sérvet kapjon miattam. Letett, én pedig utánakiabáltam egy, a villamos felé igyekvő srácnak, hogy segítene-e. Nagyon rendes volt, felkapaszkodtam a hátára, elvitt a megállóig és mondta, hogy ha szeretném, akár hazáig is elvisz így. xD

Claudia a villamoson, még odafelé

Elvileg Claudiával együtt jöttünk volna haza, vonattal. Még az este azon része alatt is ebben gondolkodtunk, mikor épp pár órán át jobb volt a lábam. Mondta, hogy megoldjuk, majd hozza a cuccaimat, rendben lesz, de kénytelenek voltunk belátni, hogy ez sehogy sem fog menni. A 47-esről felhívtam anyukámat, hogy el tudna-e jönni értem, szegény Claudiának pedig igyekeztünk Mónival minél pontosabban elmagyarázni, hogy tud majd hazajutni. Leszállva a villamosról, még fél utca választott el minket a kolesztól. Ezt a lányokba kapaszkodós, féllábon ugrálós módszerrel tettem meg, borzasztó lassan, mivel már a bal lábam is kezdett fájni attól, hogy órák óta csak azon közlekedtem. Felugráltam a kolesz főlépcsőjén is, ahol a portás annyira nem volt képes, hogy az ajtót kinyissa, majd közölte, hogy "Hát, gratulálok!", meg úgy eleve színtiszta lenézéssel viselkedett velünk... Aztán, Claudiába és a korlátba kapaszkodva, valahogy felkínlódtam magam a második emeleti szobánkba.

Réka éppen akkor kelt, mert egy korai vonattal készült hazamenni. Igazából, aranyos volt ő is, odahozta a széket, hogy polcoljam fel a lábam, meg hozott rá vizes törölközőt. Közben Claudiának indulnia kellett, mert időre ment haza. Nagyon aggódtam egyedül útnak indítani, főleg, mert nem ismerős errefelé, és még a telefonja is lemerült, de hálisten, minden baj nélkül hazaért. Amíg anyukám megérkezett, elaludtam az összes cuccommal teleszórt ágyon, ami nem volt jó ötlet, mert utána alig tudtam magamhoz térni, olyan kómás voltam. Összeszedtük, vagyis inkább, anyukám összeszedte a cuccaimat, utána megint csak fél lábon valahogy leugráltam a lépcsőn. Már másik portás volt, aki sokkal segítőkészebb volt, egy kint cigiző srác pedig segített letámogatni engem a bejárati lépcsőn.

Aztán, ennyi. Kórházba már csak itthon mentünk el, megröntgenezték a lábam és kiderült, hogy részleges bokaszalag szakadásom van. Megint. Az elkövetkező hat hétben bokamerevítőt kell majd hordanom, viszont jelenleg még egyáltalán nem tudok ráállni sem. Arra sincs ötletem, mikor és hogyan fogok tudni visszamenni Pestre, tartok tőle, hogy jövőhéten még egyáltalán nem.
De ami a lényeg: Claudia, Móni és Vivi, elmondhatatlanul hálás vagyok nektek és nagyon köszönök mindent, amit értem tettetek! Sajnálom, hogy ilyen gondot okoztam. #ihatemylameness