Long Division

Azt hiszem van egy enyhe koncert utáni depresszióm, vagy hogyan nevezzem ezt... Anno, mikor olvasgattam 2003-as fórumbejegyzéseket, furcsának találtam, hogy a koncert után komplettül az egész fórum mély letargiába süllyed, hogy pár óra alatt véget ért, amit annyira vártak, és talán soha többet nem látják őket. Akkor és azóta sem értettem ezt, én minden kedvencem koncertje után teljesen feltöltődtem és boldog voltam, hogy láttam őket. Most viszont valami hasonlót érzek... Egyszerűen kegyetlen volt másnap iskolába menni, ahol minden olyan volt, mintha mi sem történt volna. Pedig történt, de mennyire, hogy történt. Valami megváltozott 15-én, de ezt nem értheti senki, legfeljebb csak azok, akik ott voltak. Sőt, még ők sem... Legalábbis pár kritika, és néhány rajongói vélemény elolvasása után felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ugyanazon a koncerten vettünk-e részt. Majd írok egy beszámolót, és megint az fog kijönni a dologból, ha elolvassák, hogy én vagyok az elfogult hülye fangörl liba. Mert az a helyzet, hogy a szerda volt az eddigi egyik legjobb koncertélményem, ha nem maga a legjobb... És nem csak tőlük, hanem úgy összességében. Mondjuk ebben biztos közrejátszik, hogy ők a legfontosabb együttes az életemben, de ehhez képest annyira nem  is vagyok elfogult, pl. azt is elismertem, hogy tavaly a Szigeten Brian hangja nem volt éppen a toppon. De ez lényegtelen, úgyis annyi számít, hogy hülye, aki kiadott ennyit ezért a koncertért és még hülyébb, akinek még tetszett is. Egyetlen forintot nem bántam meg a jegy árából, sőt, ha legközelebb jönnek, akkor is képes leszek ennyit kifizetni értük. Nem értem ezeket az embereket... Attól, hogy nekik nem tellett rá, vagy nem erre szánták a pénzüket, miért kell mindenkit, akinek megadatott, hogy el tudott menni, megbélyegezni? Gondolom nagyon viccesen hangzik nekik, de igen, rajongó vagyok, és az a helyzet, hogy hihetetlenül sokat jelent nekem ez az együttes, jóval többek számomra, mint bármelyik más kedvencem, akármennyire is szeretem azokat. És ez egyáltalán nem arról szól, hogy pl. odavagyok Brianért, bár tény, hogy odavagyok. Ez valami sokkal több ennél, de ezt úgyis hiába magyarázom, aki rajongott már, úgy igazán, az bizonyára érti, aki nem, az pedig talán úgyse fogja soha.

Szerda óta nem tudok kiszakadni a koncert hatása alól. Ez alatt nem csak azt értem, hogy folyamatosan csak őket hallgatom, hanem hogy bennem valahogy annyira itt él még az egész. Még ezt sem éreztem ennyire egy koncert után sem, esetleg talán még évekkel ezelőtt egy-egy hétköznapra tett pesti musical előadás után. Egyszerűen nehezemre esik bármivel is foglalkozni, aminek nincs köze hozzájuk, sőt nem is akarnék, csak muszáj. Fantasztikus koncert volt, aki mást mondd, csak kötözködik. Még Kriszta is, aki pedig nem is rajongó, pusztán csak szereti őket, ő is mondta ma, hogy szomorú, hogy véget ért... Történnie kellett valaminek 15-én, ami ezt kiváltotta belőlünk, mert én ezt még az első koncertem után sem éreztem, bár akkor ott volt a tudat, hogy egy hónap és újra láthatom őket.

Senki se higgye a fentieket olvasva, hogy nem volt érdemes elmenni a koncertre, mert hihetetlenül jó volt, fantasztikusan éreztem magam, tényleg. A legjobb koncert volt tőlük a három közül, felejthetetlen élmény. Csak valamiért előjött ez a visszás kedélyállapot és nem tudom, mit kezdjek vele. Főként, hogy pl. izgulni nem izgultam a koncert előtt, egyszerűen csak vártam és ennyi, mint ahogy az előző kettőt is. Mondjuk, azt hiszem azért még mindig jobban jártam, mint a lány, aki elkezdett hisztérikusan zokogni, mikor felkapcsolták a lámpákat, s mikor fél óra múlva újra láttuk, szegény még mindig bőgött...

Fogok írni beszámolót is, csak megvárom hogy racionálisan tudjak visszagondolni a koncertre, meg most úgyse nagyon van időm rá. De lesz. Mindenképp.