Cartoon KAT-TUN to me

Hát, mit ne mondjak, meglátszik az érdeklődési köröm mostani leredukáltsága, azon, hogy már majdnem egy hete írtam utoljára. És megint csak Jinnel lesz tele a bejegyzésem, ami mondjuk így reális, mert a fejem is leginkább vele és a KAT-TUN-nal van tele, továbbra is. Bár, most már amúgy jobb a helyzet, pár napja már nem csak őket hallgatom, hanem sok-sok Miyavit is. Rám jött, hogy igazából mennyire nagyon várom már a koncertet. *-*

Aztán, tegnap óta, még ugyan csak elég erőtlenül, de újra elkezdett fellobbanni bennem a félelem az érettségitől, ami abból a szempontból jól jönne, hogy hátha rávenne, hogy tanuljak normálisan. Mert jelenleg még mindig az van, hogy akárhogy határozom is el, a vége mindig az lesz, hogy jó, ha napi egy tantárgyra tanulok rendesen, s még csak lelkiismeret furdalásom sincs miatta. De hagyjuk is, nem akarom újrakezdeni.

Vasárnap találkoztam Claudiával, akinek most, sajnos, haza kellett jönnie Japánból, a történtek miatt... Látta a blogomon, hogy Jin & KAT-TUN mániám van, aztán mondta, hogy ha szeretném, tud nekem adni még három KT koncertet. Úgyhogy, leleveleztük a találkozót, amire, az óraátállítás dacára, egészen pontosan sikerült is odaérnem. Felmentünk a Malomba az éttermekhez és leültünk hátul. Claudia hozott laptopot, amiről nekiálltunk kiírni a DVD-ket, közben meg néztünk mindenféle videókat, megpróbálva elnyomni a plázarádiót. Ennek következtében, mikor egyszer körbenéztem, azt vettem észre, hogy az öt méteres körzetünkben nem ül senki. xD Beszélgettünk, megnézegettem Claudia Japánból hozott magazinjait, meg a KAT-TUN kislemezét, mert volt olyan aranyos, hogy még ezeket is elhozta megmutatni nekem. Nagyon jól éreztem magam, de a koncerteket nem köszönöm meg, mert azt mondta, ha még egyszer megteszem, visszaveszi. xD ♥

A Cartoon KAT-TUN II You DVD-t már meg is néztem azóta. Nagyon-nagyon tetszett ez is, bár most már nem volt az a letaglózott rácsodálkozás, ami a Break the Records esetében még igen. Ezúttal már tényleg csak alig akadt egy-két szám, amit nem annyira ismertem, legtöbbnek még a szövegét is tudtam (kamujapánnal, persze). Óóó, én annyira szeretem őket. ♥ Most tartok ott, hogy továbbra is teljesen érhető számomra, hogy Jin miért akarhatott váltani, de azért sajnálom, hogy én már soha nem láthatom őket élőben, így hatan. Tényleg, Jin az abszolút kedvenc, de mindet szeretem. Néztem PV Making of-okat, amikből aztán emberként is nagyon belopták magukat a szívembe. Húúú, meg néztem tévéreklámokat is, na, az valami nagyon kész volt. xD Egyébként, meglepően dinamikusan lehet haladni egy együttes feltérképezésével, ha szabad- és nemkénehogyszabadlegyen-időm nagy részében csak velük foglalkozom.

Visszatérve a koncertre, a szólók közül ezúttal Ueda tetszett a legjobban a LOST-tal. Egyébként is ez az egyik kedvenc számom a Cartoon KAT-TUN II You lemezről, de így élőben még ütősebb volt.

Ami nagyon nem tetszett, az Junnoé... Összegészében pedig, milyen meglepő, megint csak Jin volt rám a legnagyobb hatással. Annyira szeretem a hangját, már rögtön felismerem, amikor megszólal, még ha nem is épp őt veszi a kamera. Viselkedésileg pedig itt szimpatikusabb is volt, mint a Break the Recordson. Szeretem, mikor ennyire erőteljesen érzékelhető az... aurája (megártott a Bandage xD). Szeretem Jint, úgy ahogy van, az egész személyiségét és a különleges kisugárzását. ♥

Átgondoltam

Először is, tegnap óta van fantasztikusan gyönyörű új fejléc. Csak az, mert igazából nagyon szeretem ezt az elrendezést és színvilágot, szóval azt nem akartam leváltani. A képekkel meg szerencsém volt, mert alapból ilyen kékesek voltak. Aztán ugye, Akanishi Jin. Mert... mert ez kell. :)

................................................................

Tegnap, miután elolvastam az előző bejegyzésemhez írt kommentárját, beszélgettem Katával MSN-en. Megállapítottuk, hogy szinte hajszálpontosan ugyanazt érezzük és ugyanolyan állapotban vagyunk. Azt kell mondjam, igaza volt a már említett kommentárjában. Nem érzem magam jobban amiatt, hogy tudom, ő is épp ezzel kínlódik, de jó a tudat, hogy ezek szerint még sem vagyok teljesen egy megmagyarázhatatlan idióta. A beszélgetésünk hatására valahogy eloszlott a pánik, ami az elmúlt napokban elég rendesen eluralkodott rajtam. Végre valamelyest tisztán látok, ma még a fejem sem fájt annyira, pedig napok óta annak ellenére fájt folyamatosan, hogy amúgy sosem szokott. Gondolkodtam, s arra jutottam, hogy nem fogok tovább görcsölni, azon, hogy nem érdekel semmi, egyelőre nem tudok mást tenni, mint elfogadom. Nem fog érdekelni, hogy nem érdekel semmi, sőt, úgy döntöttem, hogy ha már úgysem érdekel semmi, mostantól még sem az fog, hogy én nem érdeklek senkit. Ehhez kell tartanom magam, és akkor nem fogok többször úgy kétségbeesni, mint az elmúlt napokban. Aztán meg, előbb-utóbb majdcsak megoldódnak a dolgok maguktól is... Legalábbis nagyon remélem. Jelenleg még eléggé aggaszt, hogy a legkétségbeesettebb pillanataim egyikében elindítottam valamit, amit lehet nem kellett volna, de most már csak abban reménykedhetek, hogy hosszútávon inkább jobb, mint rossz következményei lesznek.

Az egyetlen dolog, amivel továbbra sem tudok mit kezdeni, az a japán helyzet miatti aggodalmam és amit ez kivált belőlem. Ez nyilván csak akkor múlik el, ha rendeződnek a dolgok. Annyit tehetek, hogy megpróbálok nem pánikolni, hanem bizakodni...

A fentiek értelmében pedig, nem szeretnék több, a tegnapihoz és a szombatihoz hasonló, bejegyzést írni. Jó volt valahol kiadnom magamból az érzéseimet, de igazából úgyis csak feleslegesen terhelek vele mindenkit, aki elolvassa. Megpróbálom valahogy magamban megoldani a problémáim. Bár, ha belegondolunk, azért hasznosak voltak ezek a kiborulásaim, mert ha nem írom le, nem beszélünk róla Katával, és akkor még biztos nem tartanék itt. Egyébként, köszönöm és szeretlek. ♥

Hatachi no Sensou

Én tényleg annyira próbálok normális lenni, de egyszerűen... Már azt se tudom megmondani, pontosan mi bajom van. Rosszul érzem magam, minden és mindenki miatt. Valamit várnék. Várnék az emberektől, de azt se tudom mit. Valahogy nem stimmel semmi sem. Én pláne nem stimmelek. El fogok rontani mindent, amit eddig még nem sikerült. És a legnagyobb bajom viszont, hogy olyan szintű lelkiismeretfurdalásom van attól, hogy ilyeneket érzek, hogy az elmondhatatlan. Mert igazából hol vannak az én problémáim, még csak nem is a japánok, hanem csomó más ember problémáihoz képest? Gusztustalanul önző vagyok. Utálom ezt. Utálom magam, amiért ilyen önző vagyok.

Sokszor eszembe jut az is, hogy mikor kiderült a My Chemical Romance koncert, azt mondtam, hogy ez már túl szép... Hogy félek, hogy a fejemre fog esni egy tégla, mert ennyi jó dolog nem történhet. Hát, tégla az nem esett a fejemre... Tudom, hogy hülyeség, hogy egy senki vagyok, miattam nem történnek katasztrófák, de akkor is borzasztó érzés. Miért kellett nekem ilyesmit mondani?

Nagy dolog ezt így leírni, mert a Placebo a minden, de, azon gondolkodtam, hogy jelenleg a Bandage & Akanishi Jin & KAT-TUN hármas jelenti nekem azt, amit annak idején, mikor megismertem őket, a Placebo. Nem tudom, miért mindig elvont dolgokba kapaszkodom ennyire, gondolom ezt is illett volna kinőni az elmúlt években, csak nekem nem jött össze. De most akkor is rájuk van szükségem, mert semmi más nem tudja elterelni a gondolataimat a saját hülyeségemről.

"A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; én nem hallom,
én nem hallok ilyesmit.
A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; én nem érzem,
én nem érzek ilyesmit.
A bánat, a gyötrelem,
a fájdalom; még csak nem is értem,
még csak nem is értem ezeket az érzéseket..."

Most is... most is magammal foglalkozom, basszus. Össze kell szednem magam, mert szánalmas vagyok.

Kulturális Közösségi

Most, csak a miheztartás végett, játszunk olyat, hogy írok normális bejegyzést. Szóval, most rövid beszámoló következik a legutóbbi kulturális-közösségi élményeimről. Gondolom hihetetlenül érdekel mindenkit... De valahogy muszáj rávennem magam, hogy legalább engem érdekeljenek a saját dolgaim. Éljen a kényszerblogolás~! Mondjuk, ezek igazándiból jó dolgok voltak, szóval nem is azt érdemlik, hogy elsikkadjanak.

Pillantás a hídról

Múlthét szombaton (03.12.) voltunk a magyar fakttal színházban, Arthur Miller Pillantás a hídról c. drámáját néztük meg. Mivel nekem van apukámmal bérletem, én azzal mentem és elhívtam magammal Krisztát is. Eredetileg különcködve vasárnap akartunk volna menni, én főleg azért, hogy ne maradjak le a Takács Nikolas koncertről, de sajnos nem volt már akkorra jegy... Krisztával egy órával az előadás előtt találkoztunk a Malomnál, ahol összefutottunk Szilvivel is, aki szokás szerint ott hosteskedett. Kicsit beszélgettünk vele, utána lementünk a CBA-ba jégkrémet és tejeskávét venni. Aztán leültünk a szerzeményeinkkel egy padra a főtéren és romantikusan elfogyasztottuk őket.

A sulinkból elsőként értünk oda a Kamaraszínházhoz, de hamarosan befutottak a többiek is. Az előadást ezúttal is Kriszta sáljában ültem végig, szinte mindig így végzem, mikor együtt megyünk moziba vagy színházba. xD A darab egyébként nagyon-nagyon tetszett, nem hiába mondják, hogy az évad legjobb előadása. Nem csak a történet volt jó, a kisszínház varázsa is tökéletesen érvényesült, nagyon szeretem a színészeket is, akik szereplenek benne, valamint (végre) a díszlet és a jelmezek is szépek és valósághűek voltak.

Színház után Krisztával beültünk a kínaiba (ezúttal az étterembe), utána pedig még bolyongtunk egy jó darabig az Alexandrában. Hihetetlenül jó nap volt, a legjobb élményem az utóbbi hetekből. ♥

Egy jobb világ

Tegnap voltunk a filmesztétika szakkörrel moziban, az Egy szebb világ c. dán filmen, ami idén megnyerte a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-díját. Ez volt a Vendégünk Európa rendezvénysorozat nyitó eseménye. A vetítés előtt álló fogadás volt az előtérben borral, dán fasírttal és dán keksszel. Utána elfoglaltuk a helyeinket, s három piros-feketébe öltözött, erőteljesen boszorkányos külsővel megáldott nő elénekelt egy svéd, egy észt és egy dán balladát. Az egyikük megállás nélkül a szemembe nézett, lehet kiszúrta, hogy én is piros-feketében vagyok, mindenesetre engem zavart, úgyhogy egy idő után már csak a függönyt nézegettem. Ezután következett maga a megnyitó, beszélt a dán nagykövet is, angolul. Az eleje még érdekes is volt, de mikor elkezdte elmesélni a film történetét (amit, természetesen, lelkesen tolmácsoltak is), azt nem nagyon tudtuk mire vélni. Hiszen meggyőzni már nem kellett volna a megnézéséről, hiszen ott ültünk, a spoilerezést pedig pláne kihagyhatták volna.

A film tényleg nagyon jó, megérdemelten kapta a díjakat. Mondjuk eléggé megrázó volt, szóval kedélyjavító hatást azt nem gyakorolt rám. Örültem, hogy gyalog mentem haza és így volt időm valamelyest kiszellőztetni a fejem utána.

Igazából, mind a darabról, mind a filmről szívesen írnék részletesebben is a kritikás blogomba, de majd meglátom mennyire lesz időm és ihletettségem hozzá.

Ma végre jött suliba Kriszta. *-* Úgy érzem, jó hatással van rám. Így már csak egy valaki hiányzik. Nagyon.

A Page

Huhh... hát, nem vagyok túl jó abban, hogy bejegyzést írjak a személyes érzéseimről, mert ahhoz túl sok ismerős és ismeretlen olvassa a blogomat. De most egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj, mert... Már a leirkálásától is hülyének érzem magam, nem, hogy így egészbe megbeszéljem bárkivel is.

Még mindig nem érdekel semmi. Vagy, legalábbis... a legtöbb dolog nem. Megint elkezdtem eléggé bezárkózni a saját kis világomba. Ezzel az a fő baj, hogy ezúttal olyan szűkre szabtam a határait, hogy úgy érzem, lassan kizárom belőle a saját barátaimat is, amit, persze, nem szeretnék. De egyszerűen... Olyan szinten érdektelen vagyok mindennel kapcsolatban. Jelenleg nem érzek félelmet még a nyelvvizsga és az érettségi-felvételi miatt sem, ami azért meglehetősen furcsa. Nem hiszem, hogy normális, hogy egyik héten tikkel a szemem miatta és tövig rágom a körmöm, utána meg totálisan hidegen hagy. Mondjuk, ehhez képest,  meglepően sokat tanulok, de inkább megszokásból vagy azért, mert nincs jobb dolgom, mert lelkiismeretfurdalásom, az bizony nem lenne miatta, ha nem tenném.

Szerintem, az embereket sem kezelem normálisan mostanában. Egyik percben rosszul vagyok attól, hogy úgy érzem, a barátaim nem törődnek velem, utána meg én nem foglalkozom velük... Pedig annyira szükségem van rájuk. Félek attól, hogy megváltozunk és elveszítjük egymást. Félek attól, hogy megváltoztam. És nem tudom, mit kellene csinálnom, így nem csinálok semmit. De így meg csak rosszabb. Tehetetlen vagyok és cselekvésképtelen. Nem tudok beszélni velük a félelmeimről, mert csak rosszul esne nekik, hogy "már megint kezdem". Pedig pl., néha rám jön, hogy még annyi mindent szeretnék. Igen, még, mert sok szempontból úgy tekintek az év végére, mint a világvégére...

Meg a Japán-dolog is elég rendesen rányomja a bélyegét a napjaimra. Borzasztóan félek. Napok óta alig merem elolvasni/megnézni a híreket, mert tartok a nem kedvező fejleményektől. Az első hírek érkezésekor, nem is gondoltam volna, hogy ekkora borzalom fog ebből az egészből kibontakozni. És lelkiismeret furdalásom van emiatt is, azért is, mert zavar, hogy szarul érzem magam a dolgok miatt, meg azért is, ha épp kicsit megfeledkezem róluk. Lehet, hogy furcsa és nem normális, hogy ennyire magamra veszem, de valahogy... most jobban tudatosult bennem, mint valaha, hogy mennyire sokat jelent nekem az az ország.

Az LM.C bizonytalan időre elhalasztotta a soron következő koncertjeit, köztük egy taiwanit és egy thailandit. Erre a rajongók az utóbbi két országból olyan kommentárokat írtak a hír alá, mint pl. "Jaj, csak ne túl későre!". Én, ezzel szemben, igazából, jelenleg úgy érzem, hogy csak akkor lesz "jogunk" jól érezni magunkat Miyavi koncertjén, ha addigra valamelyest rendbe jönnek Japánban dolgok... Egyszerűen, már 7000 felett van a halálos áldozatok száma, 11000 eltűnt ember van és azt az átkozott atomerőművet még mindig nem sikerült lehűteni. Nem nagyon tudok elvonatkoztatni ettől.

Szóval, van, ami érdekel, csak azok a dolgok meg épp, hogy rátesznek még egy lapáttal... Jól jönne, ha valaki kirángatna ebből az állapotból és visszalökdösne a normális életembe, mert ez így senkinek sem jó.

................................................................

Jin. Mert, az utóbbi időben, vele foglalkoznom az egyetlen olyan dolog, ami érdekel és még jól is érzem magam tőle.

Kyou mo arigatou.