Miyavi koncert

Katával a 17 órás vonattal indultunk el, így eleinte tartottam is tőle, hogy nagyon későn fogunk odaérni és nem fogunk tudni normális helyet szerezni. Zuglóban szálltunk le és onnan sétáltunk el a Pecsáig, ahol meglepően kevesen voltak. Így hát, megnyugodva leültünk a bejárattal szemben. Amin még csodálkoztam, hogy kicsit más összetételűnek tűnt a közönség, mint az eddigi koncerteken és bulikon. Eleinte ismerőst se nagyon láttunk, de a végére egész sokkal összetalálkoztam. Aztán, eljött a beengedés. A biztonsági pasi élből kidobta a teli üveg vizem, ezen meg sem lepődtem, de utána leszedette a kitűzőimet! Mondtam neki, hogy már nem azért, de mindenkin van, már a társa is kérdezgette, hogy most akkor majd mindenkiről le akarja majd szedetni, de ő nem engedett. Szóval, levetettem, pedig egyértelmű, hogy feltett szándékom volt halálra szurkálni velük Miyavit... De nem baj, amíg koncert után sorban álltunk a ruhatárnál, Katával kiötlöttük, hogy nagyjából mindennel lehet ölni. xD

Bent először a mörcspulthoz mentünk, ahol én vettem egy nagyon szép plakátot, illetve adakoztunk Japán megsegítésére. Nem voltunk túl sokan, de koncert alatt azért, igaz szellősen, de egészen sikerült feltölteni a termet. Mi Katával először bal oldalt álltunk, de ott kezdéskor rögtön felemeltek pár szív alakú táblát, amiktől nem láttunk semmit, így gyorsan átmentünk a jobb oldalra. Onnan a rálátásunk nagyon jó volt, összesen annyi problémánk akadt, hogy egy idő után kinyitották az ajtókat, jött be a hideg, mi pedig eléggé fáztunk.

Fantasztikus volt. Ha egy szóval kellene jellemeznem, az a letisztultság lenne. A színpadi berendezés végtelenül egyszerű volt, Miyavi tökéletesen levetkőzött már minden visual kei jegyet, nem volt fanservice sem. Csak ő volt és a zene, nyersen, tisztán, egyszerűen és csodálatosan. Nagy kisegítő zenekar sem volt, csupán BOBO a sokat emlegetett dobos. Rám hihetetlenül nagy hatást gyakorolt az egész atmoszféra, amit megteremtett. Ő maga is csak egy egyszerű fekete felsőt viselt és, muszáj megjegyeznem, én ilyen gyönyörűnek még soha életemben nem láttam. Ahogy ott állt a gitárjával a színpadon, ahogy körbevonta az a narancssárgás fény, ahogy fújta a haját a ventillátor; egyszerűen lélegzetelállító volt. Miyavit sosem a külseje miatt szerettem, de most eszméletlenül megfogott ez a fajta elemi tisztaság, amit árasztott magából. Ezenkívül,  hihetetlenül kedves és aranyos volt, mindannyiszor amikor szólt hozzánk, ráadásul, hálisten, "lemotherfuckersöznie" sem sokszor sikerült a közönséget, aminek örültem, mert ezt a fajta hergelést nagyon nem szeretem. Valamint, az egyik legfontosabb dolog, hogy megtapasztalhattam végre élőben is, hogy Misama tényleg egy igazi gitáristen. Úgy tudja teljes uralma alá hajtani azt a hangszert, hogy közben teljes alázattal viseltetik iránta. Utánozhatatlan, amit művel.

Setlist:
01. What's My Name?
02. Universe
03. Survive
04. Hell No (új dal)
05. Chase (új dal)
06. Ossan ossan ore nanbo
07. Chillin' Chillin' Money Blue$
08. Boom-hah boom-hah-hah
09. I Love You, I Love You, I Love You, and I Hate You
10. Gravity
11. Justice (új dal)
12. Music Free (új dal)
13. (cím nélküli új dal)
14. Shelter
(akusztikus jammelés)
15. Moon
16. We Love You
17. What's My Name? (lassú verzió)
18. Torture
19. Are You Ready to Rock?
20. Futuristic Love
-ENCORE-
20. Futuristic Love folytatása
21. Subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-
22. Survive

Szokás szerint a What's My Name?-el kezdtünk, ami alatt első körön mindenkinek csak sikítani sikerült a kérdés elhangzása után, de aztán, mikor később lassú verzióban is eljátszotta, mindenkinek volt ideje szépen bekiabálni mindig, hogy "MIYAVI"! Látszott rajta, hogy örült neki, biztos vagyok benne, hogy ő ezt a számot így képzelte el, ezért soha nem értettem, miért mindig csak sikítozik a közönség. Aztán következett a Universe és a Survive, amiket imádok. Utána pedig két új szám, amiktől először nagyon megijedten, mert az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy "Jesszus, mit tud ez játszani, amit én még csak nem is hallottam eddig?!". Utána, szerencsére, megvilágosodtam. Nézegettem más országok set listjét, szerintem még sehol sem játszott el ennyi új dalt, mint nálunk. Egyébként, nagyon tetszettek, jó kis lemez lesz a következő is.

Volt egy kis technikai gebasz is. Miyavi épp betanított nekünk egy tapsolós-csápolós (ijesztgetős?) koreográfiát a Boom-hah boom-hah-hah-hoz, amikor elszállt a hangosítás. Ő egy ideig próbálkozott folytatni az éneklést, majd feladta, nemes egyszerűséggel letette a gitárját és előre jött jól begyakorolni velünk az előbb tanultakat. Miután már minden oldalnak jól ment, levonult a színpadról. Ott álltunk a sötétben, sikítoztunk, kiabáltuk a nevét és spontán nagyban elkezdtünk "Boom-hah boom-hah-hah"-zni. Aztán feljött egy pasi és mondta, hogy kis technikai szünet. Mikor Miyavi visszatért, mintha mi sem történt volna, ott folytatta velünk a "Boom-hah boom-hah-hah"-t, ahol abbahagytuk. xD

A koncert közepén egyszer csak elhallgatott a zene, s Miyavi beszélni kezdett. Mondta, hogy nehéz volt a döntés, hogy a Japánban történtek dacára belevágjon ebbe a turnéba, hogy félti az otthoniakat... Utána megkért mindenkit, hogy hunyjuk le a szemünk egy percre és imádkozzunk együtt Japánért. Tökéletes csend lett, senki sem beszélt, senki sem mozdult. A perc vége felé közeledve Miyavi hangosan mondott fohászt. Aztán kinyitottuk a szemünket, ő pedig a Japánnak ajánlva belekezdett a Gravitybe. Az a szám alapból egy csoda, de ilyen előzmények után teljesen transzba estem tőle. Folyamatosan rázott a hideg és közel álltam a síráshoz. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Kicsit nehéz volt mindezek után visszazökkenni újra vidám koncertező hangulatba, de egy-két szám elteltével azért, hálisten, sikerült. Felkerültek a netre nagyon jó minőségű videók a koncertről, szóval, íme a Gravity:

Pár szám után Miyavi leült egy székre és akusztikus gitáron folytatta a koncertet. Ezzel csak annyi baj volt, hogy innentől egy darabig folyamatosan lábujjhegyen kellett állnunk, hogy lássuk őt rendesen. Következett a Moon, ami az aktuális kedvenc számom tőle, majd pedig rögtön utána a mindenkori kedvencem, a We Love You. Annyira örültem neki, mikor megtudtam, hogy játssza ezt a számot ezen a turnén. Mondta, hogy szeretné, ha énekelnénk a szöveget, Japánnak. Elővett egy fényképezőgépet is és lekamerázta, ahogy szívecskéket mutogatva hangosan énekeltünk. Aztán mondta, hogy most pedig tanít nekünk pár japán kifejezést. "Nippon (Japán)" - hát, mondom - "Gambaro! (Erőt! / Hajrá! / Mindent bele! ~ ilyesmi)" - sok újságot tanulunk. xD Persze, igazából, ez a We Love You üzenetünk kiegészítése volt, amit szintén videóra vett.

Az Are You Ready to Rock? alatt kijött mindkét oldalon a színpad szélére és énekeltetett minket. Mindenki hangosan ordította a szöveget, nagyon jó volt. Utáni következett a Futuristic Love, aminek a technós részét sikerült végtelenül hosszúra nyújtani, Miyavi letette a gitárját és nekiállt táncolni. Közben pedig olyan felszabadult boldogsággal mosolygott, hogy ilyennek még azokon a képeken sem láttam, amiken a gyerekeivel van. xD Aztán megtörtént a levonulást, mi pedig, természetesen, követeltük a ráadást. Hamarosan vissza is jött és folytatódott a Futuristic Love. Ha Miyavinak, ne adj isten, valamikor befuccsolna az énekes-gitáros karrier, javaslom neki a DJ hivatást, mert láthatóan boldoggá teszi. xD Aztán következett a Subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-, ahogy elkezdődött, mindenki hangosan énekelte, hogy "Mawaru mawaru sekai wa mawaru, tatoe boku ga inaku nattemo...". Miyavin látszott, hogy nagyon örült nekünk, egy pillanatra abba is hagyta az éneklést és hagyott minket kibontakozni. Utána mondta, hogy most az utolsó szám után következik, túl kell élnünk: Survive.

És véget ért... Elmentünk a ruhatárba, leloptunk egy Children of Bodom plakátot Molly számára, majd leültünk és bent maradtunk addig, amíg ki nem küldtek minket. Utána elindultunk megkeresni, honnan indul az éjszakai járatunk, aminek keretében kirándultunk egyet a Vajdahunyad Várához, illetve át akartunk menni egy építési területen, mert a túloldalán ott magasodott a csodaszépen kivilágított Hősök tere. Éjszakai városnézésünk után, telefonos GPS-t is bevetve, elindultunk a másik irányba, amerre már legalább buszmegállókat találtunk. Ácsorogtunk az egyikben, amit lehetségesnek ítéltünk, de nem jött semmi. Átmentünk a túloldalra, ahol egy nagyobb csapat, köztük ismerősök, vártak valamire, de nem voltak épp olyan állapotban, hogy tudjanak segíteni. xD Miután ők elmentek, Katával elindultunk abba az irányba, amerre láttunk buszokat közlekedni. Nem sokára sikerült is megtalálnunk a megfelelő megállót, de még volt vagy negyed óránk a következő járatig. Így hát, leültünk az oszlop tövébe, a nyolcsávos út szélén és néztük a mellettünk elhúzó autók reflektorait. Színtiszta LSD-élmény volt. xD Aztán megérkezett a busz, teli BKV ellenőrökkel, de szerencsére voltak nálam felhasználatlan jegyek, még szilveszterről. Átszálláskor viszont nem értük el a következő buszunkat, mert, további ellenőröktől tartva, vettünk jegyet az automatából. De egész hamar eltelt az a fél óra, amit ott várakoztunk. Végül sikerült megérkezni a Nyugatihoz, ahol a már jól ismert török kifőzdébe vezetett az utunk. Vettünk valami kaját és befoglaltunk egy asztalt a sarokban. Itt is gyorsan eltelt a várakozás, beszélgettünk, elvontunk, hevertünk az asztalon, utóbbi miatt, szerencsére, nem is szóltak ránk.

Négy körül indult haza a vonatunk, befoglaltunk rajta magunknak egy egész fülkét, de mivel elég sokan felszálltak, nyitva hagytuk az ajtót, hogy aki máshol nem talál helyet, beülhessen. Egyszer csak azt hallom, hogy bejön két pasi és az egyik közli, hogy "Ülj rá a lábára, nyugodtan, ez nem hálókabin!". Hát, bocs már... Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy tudomást se véve róluk fetrengtünk és aludtunk tovább. xD Pedig, szerintem, igyekeztek direkt jó hangosan beszélgetni. Aztán megérkeztünk Kecskemétre, én leszálltam, Kata pedig ment tovább. Volt 6:20-as buszom haza, így, hálisten, nem kellett gyalogolnom és fél hétre már itthon is voltam. ^^

Igazán különleges élmény volt ez a koncert. Olyan, amilyet még nem nagyon éltem át ezelőtt. Igazán köszönöm, Miyavi-sama! ♥

Források, linkek:
koncert fotók (© Molek Csaba)
videók (az egész koncert, kifejezetten jó minőségben)

Holnap előtt

Halálosan fáradt vagyok, de valamikor délután elkezdtem ezt a bejegyzést, úgyhogy már csak azért is be fogom fejezni. xD

Először is, ebben a hónapban még nem írtam Jinről, ami tarthatatlan, mert változatlanul ő tölti ki az érdeklődésem jelentős részét. Megnéztem időközben a Real Face koncert DVD-t is a KAT-TUN-tól. Imádtam, valószínűleg ez lenne a kedvencem, ha nem fűznének erős érzelmi szálak a Break the Recordshoz, de így kénytelen vagyok holtversenyt hirdetni. Nagyon szerettem az összes számot, jók voltak a szólok, a fiúk pedig hihetetlenül aranyosan viselkedtek, ezúttal is. Ebből is lett számos kedvenc részem, például a Butterfly, Jin és Ueda duettje, ami számomra mindent vitt, de sajnos nincs fent YouTube-on, így azt nem fogom tudni megmutatni. Viszont kerestem helyette mást. Az egyik leggyönyörűségesebb dalt, amit valaha hallottam, az Eternalt, élőben.

Épp le akartam írni, hogy igazából megmagyarázhatatlan, miért is szeretem ennyire nagyon ezt az embert, de utána rájöttem, hogy ez úgy, ahogy van, hülyeség. Mert elég megnézni vagy meghallgatni, a fenti videót és máris megvan, mi az oka. Én úgy örülök, hogy rátaláltam. ♥

.................................................................

A másik nagyon fontos dolog pedig, hogy holnap Miyavi koncert! Annyira nagyon várom már. Egy újabb álom készül valóra válni. El sem hiszem, hogy ott fog állni előttem teljes életnagyságban! Hihetetlen lesz, biztos vagyok benne. Az a gáz, hogy még most sem tudom, hogy mikorra menjek oda a Pecsához, de reggelig majd még megálmodom. Szeretnék viszonylag jónak mondható helyen állni, de nem tudom, számít-e ebből a szempontból az az egy-két óra.

Ez a videó meg csak azért, mert hihetetlenül aranyos. Végig angolul beszél benne, nagyon szépen. Meg koncert részletek is vannak benne. *-*

És én holnap láthatom őt élőben~

Ténylegesen utolsó

Vasárnap hajnali hét óra harminc perckor gyülekeztünk a vasútállomáson, hogy elinduljunk az - ezúttal már tényleg - utolsó osztálykirándulásunkra. Muszáj megjegyeznem, hogy én, aki mindenhonnan elkések és sose érek be a suliba a 7:45-ös órakezdésre se, hamarabb odaértem, mint az osztályfőnök! Odafelé sikerült a vonaton találnunk olyan fülkét, ahol volt elég hely még négyünknek (Kriszta, Petra, Edit és én), szóval az utat végigbeszélgettük. Miután megérkeztünk Pestre, elsétáltunk a Terror Házáig. Még volt vagy háromnegyed óránk a nyitásig, úgyhogy addig mindenki kielégítette a különféle szükségleteit, majd beálltunk a sorba.

Már kitudja mióta el akartunk jönni a Terror Házába, főleg, mivel a történelem tanárunk folyamatosan ezt szorgalmazta. Úgy gondolom, jó, hogy csak azután jöttünk, hogy már tanultuk azt a korszakot, amivel foglalkozik, mert anélkül lehet nem érettünk volna mindent. Az idegenvezetőnk a töri tanárnőnk szintén szakmabeli férje volt, aki nagyon aranyosan és lelkesen magyarázott nekünk mindent, viccekkel megtűzdelve. Maga a múzeum az egyik legjobb volt, amiben valaha jártam. Nem vitrinek és fotók sora volt, hanem az egészet megpróbálták közel hozni az emberhez. Volt térképes szőnyeggel lefedett terem, sok-sok képernyővel, amiken olyan emberek meséltek, akik megélték a kommunizmust. Egyébként, máshol is rengeteg kivetítő volt, illetve szemléletesen berendezett szobák, korabeli telefonról meghallgatható beszédek, mindez több emeleten. Tényleg teljesen a hatása alá tudta vonni az embert. Ugyan a tárlat főleg a kommunista terrorra fókuszál, az én elmémbe legdurvábban az egy a náci kivégzőtáborban történő tömegsírba temetésről látott videó égett bele, valószínűleg örökre. Azóta is rosszul vagyok, ha rá gondolok... Három órát töltöttünk bent, aminek a végére már kicsit szenvedtünk, mert elfáradtunk, ráadásul iszonyatosan fülledt volt bent a levegő és fény sem jött be, egyáltalán.

Miután végeztünk, metróval átmentünk Budára és felsétáltunk a várhoz. Bementünk a Magyar Nemzeti Galériába megnézni Munkácsi Krisztus Trilógiáját, ami után kaptunk egy óra szabad programot. Ekkor eléggé szétszéledt a csapat, mi is leszakadtunk Krisztával a többiekről, így végül lecsúsztunk arról, hogy együtt elmenjünk fagyizni. Azonban, végignéztük majdnem az egész múzeumot. Nekem nagyon tetszett, s újfent megerősített benne, hogy a XX. századi modern képzőművészetáll hozzám a legközelebb, akármennyire durván elvont tud is lenni. Vagy talán éppen ezért. Aztán a Galériától elfutottunk a Nyugatiba. Szó szerint. Futottunk az utcán, a metró aluljárókban, a mozgólépcsőkön, egyedül csak magukban a metrókocsikban nem. xD Végül azért meglett az eredménye, és az osztály sikeresen elérte a vonatát, mindenki, hátra se nézve, felugrott rá, én meg ott álltam mosolyogva a peronon. Ugyanis én még maradtam három órát.

Megbeszéltük Nikivel, hogy találkozunk, úgyhogy kijött elém a pályaudvarra. Onnan, pár perc határozott elindulás majd irányváltás után, elmentünk nekem visszajegyet venni, majd pedig a Westendbe. Ott első számú problémám volt a kávéfüggőségemet ellátni, így először bementünk a szupermarketbe, de ott csak fél literes tejeskávé volt. Így hát, szépen végigjártuk az egész Westendet más lehetőséget keresve, de az "igazi" kávé mindenhol drága volt, az automata pedig nem működött. Végül az lett az egészből, hogy visszamentünk megvenni azt a tejeskávét. xD Utána kerestünk egy szabad kanapét és ott beszélgettünk, amíg nem kellett menni a vonatomhoz.

Heath. örök 28.

Sikerült elmaradnom és megkavarodnom a születésnapi felköszöntésekkel, ami mondjuk, legyünk őszinték, nem baj, bár azt például sajnálom, hogy Stefan Olsdalnak nem szenteltem bejegyzést. De úgyis mindenki tudja, hogy érzek a Placeboék iránt, nee? :) ♥ A mai napon viszont egy kivételesen fontos személy született, akiről, sajnos, nem sok apropóm adódik írni, pedig nagyon szeretem, így most mindenképp megragadom az alkalmat.

Boldog Születésnapot, Heath Ledger! ♥

Heath ma lenne 32 éves.

Heathcliff Andrew Ledger 1979. április 4-én született az ausztráliai Perthben. A különleges nevét Emily Brontë Üvöltő szelek című regényének egyik főszereplőjéről kapta, mivel ez volt a szülei kedvenc könyve. Érdekesség még, hogy a húgát pedig Kathynek hívják, ami pedig a főhősnő neve. Heath 1992-ben kezdett filmezni, első nagyobb szerepét az 1997-es Conor, a kelta c. sorozatban kapta meg. Az áttörést 1999-es 10 dolog, amit utálok benned és a 2000-es A hazafi hozta meg számára, innentől pedig nem volt megállás. A legnagyobb elismerést a 2005-ös Brokeback Mountain - Túl a barátságonban játszott főszerepéért kapta, amiért Oscar-díjra is jelölték. E film forgatásakor ismerkedett meg Michelle Williamsszel, akivel 2005-ben közös gyerekük is született, Matilda Rose. A kislány keresztapja, egyébként, Jake Gyllenhaal, Heath legjobb barátja, aki nem mellesleg a partnere volt a Brokeback Mountainben. Aztán eljött a végzetes 2008. január 22., amikor ezt a csodálatos embert holtan találták a hotelszobájában. Igazságtalan és korai halálát az okozta, hogy kétféle nyugtatót vett be, hogy aludni tudjon. A mennyiség nem lett volna halálos, a bajt a gyógyszerek egymásra gyakorolt kölcsönhatása okozta. Heath egy félkész és egy befejezett filmet hagyott az utókorra, az utóbbi A sötét lovag c. Batman-film, amiben Joker alakításáért posztumusz elnyerte a nagyon megérdemelt Oscar-díjat is.

Heath filmjei közül életében csak a 10 dolog, amit utálok bennedet láttam, amit nagyon szerettek, mert a tinivígjátékok között igenis nagyon jó. Szimpatikusnak találtam őt, de nagyon aktívan nem kezdtem el foglalkozni vele. Aztán jött a halálhír... A televízió ezután elkezdte adni a filmjeit, s pár nap leforgása alatt hármat is megnéztem tőle. Teljesen lenyűgözött a színészi játéka, olyan hatást gyakorolt rám, amilyet azelőtt és azután is csak kevés színésznek sikerült. Egyszerűen alig tudtam felfogni, hogy ő már nincs köztünk. Egyre jobban érdekelni kezdett, mind színészként, mind pedig emberként. Nagyon sok filmjét megnéztem és egyre többet olvastam utána, így szépen lassan az egyik kedvenc színészemmé lépett elő. Akkoriban számomra még minden új volt vele kapcsolatban, így, hiába voltam szomorú miatta, még nem éreztem azt az űrt, amit a halála okozott. Most már érzem. Már nincsenek többé új információk, hírek, filmek. Már minden befejezett. Már alig maradt filmje, amit eddig még nem láttam, s fáj a tudat, hogy ha ezeket is megnézem, több már tényleg nem lesz. Igen, most már igazán érzem a veszteséget, amit akkor még valamelyest gyógyított a rajongás újdonsága. Rossz érzés, hogy ő már nincs. Úgy gondolom, Heath a generációjának legtehetségesebb színésze volt. Ha több idő adatik neki, igazi színészlegendává válhatott volna. Bár, szerintem, ő így is az.

Heathy, csak azt remélem, szép az álmod. Hiányzol. Sosem felejtünk el.

Origami

Hát, ez a hét gyorsan eltelt. Mostanában mind olyan gyorsan telik...Két hónap múlva ilyenkor már tudni fogom az írásbeli érettségijeim eredményeit. Durva. Volt érettségi tájékoztatónk, ahol az igazgató kifejtette, hogy a mi iskolában általában jó érettségik szoktak születni, és 90valamennyi %-ban fel is veszik a diákokat egyetemre, igaz ugyan, hogy olyan rossz félévi évfolyamátlagot az iskola történetében végzős évfolyam még nem produkált, mint mi. Hát, köszönjük a lelkesítést. xD Az átlagon meg biztos sokat segített volna, ha nem egy sértődékeny napóleonkomplexusos biológia tanár tanít minket, aki miatt csomó ember átlaga egyes lett a bukás miatt.

A héten Krisztával átismételtem a daruhajtogatást, mert már nem emlékeztem rá, de mindenképp szerettem volna csinálni párat, így Japánra gondolva, vagy ilyesmi. Aztán előkerestem az általános iskolás színes papírjaimat, amiben az akkori kislány énem csak a szürke (pedig azóta kedvenc szín), a fehér, a fekete és a barna lapokat hagyta a későbbi önmagára. xD Az ezt követő napokban pedig rögeszmés daruhajtogatásba kezdtem, most konkrétan teli van velük a szobám. De hamarosan új kihívás kellett, úgyhogy nekiálltam egyre kisebbeket és kisebbeket hajtogatni, a minimumom végül a 8×8 mm-es papírból készült példány lett, szegényke nem olyan szép, mint a nagyobb társai, de én büszke vagyok rá. xD ♥ Azonban, miután ezt a küldetést teljesítettem, megint kellett valami új, úgyhogy tegnapra Edit hozott nekem origami könyvet és abból hajtogattam pár dolgot. Ja, egyébként a fentieket mind-mind az iskolában, szóval rendkívül hasznosan telt a hetem.

Különböző méretű darvak ^^ (Az ott középen egy ötforintos.)

Balról jobbra, fentről lefelé: japán füles kosárka, koreai-kínai-japán hajó, madár, "vízibomba"/japán labda.

A "madár" az elvileg az egyszerűbb verziójú daru, amit ki akartam próbálni, mert én csak a bonyolultabbat tudtam eddig. De maradok a továbbiakban is annál, mert az jobban tetszik.

.................................................................

Aztán, ezenkívül szokásos érdektelenség a legtöbb dolog iránt. Viszont a Miyavi koncertet már nagyon-nagyon várom. *-* Rengeteget hallgatom mostanában, meg elkezdtem bepótolni azokat a PV-it, amiket még nem láttam. (Imádom Miyavit, de nem feltétlenül a PV-i miatt.) Így akadtam rá a Kekkonshiki no Uta angol feliratos verziójára. A szám eddig is a kedvenceim között volt, de most még jobban bele vagyok szerelmesedve. Egyszerűen annyira mesterien keserű... Nagyon tetszik.