Lulu

Elaludt az én gyönyörűszép cicám... Péntek délelőtt, de nekem csak tegnap este mondták meg.

Lujzit a nyolcadik szülinapom körül kaptam. Mivel társasházban lakunk, így kezdetektől fogva a nagyszüleimnél élt, de az enyém volt. Nem ismertem nála önfejűbb és beképzeltebb cicust, ennek ellenére imádtam, akkor is, ha néha nem érdemelte meg.

Mindig előttem lesz, amikor elmentünk a leendő macskámért... Egyből tudtam, hogy nekem ő kell, s bár nem volt egy kifejezetten hízelgő házi kedvenc, sosem bántam meg a  választásom. Egy fonott kosárban vittük haza, majd' elveszett benne. Esett az eső, és egy csepp az orrára hullott, mire ő minden idegszálát megfeszítve próbálta kitalálni mi lehetett az.

Nem láttam őt betegen, s azt kell mondjam örülök neki, de... így talán még kevésbé tudom felfogni, hogy ha legközelebb megyek a nagyszüleimhez, ő már nem lesz ott. Soha többet.

Tíz év... Kitörölhetetlen. Olyan hosszú időnek hangzik, de mégis annyira kevés...

Szeretlek, Lulu. Örökre.