Placebo koncert 2009

Amikor ezt a beszámolót írtam, még nem volt meg ez a blogom, így a MySpace-emre tettem fel. Mivel azonban a MySpace-t már nem fogom többet használni, úgy döntöttem átköltöztetem ezt a bejegyzést, az ottani publikálás dátumával, ide.

................................................................

Kora délután indultunk el Luccából, ahol a szállásunk volt – majd kapásból vissza is fordultunk, mert a jegyeket otthon hagytam. Végül sikeresen megérkeztünk a közeli Livornóba. Ott derült ki, hogy az internetről nyomtatott térképem nem éppen kompatibilis (ergo a stadiont pont nem ábrázolta), úgyhogy végül egy mobil szaküzletben kötöttünk ki, ahol elmagyarázták, hogy tudunk odajutni. Mikor már majdnem ott voltunk, félreálltunk és kiszálltam pár rendőrt megkérdezni, merre menjünk tovább. Azt tanácsolták, hogy hagyjuk itt a kocsit és mutatták merre induljunk gyalog. Ezt rajtunk kívül még eljátszották pár emberrel... az az utca, amin elküldtek minket történetesen le volt zárva... Így hát vissza a kocsiba, irány valami közelebbit keresni. Mikor sikeresen megtaláltuk a főbejáratot, közölték, hogy ott csak engedéllyel lehet bemenni. Viszont onnan már eltaláltunk az IGAZI bejáratig, a kövesd-akiről-süt-hogy-koncertre-megy-módszer segítségével. Odaértünk és alig volt ott valaki. A nagyon kedves, de angolul nem beszélő jegyárus srác biztosított róla, hogy rendben van a netről nyomtatott jegyem és hogy akkor megyek be, amikor akarok. Na, ezt nem kellett volna mondania, mert ez az esetemben felért egy megerősítéssel, hogy A TÖMEG már bent van. Ennek ellenére apukámék elhurcoltak kaját venni. Neeem voltam ideges, áááh dehogy. xD Aztán végre valahára elindultunk befelé. Természetesen senki se hallgatott rám, hogy nem fogják a vizeinket beengedni, még akkor sem, ha kisüveges, így először félreállva meg kellett szabadítani szerencsétleneket a kupakjaiktól. Végre elindultunk befelé. A kezembe nyomtak egy rakat olasz nyelvű papírt, amiből azt sikerült kihámoznom, hogy a Placebo éjfélkor lesz, s addig még 5 együttest végig kell nézni.

Mikor beléptünk a stadionba, sokkolóan kevés ember volt... Meg voltunk róla győződve, hogy akkor a többiek képben vannak (Egy turistainfóban azt mondták nekem egész nap vannak a koncertek és a Placebo kezd 19:30-kor.) és csak később jönnek majd. Apukámék először felültek a lelátóra, én pedig elkezdtem sétálgatni az árus soron, meg ilyenek. A hivatalos árusító helyre nagyon lassan sikerült kipakolászni a dolgokat, így állandóan oda járkáltam vissza, hátha van megint valami újdonság. Árultak pólókat, csuklószorítót, valami karkötőszerű izét, meg egy kissé bevásárlószatyor anyagú táskát 20 €-ért. Egy olyan pólót vettem, amin a Come Undone szövegéből van részlet. Ennek utólag örültem leginkább, mert az a szám tetszett legjobban a koncerten. Mivel épp előttem hozott vissza egy srác egy pólót, mert kicsi lett rá (szegény fehéret akart, az csak női szabásúban volt, vett legnagyobb nőit, de az is kicsi volt rá, így szomorúan becserélte egy fekete férfiszabásúra), úgy döntöttem nem kockáztatom meg, hogy kicsit vagy nagyot veszek, felpróbálom a WC-ben. Volt két választási lehetőségem: a toi-toi WC-k vagy a „sima” WC. Utóbbi erőteljesen koedukált volt, és a WC-fülkék sem rendelkeztek ajtóval, és lévén lyuk-a-padlón stílusúak voltak, leginkább csak férfiak használták őket. De megvártam, amíg üres lesz, apukámat beállítottam az ajtóba, én meg bementem és az utolsó fülkében felpróbáltam a pólót, ami szerencsére tökéletes méret volt. Úgy döntöttem viszont, hogy nem abban leszek a koncerten. Amíg nem kezdődött a Placebo ide-oda járkáltam, néha járkáltunk, a lelátók és a küzdőtér között. Osztogattak olasz zenei magazint, meg világítós karkötőket. Utóbbiból kettőt is sikeresen rám aggattak. A koncert után éjszaka teljesen bevilágították a szobámat, lehetőséget adva arra, hogy végiggondoljam az egész hihetetlen élményt, aminek részese lehettem.

Az első zenekar a The River volt. Nekem tetszettek, többször oda is mentem nézni őket egy kicsit. (Tekintve, hogy akkor még csak kb. 100 ember ácsorgott a színpad előtt, nem éreztem szükségét annak, hogy lecövekeljek ott.) A második Hogni volt, aki már kevésbé tetszett, de nem volt vele különösebb problémám, ugyan nem mentem oda ekkor épp a színpadhoz. Aztán következett a Hal Flavin, ami megint csak jó volt. Igaz többségben voltak az eléggé elektronikus-féle számaik, de volt vagy kettő, ami tényleg nagyon tetszett. Aztán az énekes srác bejelentette, hogy "Itt rögtön jobb oldalt lehet elvenni ingyenes CD-t 2 számmal, remélem sokan éltek majd a lehetőséggel." Én éltem, de sajnos nem a nekem tetsző stílusú számaikat tartalmazza a lemez. Utánuk következett a Marta sui Tubi nevű olasz együttes, ami valami szörnyű volt. De tényleg... Aztán az utolsó előzenekar, a Pure Reason Revolution. Azt kell mondjam, az égvilágon semmire sem emlékszem belőle, egyáltalán nem figyeltem.

Mikor vége lett, fél órával a Placebo előtt (Iszonyat pontos volt amúgy minden zenekar.), elindultam befelé a tömegbe. Kb. a 8. sorig jutottam. Sajnos még most is kevesen voltunk, abban a hihetetlen nagy stadionban csak olyan 500-600 ember gyűlt össze. Az emberek nagyon nyugodtan várakoztak, először akkor sikított fel a tömeg, mikor bekapcsolták a hátuk mögötti kivetítőjüket. (Az olyan kivetítők, amiken a koncertet lehetett volna nézni, egymás után adták meg magukat, így Placebón már nem élt ez a lehetőség...) Onnantól időről időre felhangzottak a „Placeeeeebo!” kiáltások. :) Aztán feljött a két műsorvezető, elmondott valami szöveget, amiből csak a Placebo, ill. Italia Wave Love Festival kifejezéseket értettem, majd következett a szerintem igencsak vicces rész. Elkezdték olaszul betűzni a Placebót... Nem tudok olaszul, de ha jól emlékszem valahogy így hangzott: ”Pé, el, á, csé, é, bé, ó! Plaszíbó!” Én Brianék helyében betegre röhögtem volna magam a backstage-ben, főleg mikor a „csé”-hez értünk. xD Mivel néhányan előrébb engedtek, ekkor már a 6. sor körül álltam. És ekkor felcsendült az ismerős dallam, majd kisvártatva feljöttek a színpadra ők! A setlist a következő volt:

01. Kitty Litter
02. Ashtray Heart
03. Battle For The Sun
04. For What It's Worth
05. Soulmates
06. Speak In Tongues
07. Follow The Cops Back Home
08. Every You Every Me
09. Special Needs
10. The Never-Ending Why
11. Black-Eyed
12. Happy You’re Gone
13. Meds
14. Come Undone
15. Special K
16. Song To Say Goodbye
-----
17. Infra-red
18. The Bitter End
-----
19. Taste In Men

Mikor először hallottam anno, a Kitty Littert, nem annyira fogott meg. Utána megbarátkoztunk, persze, de igazán most szerettem meg. Elkezdődött!! Ahogy a tömeg elkezdett ugrálni, kihasználva, hogy nem vagyok olyan magas, gyorsan egyre-egyre előrébb csusszantam a tömegben. Végül a 3.-4. sor környékén sikerült elhelyezkednem, egy skinhead állat mögött-mellett. Az az ember úgy állt ott, mint a rendíthetetlen ólomkatona. A két nyegle hülyegyerek fiának fotózgatta a koncertet. Mivel kissé zavart a szabad mozgásban, többször próbáltam elé kerülni, ám olyankor erőteljesen visszanyomott a könyökével. Kikelve magamból, hogy normális ember minimum elnézést kérne ezután, pláne ha én egy 17 éves lány vagyok, ő meg egy nagydarab erős férfi... Szóval magyarul az arcába ordítottam, hogy "Fáj ám, az nem zavar??!", mire valamit olaszul visszaordított. Miután később tanúja voltam, ahogy a neki eső fiatal srácokat a pólónyakuknál fogva magához rántja, ordibál velük, majd ellöki őket, úgy gondoltam nem fogok többször nyíltan szembeszállni, az előbb említett nem éppen megegyező erőviszonyaink miatt. Így hát a bosszúm annyi volt, hogy mikor a tömeg előre lökött, előre tartott körmökkel estem neki a hátának. Igaz nem volt akkor se túl hosszú a körmön, de jól esett. xD Amúgy, néha jól jött a mozdíthatatlan jelenléte, mert tomboláskor egyszerűen belekapaszkodtam a vállába, lábujjhegyre álltam, és tökéletesen ráláttam Brianre. Meg kell mondjam, én már teljesen elfogadtam Brian haját, szerintem nem rossz. Amúgy talpig feketében volt, ami marha jól állt neki! És hát… pici volt.Főként azon döbbentem meg, milyen kis vékony lábai vannak (Gondolom a passzos fekete nadrág még külön kihangsúlyozta.). De meg kell mondjam, nagyon jól nézett ki. Stef is feketében volt, először egy hosszú kabát is volt rajta, amit aztán levett, innentől már csak egy átlátszós izomtrikót viselt.

Mikor feljöttek a színpadra Brian olaszul és angolul is jó estét kívánt nekünk, aztán igazán belecsaptak a húrokba. Bri, ha jól emlékszem kétszer szólt a közönséghez, egyszer megkérdezte, hogy kérhetne-e egy szívességet, igenlő válaszunk után közölte, hogy az első sorban állók már teljese össze vannak préselve, és lehetőleg everybody, every-fuking-body tegyen hátrafelé két lépést. Miután erre egy kicsit fellazultunk, Brian büszkén Stefre vigyorgott, mi meg hálásak voltunk neki. A másikat pedig sajnos nem értettem, csak azt, hogy a végén Brian egy ujját felemelte, de nem igazán tudom, hogy akkor most magára mutatott, vagy egyet mutatott, vagy mi volt. Az Ashtray Heart-ot igazából nem annyira szeretem, mióta láttam (felvételről) a brüsszeli koncerten. Az volt a nagy előnye, hogy Bri ennél is előrejött a színpad szélére gitározni, és teljesen közelről láthattam. Amúgy egész koncert alatt sulykoltam magamba, hogy "Nézz, nézz, nézz, fotózd le az agyaddal, mindenre emlékezned kell majd utána!"… talán többé-kevésbé sikerült is. Ezután Brian felkonferálta a Battle For The Sunt. Annyira vágytam ezt élőben hallani. Talán a „…break, break, BREAK!”-nél fogtam fel úgy nagyjából, hogy én most tényleg itt vagyok! Utána a For What It's Worth nagyon jó volt, igazán élveztem.

Majd elkezdődött a Soulmates, és ezzel a kálváriám, hogy hogyan is kerüljek minél távolabb a mögöttem hamisan ordítva éneklő srácoktól, akiket sajnos néha jobban hallottam, mint Briant. Eléggé idegesítettek, bevallom... A Soulmates egyébként szintén fantasztikus lett, Brian szokás szerint elküldte a francba a kormányt és minden egyebet, de hát istenem… imádom ezt a számot (is). Utána Speak In Tongues, Follow The Cops Back Home, itt még erőteljesen küzdöttem a mögöttem mostantól már Brian nevét is ordibáló, s neki csókokat dobáló srácoktól minél távolabb kerülésért. Aztán Every You Every Me, ergo tömeghiszti. xD Fergeteges volt, na! Főleg a végén mikor Bri és Stef egymás mellett állva gitároztak, annyira édesek voltak! Aztán Speciel Needs. Sajnos csak kb. az emberek felének esett le, hogy a "Screams!" után ordítani kéne egy nagyot, de ez a szám értékén nem rontott csöppet sem. Aztán The Never-Ending Why, majd pedig Black-Eyed, ami az egyik személyes kedvencem, lévén az Engel und Joe (kedvenc filmem) zenéje. A tömeg kissé megbolondult és mivel sodorható állapotba kerültem (Ergo felemeltem a kezem és ugrálva kiabáltam, hogy „Black-eyed, black-eyed!”.), így sajnos ekkor kevesebbet láttam a srácokat, mint szerettem volna. Aztán Happy You’re Gone, hálisten most hülye bevezetőszöveg nélkül.

Aztán: Meds. Nekem ez volt az a szám anno, amelynél teljesen és végérvényesen beleszerettem a zenéjükbe. A mostani, lassított tendenciában kezdték játszani, ám a tömeg hangosan skandálta, Briant megelőzve. Így mikor Bri kiejttette a sorok utolsó szavát, rendszerint csak őt hallottuk. Gyönyörű szép volt. Annak ellenére, hogy ez a kedvenc számom, nem énekeltem ekkor, csak megigézve hallgattam Brian utánozhatatlan hangját. A kábulat nem ért véget a következő számmal sem. Come Undone... Ez a szám nekem mindig kicsit elsikkadt a lemezen a többi között, de most egyszerűen annyira gyönyörűen szólt, hogy alig tértem magamhoz. A színpadot vörös fény árasztotta el, és Brian számomra minden eddiginél szebben énekelte el ezt a számot. Azóta egyik kedvencem. Utána következett a Special K, énekeltetéssel, tombolással. És végül elérkeztünk az első sokkhatáshoz: Song To Say Goodbye! Tudtam mi következik hamarosan... A szám végeztével Steve aznap este sokadik alkalommal a közönségbe hajította a dobverőit (A tömeg első része erre olyan közös limbó-mozdulatot tudott végrehajtani, amiért minket illetett volna taps.), és levonultak.

Persze, nem sok időre, hamar visszatértek az Infra-reddel. Utána a Bitter End következett. Ennél a számnál nekem konkrétan egyszer se ért le a lábam. A tömeg őrjöngött, a föld teli volt üres üvegekkel, ha le is tudtam tenni a lábam, akkor is csak ezekre, amiken meg könnyű volt elcsúszni. Hogy ne essek el, belekapaszkodtam egy nem túl nagydarab srácba kapaszkodtam, ő pedig ijedten nézett rám, hogy vajon meg tud-e tartani, lerázzon, vagy mindkettőnket el fog rántani a nép. Szerencsére egészen sikerült "talpon" maradnunk. Az együttes megint levonult, mi pedig az egységes "Placeeeebo!" skandálásba kezdtünk. Szép lassan visszatértek, mire a lányok újból elkezdték Brian nevét sikítozni (Én ált. maradtam a "Placeeebo!"-nál, Brian nevét csupán egyszer kiabáltam.), erre hangosan elkiáltottam magam, hogy "Stefan!", ha már úgyis a Taste In Men következik. Erre a mellettem álló lány meglepve rám nézett. xD Sajnos Stefan az új szokás szerint most is karba tett kézzel állt, még az én kívánságomra sem táncolt. Nem emlékszem pontosan mikor, de Bri a koncert alatt egyszer bemutatta Stefant, ám ez a kezdeményezés ennyiben is maradt, így sem ő, sem Steve nem kerültek később sorra.

A setlistbe annyit szeretnék beleköti, hogy nem volt Devil In The Details, ami a kedvenc számom az új lemezről. Megérte volna az, mondjuk az Ashtray Heart helyett... A régi slágerek jók voltak, igazából nem akarok panaszkodni, hogy ezt meg ezt szerettem volna, mert ezeknek is nagyon örültem, ezeket is most hallhattam ugyebár élőben először, és hiú reményeim nem voltak, hogy most nekem külön eljátszák majd a Blue Americant vagy az I Know-t.Elvileg egy olasz adó élőben közvetítette a fesztivált, csak az együttesek nem járulnak hozzá, hogy felkerüljön a netre.

Mikor a koncert véget ért a tömeg hamar oszlani kezdett, így előre mentem és felkönyököltem a kordonra. Mellettem egy csapat fiatal könyörgött Bri Redbullos dobozaiért, Stef ásványvizes üvegéért, és egyebekért. A setlisteket a staff repülővé hajtva repítette közénk. Az egyik lány több nyelven könyörgött bármiért, és rendesen hisztirohamot kapott, mikor Steve ledobott törölközőjét a mellette álló srác kapta el. Toporzékolva elindult a kordontól, mire a srác flegmán átdobta neki a törölközőt. xD Egy tolakodó kopasz srác nyomulása elől átsétáltam a kordon másik felére, így elsőként kaptam Battle for the Sun plakátot, amiket egy pasi "Thank you for supporting the band!" felkiáltásokkal osztogatott nekünk. Időközben megfordultam a stadion felé és végignézve a szemétkupacon, találtam egy kissé viseltes Placebo-s matricás lapot. xD Füzetre ragasztgatni jó lesz. (Nekem sajna nem volt a box settemben.)

Lassan elindultam a kijárat felé, ahol apukámék már vártak. Annyira nem akartam kimenni... Úgy éreztem, ha kilépek a stadionból tényleg vége lesz. De, persze, végül kimentem. Mivel Placebóéknak másnap Veronában volt jelenésük, gondolom rögvest koncert után leléptek. Hazafelé a kocsiban apukámnak meséltem el pár dalszöveg tartalmát. Azt mondta tetszett nekik a koncert, csak fura volt a sok gitárcsere, meg kicsit nyomasztó hangvételűek voltak a számok. Annak ellenére, hogy hihetetlenül jól éreztem magam, kicsit erőt vett rajtam a vége-hangulat, amit csak az tudott oldani, hogy belegondoltam, hogy kevesebb, mint egy hónap és újraláthatom őket. Már alig várom!